Az úúgy történt, hogy volt itt nekem ez a születésnapféleségem, ami meglepő módon minden évben ugyanazon a napon tör rám. Mivel az ilyenkor szokásos tűzijáték és az ezzel járó jelmezes felvonulás idén érdeklődés hiányában elmaradt, Ági barátnőm meghívott a kedvenc fagyizónkba.Könnyen odaszokunk ám a jó helyekre! Ilyen ez a 'Nyami" nevű hely is. Annyira piszok drága, hogy mindent magadnak kell csinálni. Tudjátok.. mint a gazdagéknál egy túlélő túra. Rengeteg pénzért kell szenvedni napokon át, hogy aztán úgy érezhesd, jöhet eső, jöhet hó, te mindent túl élsz. Pláne ha egy szakajtó kommandós vigyáz rád. Ilyen helyeken arra is külön ember van, aki a hajszáladat görbíti meg. Mert az olyan menő. Átlagos menekültnek lenni. Menekülni a kis proli valóságba. 

Nna.. szóval ez a nyamizós hely is ilyen. Totál önkiszolgálós. Mosogatni csak azért nem nekünk kell, mert minden eldobható. Nagyon drága, de azért nem olyan rossz. 

Ági a kezembe nyomta a legnagyobb küblit és azt mondta,  szabad a vásár! Hát itten volt nekem a fagylalt Kánaán. Mindenféle öntettel, sziruppal, kandírozott és kandírozatlan gyümölccsel és persze a sok fincsi fagyival. Direkte az alkalomhoz is öltöztem. A zöld-piros-kék-sárga ruhámat vettem fel, hogy bármivel is eszem le magam, az beleolvadjon a környezetébe, vagyis a ruhámba. Mert persze partedlit nem adnak még egy ilyen előkelő helyen sem. Pff..

Apukám nem nevelt szégyenlős gyereknek, és különben is, ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el elvet képviselte az egész híres família, ezért szégyentelen módon minden fagyit megkóstoltam. Kivéve a kókuszt, mert az valahogy mégsem.. és még vagy kettőt, de amúgy hamar teleszaladt a tálka. Úgy ettem a pillecukrot, mint akit felpofoznak ha nem teszi, a koktélcseresznyéről már nem is beszélve. Agyfagyhalált persze még így sem kaptam, pedig  Ági noszogatott hogy nyugodtan repetázzak, de tényleg elég volt. 

Ám ekkor..  miután a hely szellemében önkiszolgáló módon letakarítottam az asztalt, amit lefagyiztunk, teleszórtunk kókuszreszelékkel, és összekentünk karamell öntettel, szóval ekkor.. megláttam!

Jégkása!

Kitaláltam, hogy jégkását akarok. Én úgy gondoltam, hogy kásával a kézben még flangálunk egyet a belvárosban, Ági pedig - mint utólag kiderült - úgy tervezte, hogy vissza ülünk a jól behűtött, légkondicionált asztalunkhoz. Persze ezek a gondolatok még véletlenül sem hangzottak el hangosan is, hogy a másik tudjon róla. Sejtettem én hogy nem vagyok telepata, de most végre kiderült, hogy valóban nem. 

Éppen roppantul koncentráltam, hogy a kása a poharamba landoljon (mert persze ezt is nekünk kell csinálni. de jó) és ne mellé menjen, mert mára már elegem volt pultos lányt játszani. A nagy összpontosítás közepette hozzám fordult az igazi pultos leányzó a másik oldalról, hogy az asztalon hagytam a napszemüvegemet. Szerencsére nem tette hozzá, hogy: néni, ezért a legbájosabb mosolyommal néztem rá és közöltem vele, hogy az tisztára lehetetlenség, mivel nekem NINCS napszemüvegem. Ugyanis azt már nem tudnám rávenni az igazi szemüvegemre, ami viszont van. Vagyis rá tudnám, de hogy nézne az ki?!  Igazam biztos tudatában néztem vissza az asztalhoz ahol ültünk, és ahol tényleg ott volt egy napszemcsi.  Az Ágié. Mondom is neki:"Te Ági! Hát ott hagytad a szemüvegedet az asztalon! " Erre azt mondja nekem, hogy dehogy hagyta ott. Vagyis otthagyta, de szándékosan mert még visszaülünk. Erre én, hogy: "Már hogy ülnénk vissza, amikor megyünk korzózni a jégkásámmal, a jó 40 fokba?!" (na erről beszéltem, hogy nem vagyok gondolatolvasó. de Ági sem az)

Amíg mi próbáltuk kitalálni -így utólag- a másik gondolatát, addig a kettes számú (nevezzük Szamantának) kislány odament az asztalhoz, hogy kedvesen elhozza az ott hagyott szemüveget. Már majdnem Ági kezébe nyomta, amikor elejtette. Nagy csatt. E közben a hármas számú -  kiszolgálónak nem nevezhető személyzeti tag - nekem akart átadni egy újabb poharat, de ő meg azt ejtette el. Le a földre, ahogy kell. Újabb nagy csatt. Szinte csak én nem ejtettem el semmit, ami kész csoda volt ebben a nagy kavarban. Mindenki kapkodott minden után, csak én, mint születésnapi ünnepelt nem kapkodtam semerre. Én már megtettem amit meg kellett tennem. Szinte felmostam magunk után az egész légkondicionált, önkiszolgáló hóbelavancot. Legyen ennyi elég mára. 

És ezért, " a sok kellemetlenség miatt" ( na meg hogy minél hamarabb kívül tudjanak minket), ajándékba kaptuk a jégkását.. Vagyis csak én, mert Ági nem akart jégkását. A megátalkodottja!