Anita barátnőm megkérdezte dolgozom-e az ünnepbedolgozós szombaton. Ez általában azt jelenti hogy végső elkeseredésében és mert már minden lehetséges dolgot megpróbált, megkérdez engem is. Na nem azért mert engem nem lehet megkérdezni bármiről, vagy mert én lennék a mumus ha a szombatokról van szó, de olyan eszméletlen a munkabeosztásom hogy közel sem evidens, hogy én bármelyik szombaton elérhető vagyok. Most szerencsére az voltam, és ennek mind a ketten nagyon örültünk. :) 

Természetesen nagyon is szívesen mondtam igent arra hogy vigyázok, a mára lassan 3 évesre cseperedett kisdedre. Több okból is: 

• épp nincs programom
• Annával lenni jó dolog
• barátnőm ezzel örök életre (és még azon is túl) elmúlhatatlan hálával gondol majd rám 
• náluk van fűtés 

Egy kicsit rosszul esett a korán kelés mivel nem vagyok hozzászokva, de legalább hosszú lesz a nap így. Legnagyobb meglepetésemre Anna már fent volt. Sőt felöltözve, beágyazva, kisminkelve, klakkban-frakkban fogadott. Bár ezen nem is kellett volna annyira csodálkoznom ismerve a családi hátteret, ugyanis az anyuja kimondottan koránkelő típus, fejlett rendethagyokmagamután "terheltséggel", amit mindig is irigyeltem tőle. :) A tervemnek, hogy: Anna majd édesdeden alszik legalább délelőtt 10-ig, hogy addig én tévézek, kifosztom a hűtőt, nyugisan internetezek a telefonomon, és közben bepótolok egy heti alvást... nos annak lőttek. Ráadásul nem hívhatom fel a fiúmat sem sutyiban, és nem nézhetünk felnőtteknek való filmet amíg a bébiszitterelni való gyerek szundizik, a szülője pedig megnyugodva dolgozik, a boldog tudattal, hogy a megbízhatónak hitt felvigyázó rendesen viselkedik.

Olyan felelősségteljes megbízást is kaptam, hogy vigyem el Annát a gyógyszoláriumba, és ha már ott vagyok kérjek időpontot is a jövőhétre. És persze etessem a gyereket, adjak neki inni és minden ilyen, a működéséhez elengedhetetlen dolgot iktassak be a napi rutinunkba. Nem mondom, hogy nem viszketett a kezem, hogy ezeket felírjam egy papírra, mint kötelező és nem elfelejtendő nex steppeket, de nem mertem megtenni, mert mit gondolt volna rólam anyuka?!  Bíztam benne, hogy a demencia jelei nem pont ma ütik fel a fejüket nálam, hogy Anna kb. jól működik magától is, és hogy a genetika, az ősi anyai ösztönök nem múlnak el. Magyarul: közepesen kétségbeesve nyugtattam meg hogy nem lesz semmi baj, menjen csak, dolgozzon az államadósság csökkentésén, és figyeljen oda a GDP-re. Mi jól elleszünk. Kaja van, kaptam kávét is, mi bajom lehet? Jaa... vagyis Annának mi baja lehet, ha én nagyszerűségem vigyáz rá?! Hát semmi! :) 

Nem is volt semmi baj. Anna evett, ivott. Nem volt gond az anyagcseréjével sem, aminek még ebben a korban az egész család -a távolabb élő rokonokkal egyetemben -  egyszerre örül. Bár fényképet nem mellékelünk a fészbuk profilunkra, de boldogan kiposztoljuk; hogy igen, a gyerek ma is csodásat kakált! 

Meglepő módon Anita legalább másfél óráig megállta hogy ne telefonáljon ránk óvatosan kétségbeesve, hogy élünk-e még, nem következett-e be terror támadás a környéken, hogy megtaláltam-e az ennivalót amit az orrunk elé tett ki, ésatöbbésatöbbi.. Megnyugtattam, hogy minden rendben, mindjárt indulunk egy kis sétára, és elintézek minden rám bízott dolgot is. ( ha el nem felejtem ) 

Nem írtam eddig, mert számomra teljesen természetes dolog,  hogy Anna nagyon okos kislány. Már két évesen is az volt, és ez a tendencia megmaradni látszik. Tudta hova kell mennünk.  (jóóóó.. erre én is emlékeztem, és csak egyszer akartam bemenni egy másik ajtón, mint amin kellett volna ) Otthonosan mozgott és őt is ismerősként üdvözölte az ott lévő lámpás néni. Csak én tökéletlenkedtem a szokásos módon, hogy akkor mi is lehet a metódus.. Szerencsére nem nekem kellett kitalálni, mert "ezek" ketten tudták a dolgukat. Ügyesen lerángattam Annáról a ruhát és elkezdődött a "kezelés". Hosszú 10 percre számítottam, mert az anyukája elmondása alapján Anna épphogy bukfencet nem hány közben, nem hogy nyugodtan feküdjön a lámpa alatt. Na és jöttem én, a csodálatos, kései Mary Poppyns, aki azt játszotta a gyerekkel, hogy strandon vagyunk és neki kutya kötelessége nyugodtan feküdni a napon, amitől olyan trendi, csokibarna szépség lesz, mint a divatmagazinok modelljei, és nem ilyen hurkabélszínű csajszi, mint amilyen én is vagyok. Ez persze azonnal hatott, lévén Anna is nőből van. Vaaaagy... csak simán álmos volt még picit. A lényeg, hogy szépen feküdt és énekelt amíg ott voltunk. Jaa.. és a legnagyobb lényeg, hogy én roppant büszke lehettem magamra, mint a gyereknevelés forradalmasítója. :)

Mivel szép idő volt, elmentünk sétálni a városba. Jobb kint, mint bent elvet alkalmaztam itt is. :) Villamosoztunk, elmentünk egy áruházba, ahol én cipőket, Anna gumi kutyajátékokat nézegetett. Mind a ketten jól elvoltunk, de amikor már a gondolák alatt feküdt és úgy csipogtatta a műanyagcsontokat, megelégeltem a dolgot, ( na meg a személyzet felkért, hogy szóljak a lányomra, mert már több vásárlónak megfájdult a feje a sípolástól)  fogtam a "gyerekemet" és sértődötten ám méltóságteljsen elhagytuk az épületet. 

Vettünk pogácsát, és hazafeléé kezdtünk császkálni. Persze találkoztam ismerősökkel akik rosszallóan néztek rám, Annára pedig gyanakodva, hogy vajon mi okból titkoltam el a cseperedő kisdedet. Én persze hosszú magyarázkodásba kezdtem, hogy: nem.. nem egy megesett lány vagyok, hogy ez a kis tündér nem az én tündérem, nálam csak bérben van jelenleg. Van neki rendes anyukája aki nem én vagyok. A kis tündér persze hamar megunta, hogy mellettem állva hallgassa a bájcsevegést és lefeküdt a közeli padra. Ráhasalt és feküdt mozdulatlanul. Olyan édes volt, mint egy kis rózsaszínbe bújtatott csöves. Meg kellett zabálni! :) 

Barátnőm javára legyen mondva, hogy csak tizenkétszer telefonált, hogy mit csinálunk, hogy vagyunk, de legfőképp, hogy Anna jól viselkedik-e. Mintha tudna rosszul viselkedni! Dehogy tud! Rágalom!  Szót fogadott. Többnyire. Két afférunk volt egymással, amit én nagyon okos felnőtt módjára kezeltem. 

Ebédeltünk, és máig tisztázatlan okokból összevesztünk azon, hogy ki a butább. Hát én biztosan nem! De ő is azt mondta magára, hogy ő sem. Nnna.. hát mivel én vagyok az intelligensebb és a nagyobb is, ezért logikai érvekkel meggyőztem hogy: akkorse és akkorse, és én mindig tudom eggyel többször mondani, hogy ő a buta és nem én. És kész. Utólag azért elgondolkodtam rajta, hogy az: Okos enged, szamár szenved... témában most melyik is voltam én? Hmm..  Asszem Anna KO-val győzőtt. Ismét. :) 

Már csak az alvás maradt hátra, mert anyuka megkért rá. Én azonnal el tudtam volna aludni, de persze nem ez volt a feladat. Anna kijelentette, hogy semmi akadálya a dolognak. Ott fekszik velem a nagyszobában és majd közben nézi a tévét. És én hülye, ezt el is hittem. Hogy ez majd így lesz. De amikor már harmadszor kergettem körbe a franciaágyon, rájöttem, hogy át lettem vágva! Egy három éves már megint átvert. Elővettem az összes szigorúságot ami bennem van és beparancsoltam a szobájába. Csodák csodájára szót fogadott, le is feküdt, de nem hagyta magát betakarni. Mondom.. okés, semmi baj. Nem kell betakarózni. Van fűtés, de azért sapkát, sálat csak adok a gyerekre, mert igaz hogy 28 fok van a lakásban és rólam szakad a víz, de a gyerek nem alhat csak úgy el. Végülis elaludt. Sapka és sál nélkül, kicsit énekelve még, de majdnem minden hiszti nélkül elaludt. :) 

Szóval.. 

Ha bárkinek rátermett, gondoskodó és felelősségteljes bébiszitterre van szüksége, NE engem hívjon! 

:) 

uff