Majdnem sütimestert írtam, mert olyan sokat nézem ezt a valóságshow..félét. Főleg  az angol változatot szeretem. Van belőle ausztrál sorozat is, és mi magyarok is átvettük a licencet. Bevallom, legkevésbé a hazai gárda tetszik. Az ítészek és a műsorvezetők sem a legjobb választás, szerintem. Ami pedig a magyar amatőr cukrászokat illeti, közelében sincsenek az angol népeknek, akik pedig - köztudottan -  nem a remek konyhájukról híresek. Sőt, pont arról híresek, hogy szinte nincs is konyhájuk. Effektíve.. Az angol sztárséfek pedig elképesztően cukik. Főleg az "Ezüstrókának" becézett Paul Hollywood, aki bár már 55 éves de még mindig annyira kék a szeme és olyan sármos pasas, hogy  a fal adja a másikat, miközben az ember lánya mind a tíz ujját megnyalja utána. Vagyis előtte. Vagy a  nap bármelyik szakában. Értitek..  El is kezdtem követni. Persze nem őrült rajongó módon, hogyaszonygya  minden lépését követem  Angliába ahol éppen lakik, vagy ilyesmi, csak bejelöltem az Instán. Az internet rengeteg strapától kíméli meg a rajongókat. Képzeljétek el micsoda macera lenne most  kiutazni csak azért, hogy a frászt hozzam szegény emberre amikor a nagy semmiből előugrom ( mondjuk a kukák mögül ) és belevakuzok abba a szép jegeskék szemébe, miközben a tiszteletére sütött angol pudingot dugom az orra alá.  A mostani vészterhes időkben, alacsony ellenanyagszinttel az ember csak ne rajongjon külföldre! 

Nade.. térjünk vissza a sütivásárhoz! 

Minden évben, advent idején, a munkahelyemen sütivásárt csinálunk. Egyrészt mert megkaptuk levélben, hogy ezt szeretnénk csinálni, másrészt mert  valóban jó móka, és még jótékonykodunk is közben. A móka első része, hogy ígérettel, könyörgéssel, fenyegetéssel, ( minden eszköz megengedett ) rávegyük a kedves munkavállalókat, hogy süssenek, dagasszanak, pergessenek lisztet, hintsenek sót... csináljanak bármit, csak holnapra valami ehető édesség vagy sósság legyen az asztalon, amit a sütni nem tudó, ám kőgazdag munkatársak, így fizetés előtt,  csillió áron megvesznek. Na ez a jótékonyság része. 

Én is sütök. Sütöttem. Már túl vagyok rajta. Nem olyan krémes-mázas csodákat, mint egyik másik elképesztően tehetséges kolléganőm, neeeemm.. csak a magam bumfordi módján valamit, amit igyekszem szépre csinálni, ha már nincs semmi íze. :) Ez a mai dolog is elég szép lett. Legalábbis nekem tetszik. Szépen kidekoráltam a kis drágákat ehető cukorgyöngyökkel, ami valóban olyan, mintha most hozták volna fel a gyöngyhalászok a tenger fenekéről. 

Egy baj van ezekkel a gyöngyszemekkel: gurulnak. Sőőt.. ha már gurulnak, akkor le is esnek a földre. Az első 15 elguruló gyöngy után persze négykézláb rohantam a konyhakövön, hogy a 3 (?)  másodperces sterilitásba még beleférjek, de utána alább hagyott a lelkesedésem, és úgy voltam vele, hogy... egy kis kosz csak jót tesz az immunrendszerünknek. Mármint azokénak akik majd esznek belőle. Én meg nem kóstolom, az hót zicher! 

Uff