Mi itten Közép-Európában kicsit (dehogy kicsit) másképp látjuk ezt a napot. A Halottak napját. A kereskedők és az angolszász kultúra iránt rajongók persze boldogan átveszik, átvennék ezt is, a Valentin napot is, de legtöbben nem tudjuk, nem akarjuk tolerálni ezt a törekvést.  

Én megértem.. tényleg! A halál szemébe nevetni, elűzni a félelmeket, és felgyorsítani  a fogszuvasodást a gyerekeknél a rengeteg édesség zabálással, remek móka. Feldíszíteni a lakást, boszorkány jelmezbe öltözni a felnőtteknek is, pláne mulatságos. Nálam is ég egy töklámpás mécses a kis asztalon. Mert jó pofa, mert szeretem a gyertyafényt, és mert bízom benne, ez is ad egy kis meleget.:) Mi magyarok, kivájhatjuk egy tonna sütőtöknek a belsejét, fellógathatunk ijesztő műanyag csontvázat az ablakra, világító kaspót a teraszra, a halottainkat ettől függetlenül a saját szokásainknak, belső késztetéseinknek megfelelően fogjuk gyászolni. Elmegyünk a temetőbe szomorkodni, és sírdogálva gyertyát gyújtunk. 

Gyász..

Élénken emlékszem egy képre gyerekkoromból. A nagynéném temetésére mentünk. Mindenki sötét ruhában. Én is kaptam erre az "alkalomra" egy új, sötét sapkát. Álltunk a koporsó mellett a hidegben.. szomorúan. Körülöttem idegen arcok, sosem látott rokonok. Az egész temetésből nem emlékszem semmi másra, csak arra, hogy az egyik ismeretlen rokonnak, egy fiatal nőnek, élénkzöld, szinte világító zöld kendő volt a nyakában. Nem tudtam levenni róla a szemem, annyira nem illett a sötét képbe, a sötét hangulatba. Megbabonázott az a sál. Irigyeltem, hogy rajta lehet valami színes, rajtam viszont nem. Az egész szertartás nekem arról a zöld sálról szólt. 

Nem hiszem, hogy ennek a megdöbbentő látványnak a folyamodványa, de nem gyászolok feketében. Nem vagyok érzéketlen, de úgy vélem, nem ez a lényeg. Természetesen tekintettel vagyok mások érzékenységére vagy a hagyományokra. Gyászolni is meg kell tanulni? Hm? 

Halottak napja..

Amíg nagyi élt, ő volt ennek a napnak a motorja. Tudtuk, hogy nagyi már szürkületkor kimegy a temetőbe, és ha esik, ha fúj, ő addig nem megy haza amíg az összes rokon össze nem jön. Felváltva egymást, jöttek-mentek. Szerettem ezeket az alkalmakat. Minden fényes gyertyaláng körülöttünk. Az egész temető. A gyertyával is valahogy úgy vagyok, mint a vízzel. Megigéz.

Ilyenkor persze nem lehetett sokáig bámulászni, mert a rokoni puszilkodás után: hogy vagy bettikém.. jajj a zolika is milyen nagyot nőtt.. anyukám, Te jól vagy, nem fázol? fázol.. ne mondd, hogy nem.. bettikém, van rajtad kesztyű.. és miért nincs?  iskola jól megy? zolikám.. ég a dzsekid.. ne oda tedd a gyertyát, mert elfújja a szél.. ott is... ott meg kormos lesz a sír tőle.. ejnye.. gyerekek vigyázzatok már egy kicsit.. klárikám.. aztán mi újság a kórházban? semmi? szép ez a krizantém, ugye? drága volt szálja, de nagyon szép.. pedig milyen drága volt..  na jól van.. maradok még, ti csak menjetek.. nem fázom.. én sem fázom.. apu.. zoli rám csepegtette azt a forró izét.. nem direkt volt.. deee.. direkt volt.. bírjátok ki, mindjárt megyünk.. aztán ángyiékról tudtok valamit? mondták.. hogy jönnek, de mondták hogy nem jönnek.. de hátha majd mégis..  És ez így ment órákig. És éveken át, amíg volt a Nagyi. 

Nem leszek soha meggyőződéses "halloweenista", de tudok azonosulni vele bizonyos szintig. A saját halálommal kapcsolatban csuklás nélkül viccelek. Talán mert nem félek tőle. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy meg akarnék halni, mert dehogy is. :) Bennem is van annyi életösztön, mint bárki másban. De így könnyebb. Így abban bízom, vagy azzal áltatom magam (?), hogy könnyebb lesz az engem szeretőknek, ha meghalok. De egyelőre csak annyit értem el, hogy jól lehurrognak. :) Ez még mindig tabu téma. Szóval visszafogom magam miattuk. 

Summázva: 

Nem aggódom, hogy nálunk ez a szokás gyökeret ver. Senki más se aggódjon miatta, felesleges. Vannak dolgok amik változnak, és vannak amik nem. Ez nem fog.