..nagyon csúnya veszekedésem. Irigykedéssel vádolt meg az illető, ami teljességgel nonszensz,  ráadásul nem is volt igaz. Aztán emlegetve lett valakinek az anyukája is, ami szintén nem a kulturált vita ismérve. Mindez persze az utcán, emberek füle hallatára. Rémes szituáció. Hát igen.. ilyen a séta egy három évessel. Pedig olyan jól indult minden. Anna alig várta, hogy végre az anyuja felöltöztesse, hogy elvihessem sétálni. Szép idő volt. Érezhetően melegen sütött a napocska is. Gondoltam kerülünk egyet a belvárosban, beülünk valahova egy kávéra, elkergetjük a galambokat a térről, és miután a gyereket kirángatom az utolsó, rémesen koszos hókupacból, hazavillamosozunk. 

Csak azt tudnám, miért gondolom még mindig azt, hogy lehet előre tervezni egy ilyen kis manóval? Ostobaság részemről azt hinni, hogy számít az akaratom, vagy hogy a véleményem bárkit is érdekel. 

Persze én, az örök optimista, még úgy léptem ki a lépcsőházból, hogy Anna majd felnőttként viselkedik, valamint, hogy az anyjának adott ígérete (miszerint szót fogad nekem ) számára is szent lesz. Hát a nagy francokat! 

Végül is.. a séta első fél órájában nem is volt semmi gáz. Anna jött velem kézen fogva, és csak ott szaladgált csaholó kiskutya módjára, ahol valóban lehetett. Viszont ahogy meglátta a villamost, rögtön villamosozni akart. Hohóó barátocskám! Ez nem így működik. Elmondtam neki a tervet. Hogy mikor és mit fogunk csinálni. Nem ám össze-vissza, minden egyeztetés nélküli ugra-bugra, meg bolondozás következik. De nem ám! Először is 5 percig némán állva a tér közepén szívjuk magunkba a D vitamint. Ezt követi egy kis szabadfoglalkozás. Kizárólag a tér teljesen felszáradt területén, természetesen. Végül rendezett sorokban elmegyünk a kedvenc pékségembe, ahol a rendes magaviselet megkapja megérdemelt jutalmát. 

Az öt perces napfürdő 5 másodpercre sikeredett. Az ugra-bugráról meg csak annyit, hogy alig bírtam leimádkozni a koszos MISKOLC feliratról. ( ezt el sem mertem mondani az anyukájának) Szerencsére Annának egészséges életösztöne, és jó étvágya van, ezért a pogácsa emlegetése  legalább sikert aratott. Természetesen úgy mentünk végig a főutcán, hogy másodpercenként kérdezte: ott vagyunk már? Ergo: én voltam Shrek, ő meg a cuki szamár. Szerencsémre nem voltunk messze a pékségtől. De már megint én vagyok a hülye, amiért azt képzeltem, egy majd' cukrászda szintű pékségbe bevihetek egy kiskorút anélkül, hogy ne a kakaós csigát, vagy a lekváros fánkot akarja, a nyugis, és nem maszatolódó sajtos pogácsa helyett. Dehogy veszek kakaós izét! Hogy három perc múlva fülig szutykos legyen a gyerek?? Az anyja agyon is ütne ha így vinném végig a főutcán. Végül kiegyeztünk egy perecben. Annak legalább vicces a kinézete, és viszonylag veszélytelen a ruházatra. 

Mivel jómagam is ritkán járok hétvégente a belvárosban, igencsak meglepődtem, hogy egy farkasnak öltözött animátor sétálgat a főutcán. Anna szegénykém nagyon megijedt, annak ellenére, hogy ő akart közelebb menni hozzá. De aztán mégsem. Majd mégis.. aztán azért sem. Majd meg akarta simogatni, de meggondolta és inkább a kabátom alá bújt, mint egy kis strucc, aki biztos benne, hogy ha ő nem lát senkit, őt sem látják. Próbált bátor lenni, és biztonságos távolból nagyon jó barátjának nevezte a farkast, de ahogy akár egy pillantást is vetett Annára, ez a kis manó rögtön menedéket keresett. Egyemmeg.. 

Ez a: sem vele, sem nélküle dolog ment egészen a Szinva teraszig. Addig követtük ugyanis farkaskomát. Pontosabban, hol menekültünk előle, hol pedig szinte kergettük. Felváltva. Anna végül kijelentette, hogy neki nagyon jó barátja ez a farkas. Én pedig hittem neki. 

Nna.. és hazafelé haladva jött a nagy haragszomrád. Miután nem engedtem, hogy egy szálkás, hegyes fadarabbal játszon,  ki lettem kiáltva irigybeának. És hogy már nem is szeret. Na és ekkor jött az anyázás, mert én meg azt mondtam, hogy nekem végső soron nem is ő a barátnőm, hanem az anyuja. Anna persze megtiltotta, hogy szeressem az anyukáját. Kérdeztem is tőle, hogy akkor mi most öri hari, sose bocsiban vagyunk-e. Azt mondta, hogy igen, persze. Jó! Erre én is jól megsértődtem és azt mondtam, hogy akkor magázódjunk! Éreztem, hogy itt megakadtak a fogaskerekek a kis okos fejében, de nem hagyta magát. ( uccsó szó szindróma) kijelentette, hogy arról azért tudjak, a továbbiakban és soha többé nem fogja meg a kezemet. Nem és nem. De persze ahogy a kereszteződéshez értünk, szó nélkül megfogta, mert jól nevelt gyerek. És ekkorra már az örök-harag is lecsengőben volt. 

A drámai hatás kedvéért persze az anyukájának úgy meséltük el, hogy mi már nem vagyunk barinők. De én tudom, hogy még mindig azok vagyunk. Egészen addig azok is leszünk, amíg majd ő visz sétálni engem. Nnna.. majd akkor visszakapja! Olyan éktelen hisztériát csapok az nyugger klub kapujában, hogy a fal adja a másikat. :) 

Uff