De tényleg! Nigella Lawson büszke lehet rám. Kezdem az elején. Mély depresszió ellen legjobb a zabpelyhes keksz. Mármint megenni a legjobb. Ha nincs otthon ilyesmi, akkor bizony meg kell csinálnia valakinek. A valaki ma is én voltam. Tudok ám sütni! Szeretek is, de vannak benne nem szeretem elemek. Például, hogy minden alkalommal bokától-tokáig lisztes-maszatos valamint cukros-ragacsos leszek. 

Az én példámon okulva javaslom, hogy senki ne fogjon bele ilyesmi készítésébe anélkül, hogy ne állna rendelkezésére nagy teljesítményű ipari keverőgép. Ha nincs ilyenünk, akkor kell  egy alacsony IQ-ju, ám óriási tricepszekkel rendelkező konyhai kisegítő. (akit utána is sok apró, ám fontos dologra lehet használni)  Persze addig is sok víz lefolyik a Dunán, mire odakerülök, hogy legyen mit összekeverni. Jelesül: a puha vajat, cukorral. Méghozzá habosra. Télen, gázos lakásban, ez szinte lehetetlen feladat. Én csak tudom. Nehogy azt higgye bárki, hogy könnyű puha vajat csinálni. Decemberben a hűtőből kivett vaj, keményebbre fagyott a konyhapulton, mint amilyen addig hűtőben volt. Elmondom, én hogy szoktam a keményből puhát csinálni. (és még mindig a vajról beszélünk) 

• Ráteszem a konvektorra. Mivel ez alig langyosabb, mint a jéghideg konyhapult, a siker látványosan elmarad. 
• Kicsit felveszem a fűtést, hogy melegedjen a kis drága
• Leveszem a konvektorról és felmosom a kiolvadt vajat, ami lecsöpögött a hirtelen olvadástól
• Keverőtálba teszem, és visszarakom, mert a közepe még mindig betonkemény
• Mivel egy nagy darabban tettem oda eddig, eszembe ötlik, hogy talán kockázzam fel...
• ...és tegyem be inkább a mikróba (ezzel kellett volna kezdeni!!!)
• Mivel eddig fém tálban volt, összekoszolok egy újabb edényt, hogy berakhassam a nyüves mikróba, a nyüves vajat, a nyüves zabkekszemhez, ami majd segít a hangulatomon

Másfél óra szenvedés után van egy félig totálisan megolvadt, félig kemény vajam, amit aztán elkezdek habosra keverni a kézi robotgépemmel, ami persze alkalmatlan a feladatra, mert már alig van benne szufla. Jóó.. hát nem kell ennek annyira habosnak lennie, meg különben is, a felét már szana-szét szórtam a robotgéppel. A csempéről lekapart darabkákat  nem dobom ki, mert:

•  azok még nem koszosak
•  különben is csak én fogok enni belőle
•  valamitől nekem is el kell pusztulnom

Miután ezt csöndesen morogva megbeszéltem magammal, jön a következő fázis. Száraz dolog hozzáadása. Liszt, sütőpor, meg ilyen butaságok. Mindig megfogadom, hogy miután szemre, ész nélkül ezeket hozzáadom, nem esek neki ismét a robotgéppel, hanem először szépen elkavarom, egyneműsítem kicsit a masszát. De mivel a türelem sosem volt erényem, így megint úgy jártam, mint mindig. Hóesést generáltam egy konyhában, ahova nem is esik be a hó. Amíg várom hogy leülepedjen a lisztfelhő, próbálom kiszámítani, hogy a saccperkábé hozzáadott lisztből vajon mennyi landolt a linóleumon, a ruhámon és a hajamban, hogy pótolni tudjam. Mondanom sem kell, hogy saccolásban sem voltam jó soha. Nade... ez a süti nem mutiba készül, nekem meg lassan már bármi jó lesz aminek van egy kis cukortartalma. 

Azt, hogy miért is kezdtem el kekszet sütni már régen elfelejtettem, annyira mérges vagyok magamra a kupleráj miatt, amit csináltam.. De innen már nincs visszaút. Menni kell tovább. Bátran, határozottan, a finoman illatozó keksz ígéretével a szívemben. 

A nagy nehezen összeállt masszából persze majdnem kifelejtettem a zabpelyhet, viszont raktam bele két marék napraforgó magot. Az egész úgy nézett ki, mintha madáreleséget csinálnék, nem süteményt. Ráadásul most jön a legnemszeretemebb ( jó szó, mi? én találtam fel) fázis, a kis gombócok készítése.Nem bírom, ha ragacsos a kezem. Kimondottan a halálom. Nagy levegő, belevágok. Utálkozva és kényeskedve, de felgombócoztam egy sütőlapnyi keksznek valót. És most hogy tegyem be a sütőbe, hiszen csöpög az ujjaimról a vajas izé?? Kézmosás. Persze hideg vízzel, ami ugyan undorító, de legalább hatástalan is. Mire bevágtam a kis nyavalyásokat a sütőbe, megvilágosodtam. Kesztyűben kell gombócokat csinálni, és akkor tiszta marad a kezem. Annyi eszem azért van, hogy ne az ajándékba kapott angóra kesztyűmet vegyem elő. Persze csak azért, mert az egy ujjas, és ki látott már egy ujjas kesztyűben bárkit is főzni? Senki. Naugye! És akkor oldalra pillantottam, és megláttam az életminőségem javulásához nagyban hozzájáruló műanyag kesztyűket. Hajfestéshez, súroláshoz ÉS sütéshez kiváló! Ezután már boldogan gyúrogattam a kis gömböcöket, mert nem ragadtak sehova. Sőőőt.. mintha ők is vidámabban álltak volna össze, és gömbölyűbbek is lettek volna. Az elégedett sütemény a jó sütemény. 

Zseni vagyok! Ez már biztos. Ha voltak is kételyeim, most eltűntek. A kekszek aranyszínűre sültek. A depressziómat elfújta aaa... lisztfelhő. A sütés tényleg kisimítja az idegpályákat. A három órás gyötrelem végre értelmet nyert. 

Most van egy nagy tál zabkekszem, amit nincs szívem megenni, olyan kis csinosak... tökéletesek. Viszont! A műtőskesztyűk mellé kell szereznem egy műtősruhát is, hogy ne a saját ruhámat tegyem tönkre minden alkalommal. 

Már csak egy dolog izgat: 

Ki fogja ezt a kuplerájt feltakarítani utánam?!?