Na.. hát az úgy volt, hogy a kedves Timi kolléganőm megkérdezte tőlem, van-e kedvem menni színházba. Modtam hogy: már hogy a viharba ne lenne kedvem!? Mit nézünk? Na.. ezzel kicsit feladtam a leckét, mert pár pillanatra elgondolkodott, majd közölte, hogy egy operát. Valami Don.. a címe neki. Háát.. Don izéból volt egy pár, még színpadra állítva is. Felsoroltam pár híres Don-t, hátha beugrik. 

• Don Juan? ( mint a legismertebb nőcsábász Don, és őt láttam is színházban. Persze nem az eredeti Dont, hiszen szegényke már százezer éve szexmentesen nyugszik a sírjában)
• Don Quijote? ( ő is elég híres és egyben a legbolondabb Don volt, akit ismerek. Persze nem az eredeti donkihótét, mivel ő is régen megvívta már szélmalomharcát (  szó szerint) és szintén nyugszik egy fiók mélyén, lévén, hogy kitalált alak. Belőle egyébként is musical készült, nem opera. ) 
• Don Corleone? (Jajj.. de butus vagyok! Hiszen ő olasz, nem spannyol, és maga a megtestesült  Keresztapa. Személy szerint  nem szerettem volna a keresztlánya lenni, akár megzenésítik, akár nem. ) 
• Don Pepe? ( ööö... pizzáról opera? Na az ki van csukva!)

Na és ekkor ugrott be, hogy persze hogy a Don Carlos c operáról lehet szó! Azt már meg sem mertem kérdezni Caparetti énekel-e benne. Ez a kérdés még napokig feszített  belülről, de aztán úgy voltam vele, hogy énekel aki énekel.. nekem jó lesz! 

Rendes színházbajáró emberként utána is néztem az operának és a történelmi hátterének. Mióta spanyolországban jártam, kicsit a szívem csücskei lettek a spanyol dolgok. Már az remek ajánlólevél volt, hogy Verdi szerezte a zenéjét. Verdit mindig is szerettem. Verdi nekem az operák best of-ja, ezért pláne nagyon vártam az előadást. Nem mondom... amikor azt olvastam, hogy az ősbemutatón 5 felvonásból állt a darab, kicsit elbizonytalanodtam, hogy elég lesz-e a szendvics, egy kis chipsz nasinak, és másfél liter ásványvíz erre a maratoninak tűnő előadásra.. Mondjuk..  nálunk az ilyen kultúrális-társas összejövetelek vagy evéssel kezdődnek vagy evéssel végződnek, éppen ezért be is fejeztem az aggódást.

Ekkor jött a másik orbitális, mindent maga mögé utasító  kérdés: ÉS MIT VEGYEK FEL????? 

Mégiscsak egy opera! Oké, hogy nem a milánói Scalaba szól a jegyünk, de.. nah! Verdit  illik megtisztelni egy egyedi tervezésű ruhával és a hozzá tartozó koronaékszerekkel. Ez a gondolat a barátnőm fejében is megfogant, mert az előadás napjának délelőttjén felhívott, hogy most beszélt egy másik barátnőjével és arra jutottak, hogy kéne valami elegáns ruha. Fekete csipke vagy csillogó lurex. Persze a tűsarkú, fekete lakkcipő is alap darab ilyenkor. Ha  még az arany smukkokat is hozzászámolom, akkor kiderül, hogy ehhez nem vehetem fel a kínaiban vásárolt ( egyébkébnt nagyon jó meleg) piros-fekete dzsekimet. Summa summárum, kell egy földig érő nagyestélyi a hozzátartozó tiarával, nyakékkel és egyéb csillogó bigyókkal, egy színházi táska, egy pár fekete tűsarkú cipő, és egy hamis nercbunda ( mivel állatvédők vagyunk).  

Nnna.. ahogy ezt így megbeszéltük és egyetértettünk mindenben, abban is egyetértettünk, hogy mindezek heveny hiányán, és a karácsonykor elfogyasztott töltöttkáposzta-mákosbejgli kombináció okán, nem tudunk teljesen az alkalomhoz illően felöltözni. :( 

Mosmilesz??

Az lett, hogy mindenki előbányászta a szekrény mélyéből a színházképes ruházatát és némi bizsut hozzá. Nekem spec. nem volt nehéz lemondanom a fekete tűsarúról, mert utoljára 18 éves koromban volt ilyesmim, és az sem volt fekete, mert kék volt. Mivel nem egyedi tervezésű Valentinó ruhában mentem az előadásra, így nyugodt szívvel felvettem a kínai ( jó meleg) dzsekimet. MIndezen egyszerűséget a sminkemmel igyekeztem ellensúlyozni. Elsősorban imádott tűzvörös rúzsommal, ami pont ment is a felsőmhöz, és amit a színház elé betervezett dönerezés első három percében le is nyaltam magamról. Az persze eszembe sem jutott, hogy elvigyem magammal, és újrateremtsem azokat a vérvörös ajkakat... :(

És így... jóllakottan és vidáman, elindultunk a zoperába. 

Folyt. köv.