... a kihívások. Vannak akik keresik, vannak akik elfutnak előle, vannak a kényszerpályások és vagyok én, aki mindhárom kritériumnak megfelelek. 

Ez a mostani dolog valahogy megtalált. Én kicsit futottam előle, aztán megálltam, megfordultam és elkezdtem felé araszolni. Most itt vagyok. Nnnaaa.. azóta  egy merő frász az életem! Aludni éppen tudok.. csak nem akkor, amikor kéne. Mert amikor alvásidő van normális embereknek, akkor én arra riadok hogy: Úristen! elfelejtettem! Mármint valamit megtenni. De nem. Nyugi!  A másik pillanatban tudatosul bennem, hogy nem felejtettem el, Egy fenét!  Elrontottam!  És tényleg nem tudom melyik  a rosszabb. Leginkább egyik sem. Legjobb lenne ha elfelejteném  elrontani. :) És persze az sem ártana, ha az egész jelenlegi bioritmusom nem egy öt hónapos csecsemőjére hajazna, aki este 7-kor már alszik, hogy aztán hajnalban kiüvölthesse a lelkét. Jóóó.. hát üvölteni éppen nem fogok, de ennek a bioizé felborulásnak folyamányaként a reggeli kávémat a mikróban akartam megfőzni. Ami nem éppen lehetetlen mutatvány, de a mikrohullámú sütő még mindig nem kompatibilis az aluminíum kotyogókkal. Mázli, hogy amikor rácsuktam az ajtót beugrott, hogy valami nem stimmel. Igencsak szikrázóan indult volna a reggelem ha nem így teszek. :)  És ha valaki ismét megkérdezi tőlem ( mint már annyiszor ), hogy ezt miért írtam bele, meg hogy.. milyen jópofa vagyok, hogy ezt így kitaláltam, akkor azt mondanám az illetőnek ( mint már annyiszor ), azért, aranyapám, mert ez így történt! :) 

Naa.. szóval ez  a tendencia azért mostanában javulni látszik. Neeem.. nem az, hogy izzadságban fürödve ébredek a gondolattal, hogy esetleg elbénáztam valamit, mert ez még meg van. Nem bizony! De fejlődök. Most azon megy a lamentálás hajnali 4-től 5-ig, hogy vagy elrontottam vagy nem. A "vagy", az biztos. Na ez a lehető legrosszabb opció. Mert ha biztosan tudom, akkor sem alszom vissza nyugodtan, azzal a felkiáltással, hogy: oké.. ezen már nem segíthetek, viszont még alhatok másfél órát, hanem elkezdem gyűjteni a bizonyítékokat arra, hogy mégis úgy csináltam ahogy kellett. A jó hír ( nekem és mindenki másnak is ), hogy már nyugodtabbak az éjszakáim, és egyre kevesebb kétség gyötör. Mármint álmomban. Aztán bemegyek dolgozni és a "rémálom" folytatódik, csak  egy 2.0-as változatban. :) 

Igenis kellenek a kihívások. Kellenek a korlátok, amiket felismersz és amiket elkeszdesz átugrani. Vagy átmászni rajtuk. Esetleg alattuk. Mikor hogy sikerül.  A lényeg, hogy ne kerüld meg őket!  Akard, csináld, tanuld meg! Ha szerencséd van és türelmes, jó  emberek vesznek körül, akkor menni fog. :)

Nem hinném, hogy mások, sokan.. majd' mindenki.. nem küzd hasonló gondolatokkal, kétségekkel és félelmekkel ha valami újba kezd. Dehogynem. Szerintem ez is a normális. Emberi. De nekik legalább van annyi eszük, hogy nem írják le, nem úgy, mint...  :) 

UFF