Túl sokszor kérek bocsánatot. Ti is? Okkal, ok nélkül? Az elsőt verziót amiatt kérdőjelezem meg, mert mindig beugrik Segal könyve, a Love story. Abban hangzott el, hogy a szeretet azt jelenti, soha ne kelljen azt mondani: sajnálom. ! Ezt akkoriban - romantikus tiniként -, nagyon okosnak, bölcsnek, sőőőőt.. magától értetődőnek tartottam. Örültem is neki, mint aki feltalálta, vagy inkább megtalálta a spanyol viaszt.. egy könyvben. A másodiknak pedig eleve nincs is értelme. Akkor miért is tesszük??  :végképpnemértemszmájli:

Ergo: nem kérek bocsánatot, mert ha szeretek, ha szeretnek, akkor felesleges, mert tudom, nem akartak megbántani, és én sem szándékosan léptem a másik lelkébe.  Később rájöttem, ez a tétel vagy csak az amerikai középosztály köreiben állja meg a helyét, vagy valamit félreértettem. De még ha az a része igaz is, (a szándékosságizé) akkor is illik futni egy kört a „léccineharaguuudj” dologgal. Nem tudom, van-e statisztika nemzetre, etnikumra, nemre és korra lebontva, de attól tartok mi.. kissé identitást és büszkeséget vesztett nemzet vagyunk, megátkozva a: neharagudj-bocsánatotkérek betegséggel.

És hogy miért jutott mindez, pont most eszembe? Mert egy barátom azt írta nekem, hogy ne haragudjak.. Ne haragudjak, mert nem ér rám. Én pedig nem haragszom. Hmm.. nem haragszom? Azt írtam neki, hogy természetesen nem haragszom. De ez nem ilyen egyszerű. Pedig annak kéne lennie. Vagy fekete, vagy fehér. Írhattam volna, hogy: de haragszom. És akkor mi van? Abban a pillanatban megbántam volna, hogy ilyet írok,  amikor leütöm az entert, mert tulajdonképpen valóban nem haragszom, csak.. A sértődöttség rossz tanácsadó. De ott van bennem. Ego.                                                                                                                           Elárulok egy titkot: vannak napok, amikor a világmindenség közepének képzelem magam. Akkor meg mi az, hogy nem ér rám valaki?! Hm? :)

Ésss.. azt hiszem, itt kéne szólnom arról is, hogy egy kaméleon  vagyok. :(  Igen.. ez egy újabb titok.