Az  úgy volt, hogy este végeztem a munkahelyemen, és kivételesen egyedül mentem ki az épületből. A kivilágított részeknél nem is volt semmi extra. Sietni nem kellett, mert kocsival jöttem, de nem is  lehetett, mert a fal közvetlen közelében van a keskeny beton járda,  és arról nem szívesen léptem volna le. Szóval, mentem elszántan, mint Dorothy a sárga köves úton. A sarkon befordulva meglepődve tapasztaltam, hogy tök sötét van, pedig egy ideje volt rendes világítás is. No, nem baj. Az út egyenes, van járda is, és láttam a kivilágított parkolót, sőőőt a kis piros autómat  is. Lassan lépkedtem, vártam, hogy a felvillanjon az egyik mozgásérzékelős lámpa, amikor.. Bumm!  Nem.. nem felrobbantam, hanem elestem. A keskeny beton járda melletti  - szintén - keskeny kavicságyra. Mármint.. belefúródtam a jobb könyökömmel és a jobb térdemmel a kavicsosba. Meglepődni sem volt időm, mert a bal térdemmel viszont a kemény betonra estem, ami igencsak fájdalmasra sikerült. A fájdalomtól,  a meglepetéstől,  és mert  nem szoktam káromkodni, semmi cifra nem hagyta el most sem a számat. Első gondolatom után, hogyaszonygya:  aúcs.. baromira fáj a térdem, rögtön jött a másik, jelen esetben a fontosabbik. Hogy a fenébe' fogok innen feltápászkodni? Mert hogy a térdeim jelenleg használhatatlanok, azt éreztem. A levitációt nem gyakoroltam elég szorgalmasan, ergo: nem bírok ellebegni a parkolóig. Hmm.. Kéne egy daru. Esetleg megvárom a többieket,  majd összeszednek ők a földről, bízva abban, hogy a sötétben nem gyalogolnak át rajtam. Milyen klassz lenne már, ha itt feküdne halomban az egész délutános műszak! 

Mindezen gondolatok közepette még mindig kiterülve hasaltam, mint egy gyalogbéka. Cirka -3 fok lehetett, ezért elvetettem, hogy bárki segítségére várjak. Önerőből kell megoldanom ezt a dolgot. A kavicsosban  heverészve gyors leltárt készítettem, szemüvegről, táskáról. Nyilván nem láttam semmit, de a szemüveg rajtam volt, a szatyorból még ha kiesett bármi is, nem nagy veszteség. A lényeg, hogy élek!  Kitapogattam a  lemez peremét az épületnek, így abban megkapaszkodva, könyökölve, nagy nehezen feltápászkodtam. Ha lett volna érkezésem, büszke is lettem volna magamra, de ilyesmire nem volt idő. Minél hamarabb haza akartam érni, és az otthon biztonságában felmérni a keletkezett károkat. 

Nem taglalom a másnapot, amikor én lehettem az egyik kevés szerencsések egyike a traumatológián, akinek csak 4 órát  kellett várnia a vizsgálatra és a röntgenre. Szerencsémre Gabi barátnőm olyan drága volt, hogy utánam jött, hogy lelki és fizikai támogatást nyújtson a bajban. Bevallom, a legkeményebb megpróbáltatás ( azon kívül, amikor főorvos úr megvizsgált. értsd: megnyomkodta, megtekergette a fájós lábamat ) az volt, hogy a mellettem ülő néni penetra büdös volt, és a  tömeg miatt nem lehetett válogatni az ülőhelyek között. 

Minden instrukciót megkaptam, így lassan haza is biceghettem. Végre.

Édes otthon.. édes ágy.. végre. Előrelátóan mindent a kezem ügyébe készítettem, hogy nyugodtan, felpolcolt lábakkal várhassam a gyógyulást. 

• Gyógykence (3 fajta) 
• Zöldborsó (jegeléshez)
• telefon (+feltöltött powerbank, mindenféle zsinórok)
• távirányító 
• innivaló 
• rágcsa 
• laptop
• könyv
• konyharuha (a borsónak, mielőtt rám olvadna)
• +párna a lábam alá
• papírzsepkendő
• másik telefon  (vonalas) 
• plusz takaró  (ha fáznék)

Végre elégedetten lefeküdhettem, gondosan elrendzve magam körül mindent. A párnákkal a lábam alatt még vacakoltam egy órát (najó, annyit nem), mert elsőre a csúszós párnákat hoztam, de az csúszott, ezért ki kellett cserélni.

Végre! Minden itt van amire szükségem lehet a következő pár órában. Kényelmesen elhelyezkedtem és elkezdtem relaxálni, amikor egy ismerős, kissé kellemetlen érzés kerített a hatalmába.. 

Pisilni kell!

:) 

UFF