Máig  tisztázatlan okokból, de már megint sikerült összevesznem Annával. Elképesztő a kiscsaj. De kajakra! 10 másodperc alatt gyorsul 100-ra, és mire észreveszem, már a legnagyobb fasírtban vagyunk. Pedig mindegyik, de tényleg mindegyik közös "programunk" békésen kezdődik.

Lassan kezdem azt hinni, hogy nem is születne blogbejegyzés ha Annával nem lennének közös dolgaink. Tény, nem lehet mellette unatkozni.

Ma például azért kellett vigyáznom rá, mert kissé lebetegedett és a nem olyan régen megünnepelt és jogosan kivívott nőnap ellenére is (vagy éppen amiatt) az anyukáknak bizony menniük kell dolgozni még akkor is, ha a szívük szakad meg amiért valaki másra kell bízniuk a kisdedet. Jogunk van dolgozni és kötelességünk a gyermekünket legjobb tudásunk szerint védeni, nevelni. Ugyanakkor a kettő gyakran ütközik, ha az otthon maradás helyett kénytelenek vagyunk elmenni dolgozni, mert a főnökünknek vagy nincs, vagy már megnőttek a gyerekei. Esetleg őt magát is farkasok nevelték, emiatt az empátia szintje a nullához konvergál. Emiatt gondolom, hogy a barátnőm is végighüppögte a munkába vezető utat és dupla koncentrációt követel tőle, hogy a munkájára figyeljen annak ellenére is, hogy én csodálatosságom vigyáz a lányára. 

Mielőtt elment, ellátott instrukciókkal. Szerencsére ezeket le is írta egy papírra, (látszik, hogy ismer és bízik bennem. ugye?) :) mert annyit még meg tudok jegyezni, hogy egyen, igyon és csillapítsam a lázát ha kell, de hogy miből hány csepp... na az már necces. És nem.. nem azért mert gyenge voltam matekból, hanem mert az egyik üvegcséből ennyit, a másikból annyit..  a harmadikat pedig lehetőleg ne alkoholban feloldva adjam a gyereknek. :)

Anna felkelt, és én azonnal teletoltam a cseppekkel. Essünk túl a nemszeretem dolgokon, aztán jöhet a tánc! Békésen el is voltunk jó sokáig. Evett, ivott, ahogy ez megszokott tőle. Láza semmi. (ezt kb. 10 másodpercenként ellenőriztem) Mesenézés, cipő próbálgatás, sóvár szemek a vállfán lógó hercegnő ruhára, és nem éppen árnyalt célozgatás, hogy ő márpedig AZT a ruhát akarja felvenni. Ugyanezzel az  árnyaltsággal közöltem vele én is, hogy  AHHOZ a ruhához bizony szülő engedély szükséges, az pedig momentán nincs.        

Eleve fenntartásokkal kellett volna kezelnem azt a kijelentését is, hogy álmos és aludni akar. De még mindig naiv és hiszékeny vagyok, be kell lássam. Természetesen nem fértünk el ketten a bazi nagy franciaágyon. Vagyis.. én elfértem, de őnagyságának nem volt elég a 3nm-es hely. Hozzáteszem, két tucat Micimackó figurával kellett osztoznunk és ebből rögtön és világosan látszik, hogy az egyetlen felesleges dolog azon az ágyon én voltam. A macik persze teljesen véletlenül elkezdtek leesni az ágyról. Némelyik pedig önmagától ugrott le, ahogy azt Anna ártatlan szemekkel közölte velem. Volt bennem némi kétely látva, hogy Anna a lábujjával pöcköli a halálba a kis ártatlan plüssöket, de hát ki vagyok én, hogy pálcát törjek vagy beleszóljak családi ügyekbe? Senki. Jobb a békesség. Vagyis.. jobb lett volna, de Annával nem könnyű békességben élni.

Mire észbe kaptam már megint a szokásos dolgon ment a vita: anyát nem szeretheti senki, csak ő. Ünnepélyesen megígértem tehát,  ha nem lesz lázas akkor soha többé nem szeretem az anyukáját. Ezt akár írásba is adom, le is rajzolom ha kell. Nna.. erről eszébe jutott, hogy ő is rajzolni akar, de előbb kifesti a körmét a mutató ujján. És csak azon. Színes ceruzával. Persze én vagyok a dög amiért nem engedtem meg neki, tudom én. De mit csinálok, ha kimegy a vonalból és minden mást összefirkál, csak a körmét nem? Jó lenne ha nem pont azután kéne átmosni az összes bútort, felvaxolni a parkettát, hogy én ott töltöttem pár órát. Anna képes és mindent rám ken. :) Én is inkább neki hinnék, mint magamnak, amilyen ártatlanul tud nézni. :)

És persze igazam lett. A kis Mószer Aranka simán rám tolta, hogy a sellőlány baba leszakadt farkát én raktam a komód alá. Pedig nem is. Ő volt! Tényleg!

Summa summárum.. szerintem lesz még pár kör amit le kell játszanunk egymással az évek során. :)

Egy dolog viszont egészen biztos:

UTÁLOM A MINIMAXOT!

Uff