Ma villamoson utaztam. Mivel viszonylag ritkán használom ( és akkor is megbüntetnek, szóval...), ezért mindig van bennem valami gyerekes várakozás, hogy most vajon milyen lesz?! Még mindig szép új, és zöld, csöndes, mint a nyíl és gombnyomásra nyitódnak az ajtók? Rém izgi! Az ajtónyitásról jut eszembe, hogy pár éve, azaz kettő, fent jártam Budapesten. Éppen utaztunk A pontból B pontba, és vártuk a buszt. Jött is. Megállt a megállóban, ahogy illik. Én is ott álltam, a busz is ott állt. Mögöttem is álltak. Már vagy két másodperce állt mindenki amikor hátulról szóltak, hogy nyomjam már meg azt a piros gombot az ajtó mellett hogy ki is kinyíljon, mert van aki időre menne. Hát megnyomtam. Rajtam ne múljon senki boldogsága. :)

Na szóval.. 

Utaztam a villamoson. Elég sokan is voltak, fiatal fruska lévén nem is akartam leülni. Hagytam az idősebbeknek és a férfiaknak az ülőhelyeket. Előttem egy anyuka ült a 8 éves forma kislányával. Láthatóan iskolából hazafelé utaztak. Anyuka füléről nem szakadt le a mobiltelefon, miközben a kislánya rezignáltam nézett hol az ablakon kifelé, hol az anyujára. Láthatóan napi rutin része volt ez az egész. Anyuka elég hangosan és vehemensen ontotta magából a magánéletét, ami így a legkevésbé sem lett magán. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, de megtudtam, hogy egy ablakcsere mennyi macerával jár, hogy a férje nem segít otthon a házimunkában, és hogy az egyik dög barátnője leszólta az új hajszínét.. ésatöbbi.. ésatöbbi.. 

Elképzeltem pár éve egy ugyanilyen utazást hazafelé, a csörgő-börgő sárga villamoson. Anyuka beszélget a kislányával, aki elmeséli mi történt az iskolában. Például azt,  hogy tényleg mindenki mást is kettest kapott a föci dolgozatra, nem csak ő, és hogy kisspisti ma nem az ő lófarkát húzta meg a szünetben, hanem egy ötödikes lányét. Anyuka pedig hol elnéző mosollyal, hol feddően néz rá, éss.. zajlik az élet. A kettejüké. De mostanában csak azt látom, hogy akár ilyen formációban, akár másban, vagy egyedül, ha már három perce nem kommunikáltak a barátnőjükkel, vagy a szerelmükkel,  (de az is  lehet, hogy egyesek a kutyájuknak küldenek youtube megosztásokat szétcincálható műanyag velős csontról ), máris magányosnak, elszigeteltnek érzik magukat. Legalábbis így képzelem. Valóban rohanó világban élünk, ahol el lep bennünket az információáradat. Senki nem akar lemaradni róla. Én sem. De utazás közben, amikor semmi dolgom nincs, csak nézni a maszatos üvegen kifelé, akkor nagyon jó átgondolni a napot. Ami addig történt, és ami felé éppen robogok. Kamaszkoromban verseket írtam fejben, miközben buszoztam. Néha még ma is rám tör, hogy végig monologizáljam azt a 20 percet, amíg haza érek.   Pár hónapja végig asszisztálhattam egy viharos szakítást a huszas buszon. Ráadásul az átszállásnál a srác is leszállt, és tovább nyomta a lecsesző és megmagyarázó dumát, hogy ők miért nem folytathatják a közös kínlódásukat ebben a valóságban. A végén már többen lélegzetvisszafojtva figyeltünk,  drukkoltunk felváltva a srácnak, vagy a  szerencsétlen kis csajnak, aki hallhatóan hüppögött a vonal másik végén.Jó dolog a telefon. De az a kislány vajon elgondolkodott rajta, vagy egyáltalán.. furának tartotta, hogy telefonon szakítanak vele? Vagy ez így elfogadott? Nem kell "fésztufész" szembesülni a másikkal. 

Elgondolkodtató, hogy egyeseknek miért nem szent a magánélet. A sajátjuk, legfőképp. Azt, hogy ez szereplési vágy vagy nemtörődömség, nem is tudom eldönteni igazán. Abba, hogy egyre kevésbé állunk szóba idegenekkel, még nyílt terepen is, abba már majdnem belenyugodtam. Hogy félünk az új emberektől, és általában előbb a rosszat, mint a jót feltételezzük valakiről, akit nem ismerünk, kezd emészthető lenni. Sajnos. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki beszélt már olyannal, aki ismert egy lányt, fiút, kutyát vagy macskát, akit átvágtak, becsaptak, elcsábítottak hamis adatokkal, hamis identitással. Már a szemünknek, fülünknek sem hiszünk lassan, és ez a legborzasztóbb. Ez az elharapódzó előítéletesség.

A telefonnal  az a legnagyobb  baj, hogy elérhetővé tett bennünket. Függünk tőle. Még egy dolog, amitől függhetünk.  Egyik nagyon kedves barátom mondása: csak azért, mert csörög a telefon, még nem kell felvenni. :) Igaza van. És nincs igaza.  A telefon elszigetel és összetart. De mindig.. mindig rajtunk múlik, hogy mikor, de legfőképp: hogyan használjuk. 

Na.. hát nem elképesztően bölcs vagyok ma is? De! :)

Mr. Bell, kegyed rendesen kibabrált velünk ezzel a telefonos dologgal. Köszike!