Kérdés? Milyen kérdés? Kérdezett tőlem, valaki valamit? Vagyis.. emlékszem, hogy kérdezett tőlem valaki valamit, csak azt felejtettem el, hogy elfelejtettem-e válaszolni,  vagy válaszoltam, csak elfelejtettem.  Írtó bonyi. Ugye? 

Najó.. ennyire talán még nem vészes a helyzet, deee... ma olyan történt velem, ami még soha. Mert olyan már történt, hogy elmentem dolgozni, és egész műszakom alatt az járt a fejemben, hogy most akkor ittam-e kávét, mielőtt eljöttem, vagy sem. Vagy az még tegnap volt? Hmm.. Mert rémlik, hogy felteszem a gázra a kávéfőzőt, de hogy le is veszem róla.. nnnnaa.. az teljes filmszakadás. Mázli, hogy csak 8 órám volt ezen parázni, és nem több. De a 8 óra alatt a legszebb, legmelegebb, legkormosabb életképek cikáztak a fejemben. És sehol nem szerepeltek benne kigyúrt, 190 centi magas, izmos tűzoltók, csak dühös szomszédok, elázott konyha, valamint lesajnálva néző, fáradt tekintetű tűzoltók, akik a hátuk közepére sem kívánták ezt az  - amúgy autóval megközelíthetetlen - bérházat. Arról nem is szólva, hogy ez a negyedik emelet bizony az ötödik. És nem azért, mert kegyelemből mentem át matekból, hanem a magasföldszint miatt. 

A mai eset nem lett volna ennyire füstös és látványos. Az úgy volt, hogy elhatároztam, elmegyek a boltba. Persze ha már megyek, leviszem a szemetet, az üres dobozokat, mindenfélét. De elő kell venni az esernyőt, a  tároló kulcsát, a lakáskulcsot, és a bérletemet, hogy többé ne mutassam be a: Bea nyitott esernyővel száll fel a buszra és nem tudja megmutatni a bérletét a sofőrnek.. c. magánszámomat, hanem kéznél legyen. Ügyesen, okosan. 

Na és ilyen ügyesen okosan, hogy minden a kezemben volt egyszerre, valahogy mégiscsak elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót, pedig még a kulcsot is a zárba helyeztem. Az a szerencsétlen fikusz is most kezdte el hullajtani a leveleit, és persze késztetést éreztem ezeket a leveleket is felszedni, ha már úgyis a kuka felé veszem az irányt. Logikus.

Ezért történt, hogy csak a buszmegállóban kezdett rám törni az a kényelmetlen érzés, hogy valami hibádzik. Ilyenkor általában lenézek, hogy vettem-e fel szoknyát. Fura ugye? Még sosem indultam el úgy, hogy hiányos legyen az öltözékem, mégis permanensen megnézem  lefelé haladva a lépcsőn, hogy van-e rajtam szoknya.    (ezt így leírva.. kicsit gáz, mintha.. nem lennék teljesen százas) 

Miután 0,3 mp alatt csutkára leizzadtam a gondolattól, miszerint  felkínáltam a rabolóknak, hogy büntetlenül bármit bevihessenek a lakásba, sarkon fordultam, és hazarohantam. Fel a negyedikre, ami az ötödik. A kedves, még mindig a lépcsőházban beszélgető szomszédok meg is jegyezték, hogy milyen gyorsan megjártam aaaa.. amit megjártam. Én pedig szerényen mosolyogva mondtam, hogy hát igen.. gyors vagyok, de főleg feledékeny, mert itthon felejtettem valamit. A világért sem vallottam volna be, hogy a józan eszemet. Vagy itthon, vagy valahol másutt, de jelenleg nincs nálam. 

És ha már haza kellett jönnöm, gyorsan átöltöztem. Higgyék csak azt, olyan bolond vagyok, akinek nem mindegy, hogy piros polár pulcsiban áztatja magát szét az esővel, vagy farmerdzsekiben. 

És akkor a kérdés: szedjek-e Cavintont, vagy se? :)