Kormányablak, biztosító, Miskolc kártya izé.. és persze posta, bolt, pékség..  Sűrű napom lett. A kormányablakos balhé nem volt betervezve, de miután a környékén jártam, eszembe jutott hogy mindjárt lejár a személyi igazolványom. Szerencsére azért nem büntetnek meg a rendőrök ha lejár a személyid. Mint amikor a fél éve lejárt jogosítványommal követtem el gyorshajtást.. ugye... Az az eset mélyen bevésődött a: Ezt is megúszhattad volna ha kicsit figyelmesebb vagy! mappámba.   

A másik ami amellett szólt, hogy most intézzem el ezt, hogy:  két éjszakát viszonylag végig aludtam, reggel hajat mostam, kisminkeltem magam, szóval... viszonylag nem úgy néztem ki, mint egy gyakran használt mosogatórongy. Ellenben legutóbb, amikor a jogosítványomat újítottam meg egy keményen átdolgozott éjszakai műszak után. 

Bár reklamációt nem fogadnak el a kormányablaktól való távozás után, én azért  megpróbáltam bebizonyítani, hogy a jogsimon szereplő - amúgy köztörvényes bűnözőnek  látszó - nő a fotón, nem én vagyok.

Most viszont magabiztosan, lófarokba kötött hajamat látszólag lazán dobálva masíroztam be az épületbe. Sorszámhúzás. A kedvencem. Csupán 326 opció volt felsorolva, hogy mit lehet elintézni ebben a műintézetben. Még csak a harmincadik tételnél jártam, amikor valaki mögém lépett (amúgy egy férfi volt) és megkérdezte, hogy minek jöttem ide. Persze nem ezeket a szavakat használta, de ez volt a lényeg.  Mondtam, hogy én bizony elhatároztam; soha többé nem adok okot a hatóságnak, hogy rosszalló fejcsóválás közepette büntessen rommá, csak  mert lejárt  valami okmányom. A portás ezek után kezembe nyomott egy szlippet, ami szerint a 2611. vagyok a sorban. Csak remélni tudtam, hogy még ma sorra kerülök ezzel a nem túl bizalomgerjesztő sorszámmal. Természetesen  nem mertem hangot adni ennek az aggodalmamnak, inkább szerényen megköszönve a segítséget elsomfordáltam az üvegkalitkák felé. Legalább már ismertem a járást, hiszen legutóbb itt rohadtam három és fél óra hosszát jogsira várva. Abban is mázlim volt most, hogy kevesen várakoztak. Még ülőhely is jutott. Sajnos pont három viháncoló tinilány mellett, akiknek legszívesebben kétpercenként az aurájukba léptem volna,  egy-egy anyainak szánt fülessel, annyira idegesítőek voltak. Időről időre emlékeztettem magam arra, hogy az idétlen vihogás korosztályuk sajátossága, és én/mi sem voltunk különbek annak idején. Ami azt illeti még manapság is előfordul, hogy az unokabátyám feleségével, aki mellesleg gyerekkori barátnőm is egyben, úgy viselkedünk mintha még mindig infantilis tinik lennénk. És nehogy azt higgyétek, hogy ehhez alkoholos vagy egyéb befolyásoltság szükséges, mert nem. :)

Szóval.. hogy eltereljem a figyelmemet a lányokról, szemrevételeztem a többi ápoltat, akik velem együtt várakoztak. Ki türelmesen, mint én, ki az ujjával dobolva, idegesen járkálva, villámokat szórva  szemével az ügyintézők boxai felé. Mintha attól előbb szólítanák a sorszámát. 

Nem tudom ki hogy van ezzel, de én - amikor látom hogy közeledik a beszólításom ideje -, totál izgalmi állapotba kerülök. Gyorsabban ver a szívem, összerezzenek a sorszámos gilingalangra. Eligazgatom a ruhámat, a táskámat a kezembe veszem, hogyha eldörren a startpisztoly, minden ügyesen, és habozás nélkül haladjon, ahogy kell. És akkor durr! Végre az üvegfalon túlra kerültem. Persze itt volt a várva várt fotózás is. Nem aggódtam mert tudtam, hogy ma csudiszép vagyok, nem lehet baj. De lett. Nagyon nagy baj lett. Ezen a fotón megint ugyanaz a köztörvényesnek látszó, nem túl bizalomgerjesztő nő lesz látható, mint a jogsimban. Hiába no.. a genetikát nem lehet kisminekelni.

Egy kárörvendő és nagyon felnőttes: bibíííí.. én hamarabb végeztem mint tii. pillantással elbúcsúztam az utálatosan fiatal lányoktól, és mentem tovább.

Fura hogy eddig nem vettem észre, de most valahogy véletlenül mégis, hogy milyen átlátszó a ruhám. Egek! Akkor azok a pillantások nem csodálkozóak, hanem döbbentek voltak! Ezeknek a szerencsétlen férfiaknak alkalmat sem adtam arra, hogy levetkőztessenek a szemükkel, mert szinte.. sőőt..  szorosan véve nem is volt rajtam ruha. Mindezek tetejébe, nem a fekete csipkés, ultraszexi méregdrága melltartó-bugyi kombót vettem fel (mivel nincs ilyenem), hanem pamut melltartót, és franciának csúfolt mamabugyit, amit kb. a nyakamig is fel bírtam volna húzni, mert véletlenül nagyobb méretet vettem a kelleténél. És még így is  elégedett lehettem magammal, mert először egy narancssárga-fehér csíkos változata akadt a kezembe. Na.. azt még az Avasi kilátóból is kiszúrták volna, fekete ruha ide, vagy oda. :) Szóval.. ver engem a sors rendesen. Amivel nyugtatgattam magam hazafelé, hogy pár házasságot biztosan megmentettem ezzel a mai dresszel. Számtalan férfi mehetett haza boldogan, megnyugodva, hogy az ő felesége még mindig klasszisokkal jobban néz ki, mint.. mint.. egyesek. :) 

Summa summárum.. az egyetlen baklövést akkor követtem el, amikor nem az arab csadort választottam az üzletben, hanem ezt a kínai pókhálót.

De legalább lesz új személyim. :) 

Na... uff. Megint. :)