Jó embernek lenni egyáltalán nem könnyű. Vannak a szerencsések, akinek ez minden előzetes fogadalom, és úttörőbeccsszó nélkül is megy. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy talán ilyen vagyok én is. Sosem fogadtam meg, hogy megküzdök az - amúgy - alanyi jogon járó angyalszárnyaimért, hiszen nőnek születtem, és egy kedves barátom szerint minden nő angyal. Vidéken. Ott biztos. Na de itt a nagyvárosban?? Kéremszépen nekünk az ingerküszöbünk egészen máshol van, mint pl. Makkoshotykán élő nőtársainknak. Vidéken: természet, flóra és fauna között hamarabb előbújik az emberből a jóság, a segítés. Vagy nem? De. Legyen de!  

Najó.. elmondom a "sztorit" :

Reggel hazafelé, bementem a postára. Kis posta, kis emberek, kis csomag. Álmosan ballagtam a csomagommal a buszmegálló felé. Ahogy a zebrához közelítettem, az agyam rögtön érzékelte, hogy egy nő áll az út szélén, és annak ellenére, hogy nyugi volt és semmi forgalom, nem kel át rajta. Mellé értem, és ránéztem. Semmi különös. Egy sötét napszemüveget viselő angyaltárs várta, hogy átkelhessen. Már éppen le akartam lépni, hogy akkor én megyek, amikor lepillantottam, és megláttam a fehér botot a kezében. Nem mindig a gyors felfogóképességemről voltam híres, de most elég jó, több bites sebességgel kapcsoltam, és már el is hangzott: segíthetek? Örülök, hogy nem lepődött meg túlságosan, hiszen ez azt jelzi, másoknak is eszébe jut, hogy felajánlja a segítségét. Kedvesen, kissé hárítóan megköszönte azzal,  hogy menni fog ez nélkülem is, majd hozzátette: azt szívesen veszi, ha mellette haladok. Így aztán szép szinkronmozgással átmentünk a túloldalra. Rögtön megköszönte a kedvességemet, amit most én hárítottam, hiszen ez a természetes. Még pár szót beszéltünk az időjárásról, majd ő jó egészséget kívánt nekem, én pedig.. én pedig.. azt mondtam neki, hogy: viszont látásra. Ahogy odaraktam a pontot a mondat végére, már rájöttem, mennyire.. mennyire.. nem is tudom milyen.. Oda nem illő? Bántó? Figyelmetlen? Talán mind három, talán egyik sem. Mintha kuncogást hallottam volna, ahogy a belőlem áradó "zavarbajöttem" hullámok elérték őt. 

Nem fordultam hátra és nem eszkuzáltam magam, hiszen nem is volt rá okom. Tény, egy pillanatra megakadt a tű a lemezjátszómon. :)  

Az már biztos, még mindig várnom kell a szárnyacskáimra. Ahogy az  is biztos, ma jóvá írtak pár pontot  a szárnyosztogató főosztály munkatársai az adatlapomon. És ez a mai közjáték jót tett az összegyűrődött lelkemnek is. 

Egy okosság, ezúttal (meglepő módon) egy filmből:

Nincs tökéletes ember. Csak tökéletes szándék. 

Uff :)