Hát végre megvan! Jaa.. "hát"-tal nem kezdünk mondatot. Tudom. Nadeakkoris! 9 hetet vártam az új, csilli-villi, szenzoros, beépített csengős, legtökéletesebb  bejárati ajtóra, ami csak létezik. Bőven időn túl voltak a kivitelezők, mivel 5-6 hétre ígérték, de mivel az ajtó feletti ablakot is cserélni akartam, azt külön le kellett gyártatni. Csak nekem. Menő, mi? Mondjuk a menőség a pontos határidő betartásának rovására ment, nade.. fátylat reá, nem vagyok az a kimondottan haragtartó fajta. Pedig most.. már tényleg kezdtem elveszíteni a pozitív hozzáállásomat a mostani projecthez. Kétszer is érdeklődtem, de az semmit nem használt. Telefonon jól leszereltek, hogyaszonygya:

- nagyságosasszony ne tessék idegeskedni, meg lesz az az ablak, majd telefonálok, oszt' kezitcsókolom. 

Én meg szépen megköszöntem és annyiban hagytam. Az lehetett a baj, hogy a kiscica  hangomon hívtam őket, pedig  születésem jogán oroszlánként kellett volna üvöltenem.  Na de most hétfőn már nagyon éreztem magamban a vad elszántságot, hogy kiálljak magamért és az ajtómért, ablakomért. Arra gondoltam,  kötbérre fogom őket kötelezni, esetleg megengedem, hogy engedjenek egy jókora összeget a vételárból  késésük okán. Szóval nagyon fel voltam buzdulva. De tényleg! Fogalmazgattam magamban a mondatokat, hogy ha én ezt mondom, és ő azt válaszolja, akkor én tényleg kiakadok, mint a kakukkos óra, majd félre téve úriasszonyos modoromat, nagyon dúlván megmondom nekik, hogy ezek után hova építsék be az egyedileg legyártott ablakukat. 

Mondanom sem kell, hogy köszönés és bemutatkozás után, épp nagy levegőt vettem,  majd az üzletkötőre zúdítsam rettentő haragomat, amikor kedvesen közölte velem, hogy: jéé.. pont most jött meg az ablak. Mikor menjünk beszerelni? 

Afrancba! Mármint, persze.. öröm és boldogság, erre várok két hónapja, de értitek?! Most megint lehettem kedves és udvarias.Sajnos vagy hála Istennek, de sosem sikerül ijeténképpen kilépnem a komfortzónámból. Nem is bánom. :)

Summa summárum, másnap, azaz tegnap meg is jelentek a fiúk ajtóstul, ablakostúl. Persze fel kellett cipelniük ide az ötödikre még cementet, ütvefúrót, flexet, valami bontókalapácsot, egy zsák glettet, meg habosizémicsodát. Mindent enyhe délelőtti 26 fokban, Nem volt kölcsönsen  őszinte öröm a szemükben hogy nálam dolgozhatnak, ezt észrevettem.  Ilyesmin már meg sem lepődöm, ezért előszedtem a vendégek számára fenntartott lélegeztetőgépet, hidegvízes borogatást, oxigénsátrat, mélyhűtött narancslevet.. pár törülközőt. Ez nálunk a nyári sztenderd eljárás, pláne hogy ezek a szerencsétlenek dolgozni jöttek, nem délelőtti teára és uborkás szendvicsre. 

Elég hamar szétkapták a fél előszobát, hiszen profik voltak. Én picit aggódtam is hogy - lévén a legfelső emelten lakom - kabriót csinálnak a lakásból, de megnyugtattak, hogy ez meg az ő sztenderd eljárásuk, szóval fejezzem abba a szemforgatást, fogcsikorgatást és hangosan imádkozást, mert egyrészt idegesítő vagyok, másrészt semmi haszna. Azért.. néha stikában csináltam egy-két bizonyító erejű fotót a munkálatokról, ha esetleg a bíróságon kötnénk ki vagy ilyesmi. 

Meglepő, de két és fél óra múlva már volt ajtóm, ablakom, tető a fejem felett. Délután ügyesen elemet raktam az ajtóba a csengőhöz, amit azóta is megnyomok néha kívülről, aztán gyorsan bejövök a lakásba és meghallgatom, hogyan bimbammol. Asszem.. másra ez nem is jó. :)  Néha meg is simogatom. Mármint az ajtót. Mert olyan szép. Higgyétek el, ez teljesen elfgoadott szeretetnyilvánítás élettelen tárgyak esetében is. A barátnőm az új hűtőjét ölelgette hetekig. Érthető okokból :) 

Naszóval.. van új ajtóm, ami csodálatosan passzol az új előszobaszekrényhez. Már csak azt kell megszokni, hogy a lakásba beLÉPJEK ne beESSEK. Az a fránya küszöb.. Nade.. senki sem lehet tökéletes. Nemigaz? :)

UFF