Mármint azt a szinte futurisztikus élményt, hogy a mikulásvonaton pont engem interjúvoljon meg a TV2 stábja. Jóóó.. hát az igaz, hogy elég kicsi stáb volt. Csupán egy kis kamerás emberből és egy még kisebb mikrofonos emberből állt az egész. Utóbbi volt a világítós ember is, aki arra volt hivatott, hogy minél előnytelenebbül világítsa meg az alanyokat, miközben a szájuk elé tartja azt a bazi nagy mikrofont. 

Nnnna... elmondom mi volt. 

Ez a történt is a kedvenc Annámmal és a kedvenc anyukájával kezdődik. Szóltak, hogy tegyen magam szabaddá pénteken, mert megyünk meglátogatni a Mikulást. Baróóóóó! Végre! Irány Finnország! Vagy Lappföld. Vagy az Északi-sark. Tök mindegy, csak utazzunk! Gondolatban szóltam is a főnökömnek, hogy szerintem ne csak péntekre adjon szabadnapot, mert még repülővel sem járjuk meg ennyi idő alatt a Mikulást. El is kezdtem gondolatban csomagolni, tervezgetni. Persze rájöttem, hogy teljesen új ruhatárra lesz szükségem, ugyanis a csizmám elvásott, a kabátom nem elég meleg, és egy árva rénszarvasos pulóverem sincs, a meleg sapka-sál-kesztyű kombóról nem is beszélve. Már éppen odáig jutottam a tervezgetésben, hogy Lappföld felé utazva meg kéne állni a Bloomingdaleben is, hogy a fedezet nélküli hitelkártyám terhére vásárolgassak kicsit, amikor a barátnőm félénken benyögte, hogy csak ide a Bükkbe megyünk, ne csomagoljak túl sok bőröndöt. 

Ezzel kicsit lelombozott, de ajándék Mikulásnak ne nézd a fogát.. ugye.( nem is lehetne látni a sok szakálltól)

Hát ha a Bükk, akkor legyen a Bükk! Benne vagyok. Szépen felöltöztem, ideje korán ott is voltam az állomáson, hogy klasszul átfagyhassak mire indulunk. Megjöttek Annáék és még pár kis óvodás pajtása. Tündériek voltak. Kb. az első 5 percben. Utána átváltoztak mini ördögökké. Mint akiket felhúztak.. A perpetum mobile, kutyafüle az ilyen kis ártatlanul kinéző, pink overálos kiscsajokhoz képest. Teljesen rápörögtek a dologra. Futkostak, csúsztak másztak, majdnem össze is verekedtek. Totál pankráció volt a szitu. :) Szerencsére mire teljesen elfajúlhatott volna a helyzet, megjött a csodálatosan feldíszített, kivilágított vonat,  és mi elfoglalhattuk a helyünket. Volt két darab, saját bejáratú krampuszunk is. Két lány. Farokkal. ( hadd ne részletezzem!). Még mocorogtunk, rendezkedtünk, amikor megjelent mellettem egy alak, aki nem kertelt sokat, hanem megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e riportalannyá avanzsálni a TV2 számára.  Mondtam, hogy szívesen, de kb. én vagyok itt az egyetlen, aki nem rendelkezik egyetlen sivalkodó, hisztériázó 10 éven aluli gyerekkel sem, ezért talán nem engem kéne megszólaltatni. Persze Anitának közbe kellett rögtön kotyognia, hogy de igenis, és hogy nyugodtan zaklassanak engem, mert én tudok beszélni. Mintha ő nem tudna! Hallottam. Tud. És sokkal szebb és inkább filmvászonra született, mint én, de láttam a szemében a megátalkodott konokságot ( Anna vajon kitől örökölte a makacsságát? :) ), hogy őt bizony ha maga a lappföldi atyaúristen kéri meg, akkor sem fog megmukkanni. Így maradtam én, aki megmentse a család becsületét. A két filmes ember úgy megörült ennek, mintha kaptak volna egy marék szaloncukrot, és máris a képembe nyomta egyikük a kamerát, másikuk pedig a mikrofont. Olyan közel tartotta, hogy ijedtemben meg is kérdeztem: fogjam én? De nem adta ide ( az irigy dög). 

És jöttek a kérdések:

- Hogy jöttem ide?

- Villamossal, aranyapám! Hogy másként? ( najó.. nem ezt mondtam. hanem hogy a barátnőmék hívtak meg)

- Voltam már máskor is a Mikulásvonaton?

- Dehogy. Soha! Az én gyerekkoromban nem volt még Mikulás. És vonat sem. A sötét középkorban mi szekérrel mentünk karácsonyozni. ( persze nem ezt mondtam, hanem hogy: nem, ez az első alkalom, és nagyon izgulok, mert még soha nem találkoztam a Mikulással. )

- Hogy hívnak?

- Szaturnáliai Csodának ( najó... persze, hogy nem ezt mondtam, hanem a rendes nevemet, ami ugye a Tóth Manci) 

Próbálták még Annából is kicsikarni a nevét, de volt annyi esze ( velem ellentétben) hogy ne árulja el. Különben pedig,  szinte hallottam a gondolatait, hogy ő bizony csak krampuszokkal, mesebeli alakokkal és a Mikulással hajlandó ma kommunikálni, mindenki más felejtse el, vagy adjon neki csokit. :) Anita barátnőmön kb. ugyanezt láttam, de ő simán megelégedett azzal ha nem nyaggatják. :) 

És elindultunk, és robogtunk bele az éjszakába.. Szerintem nem csak a gyerekek élvezték, hanem a felnőttek is. Bátrabb és főleg a szingli apukák persze nem bírták megállni,  és meghúzták a krampuszlányok farkát. :) Kiértünk Lillafüredre, ami valóban  varázslatos látványt nyújtott. Ha még a hó is esett volna, hát.. nem is tudom.. de maga lett volna a csoda. Vagononként alkottunk csoportokat, és vetésforgószerűen vettünk részt a programokon, játékokon, kis interaktív előadásokon. Végül persze mindenki a Mikulás ölében kötött ki, és megkapta a jól megérdemelt csomagját. Fura módon a Mikulás minden gyerekre emlékezett még tavalyról. Gyanus.. nagyon gyanus.. 

Vacilláltam, hogy én is odamegyek, de aztán letettem róla, mert kicsit neheztelek rá még tavalyról. Egyetlen apróságot kértem, azt sem teljesítette.:( Szerettem volna egy elektromos autót. Egy Teslát. Még a színét is rábíztam, mégsem kaptam meg. Hát ezek után hogy higgyek a Mikulásban? :( 

Átfagyva, törődötten és álmosan indultunk hazafelé. A gyerekek elvoltak a csomagok kibontásával, és az édességevéssel, mi felnőttek pedig a lehulló morzsákra indultunk rá. Anna is megígérte az anyujának hogy jó gyerek lesz, és akkor jövőre ismét elmehet a Mikuláshoz. Sajnos ebben a korban gond lehet a rövidtávú memóriával, mert 10 másodperc múlva már nem emlékezett erre az ígéretére. Ahogy a többi gyerek sem, ahogy elnéztem. :) 

Nagyon jó volt, nagyon szép volt. Jövőre újra megpróbáljuk. Csak legyen megint diósgyőri mikulásvonat! :) 

u.i.: Húúú.. Saci barátnőm most szólt, hogy szombatra tegyem magam szabaddá, mert megyünk Kassára, adventi forgatagot nézni, forralt bort inni. Kassa.. utazás! Kassa... az is valahol északon van, szóval.. repülő, csomagolás, új ruhatár! Megyek és kölcsönkérek még egy bőröndöt.. kitudja.. :) 

Uff :)