Már hányok a romantikától. Na és erről ki tehet? Na ki? Természetesen én. Alapvetően nem vagyok az a tankönyvi romantikus lélek, aki igényli a rózsacsokrot és a gyertyafényes vacsorát, és akinek ha elfelejtkeznek a Bálint-napjáról, akkor megsértődik. Ennek ellenére mostanában főként ilyen szirupos, előre lehet tudni mi a vége.... tapusú filmeket néztem. Be is sokalltam. Főleg attól, hogy minden elcsattanó csóktól sírva fakadtam. Mert ugye.. milyen romcsi.. és mennyire szeretik egymást.. blablabla. Hiába tudom, hogy ez csak film, kvázi fikció az egész, és hogy a valóság köszönőviszonyban sincs ezzel a sok gejjel, én csak bőgtem rendületlenül.

Tudományos alapon persze meg tudom magyarázni a sok sírva fakadást is; egyrészt genetikusan erre vagyok kódolva. ( Most tekintsünk el attól, hogy az ősanyánknak nem volt ideje pityeregni amíg szerelmesen várta haza az ő boyfriendjét a vadászatból, mert ezer felé kellett figyelnie. Például leszedni a kölyköket a barlang faláról mielőtt maguktól esnek le. Vaaagy.. vigyázni a tűzre, hogy ki ne aludjon. Mindezek mellett figyelni nehogy belőlük is vacsora legyen véletlenül. És még ott van a szomszéd barlangban lakó ősember, egy született neandervölgyi, aki éppen akkor fedezte fel a többnejűség adta lehetőségeket. Azt már meg sem említem, hogy nem volt papírzsepije és a szemkörnyékápoló állandó hiánycikk a helyi kisboltban. )

A fentieket figyelembe véve - és mert már untam az örökös szipogást -, okos eszemmel rájöttem, hogy az ősrobbanás óta eltelt .. uszkve száz év, ezért ideje nekem is felnőnöm és romántikátlani magam. Kulturális téren mindenképp. Semmi romantikus film, zene, könyv, és a kézen fogva sétáló szerelmespárok látványát is igyekszem túlélni elérzékenyült zokogás nélkül.

Tulajdonképpen nem is ment nehezen, főleg zenei téren, ha már ezt a címet adtam ennek a kis szösszenetnek. Rá kellett jönnöm, hogy a magyar zenei palettát elborítják a "szerelmes" számok. Viszont.. döbbenten vettem tudomásul, hogy ezek a mai fiatalok ( fúúú.. de öreg vagyok.. ) tulajdonképpen életképtelenek. Vaaaagy.. csak ennyire sza... rossz szövegeket képesek írni. Nem az jön át, hogy annyira szereti a lányt, hogy belehal a vágyakozásba... Nem. Azt énekli, hogy: annyira szerencsétlen nyomorult vagyok, hogy egyrészt nem kellek senkinek, másrészt inkább rinyálok egy sötét szobában, mint hogy valami szimpatikus őrültséggel hívnám fel a kiscsaj figyelmét magamra, harmadrészt pedig.. csakazért is elpusztulok magányosan, mert csak és kész!

Mindezt csekély zenei tudással, zsíros hajjal, bokáig csúszott ülepú gatyában, görnyedten, kinyúlt kapucnis pulcsiban. Mer' az a menő.

Drága vajaskenyér.. ha olyan messze laknál, mint amilyen menő vagy, sosem érnél haza! Capis?

Bezzeg a metálos srácok! Azok igen! Azok felszívják magukat ha nőt akarnak. Nem kellek? Dehogynem! Csak még nem tudod. ( ezt ők mondják, nem én ) Felkapják a fekete bőrnacit, alsó nélkül, felülre egy szögecsekkel kivert dzsekit a meztelen, viszont izmos felsőtestükre, oszt' mennek a nőért. Megfontoltan, de üvöltve! Gitározva! És mindegyiknek frissen van ám mosva a derékig érő haja. Semmi slendriánság, Semmi rinya. Semmi... engem nem szeret senki csak az anyukám.. brühühü...

Mi meg... ( úgy általában ) szeressük a rosszfiúkat, valljuk be! A nem túl rosszakat.

Lehet, hogy csak a takarítás alatt hallgatott sok metál "ártott" meg, de akkor is ez van. Szóval.. várok a függönymosással, hátha becsönget egy bőrnacis figura ésss... leszedethetem vele a függönyt. Vaaagy.. hozzon fél kiló mammut... húúúst. Ennyi.

UFF

u.i.: Csöngettek. A postás volt. Talpig postazöldbe'. Halásznadrág és sildes sapka. Semmi szegecs. Amúgy nagyon kedves ember. El is képzeltem hosszú, hullámos hajjal.. gitárral. Üvöltés nélkül.