ma reggel majdnem elsírtam magam egy főzőműsoron, pedig még csak nem is hagymát daraboltak benne. Simán.. az egyik (félig) amatőr szakács beszélgetett a másik amatőr szakáccsal arról, hogy az egyik milyen hálás a másiknak, hogy megtanította valami gagyi, ám látványos, háromfogásos vacsora elkészítésére. Nekem meg.. csurgott a könny a szememből, pedig még egymás nyakába sem borultak, lévén, ez nem amerikai főzős műsor volt, ahol az ilyesmi alap, hanem angol. Bele sem merek gondolni, mit műveltem volna a tükörtojásom felett (éppen reggeliztem), ha Gordon Ramsay túlfűtött és túlshowzott műsorát nézem éppen. 

Adott persze, hogy nő lévén; valami előtt, vagy után, vagy alatt vagyok fizikailag, lelkileg, fiziológiailag, és botanikai szempontból, de szerintem éppen tök normális vagyok. Szerintem. :)  Vasárnap reggel van. Viszonylag átlagos. Viszonylag ki is aludtam magam. Érthetetlen! 

A könnyeim már rég felszáradtak, amikor én még mindig azon gondolkodtam, mi lehet ez  a túlérzékenység. Aztán rájöttem! Ez genetikus. Apukám tehet mindenről! Ő még a mosóporreklámot is megkönnyezte, nemhogy egy érzelemdús romantikus jelenetet. Bőgött a Bud Spenceres filmeken is.. egyemmeg. :)  Éppen ezért nem is szerettem vele moziba járni, mert totál ciki volt kamaszként, hogy az én apukám zokog a leghangosabban az egész moziban, lefőzve ezzel az összes kékre hidrogénezett hajú nénit. 

Nem mondom, hogy ez szégyellni való lenne.. közel sem. De párszor jártam már én is úgy a moziban, hogy csak lopva mertem megtörölni a szememet, mert kifejlett nőstény létemre legyek már egy kicsit összeszedetebb, mint  a többiek. 

Persze leülhetnék egy sarokba és elgondolkodhatnék, hogy ez most "pre", vagy inkább akut szindróma, de feleslegesnek tartom. Sok nőtársammal együtt azt vallom, hogy totál normális nálunk embereknél, ( a férfiak is emberek, és a nők is. csak szólok!) hogy hangulatuk van, érzelmeik. Néha túlcsordulnak, néha pedig úgy érzik, kiürültek lelkileg. Persze lehet nézni a bioritmus kalkulátorokat, horoszkópot, és mindenféle csudálatosságot, de nem hiszem hogy itt találjuk meg a választ.

Többnyire azt is szeretem, hogy az érzéseim kikívánkoznak belőlem: nevetek, sírok, vagy csak egyszerűen megölelem azt, akiről azt gondolom erre vágyna. Vagyis.. megölelném. De persze nem teszem meg. Én sem. És úgy látom, mások sem. Félek az érintéstől, a sírástól, a gyengeségem kimutatásától. Neveltetés, talán genetika, de legfőképp  az élet nevezetű smirglipapír tesz bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk. Legvalószínűbb, hogy mind a három együtt. Egyesek gyémánttá csiszolódnak, mások elkopnak. 

Magam részéről maradok a könnybelábadó szemű, érzelmes, szentimentális, érzékeny típus, amilyen az apukám volt.

Van ettől sokkal rosszabb örökség is, azt hiszem. :) 

uff