Nem.. nem az enyémről van szó. Azzal nincs gond. Egy filmet néztem az előbb. Amolyan családi.. kamaszokról szóló film volt. Az utolsó 20 percet persze nem láttam, mivel szentimentális liba lévén tele könnyeztem és végig szipogtam a film végét. Nem is mesélem  el, hiszen nem történet a lényeg, hanem ami engem megakasztott. A fantázia. A gyerekeké, kamaszoké. Legyen, ne legyen? Lehet ebben mértéktelenség vagy túlzás? Szerintem, - és ez szigorúan magán vélemény - fantázia alul működésben szenvednek a gyerekek. Ebben nagyrészt nekünk szülőknek van felelősségünk azzal, hogy mit adunk a gyerekeink kezébe. Mit tárunk eléjük, milyen és főleg mennyi  lehetőséggel kínáljuk meg. Nem kell ám mindent egyszerre rájuk tukmálni. A kevesebb néha több. Ebben is. 

Kamaszok.. Nehéz ügy. Nem gyengén szülői próbatétel, amikor a gyerek mobil telefonért és facebook profilért nyúz bennünket. Kétségbeesünk, hogy elveszítjük az irányítást, majd később a kontrollt a gyerekünk felett. Titkai lesznek. .. nem vagyok már kisbaba! Bezárja az ajtaját. ... anya nem tudsz kopogni?? Önállósodik... apu, gondolod, hogy Katy Perrynek is megmondták mit vehet fel suliba?? ( ne is kérdezzétek..  egy tiniként feltűnt énekes kiscsaj )

Szóval van mitől félni, félteni. És akkor ott van a kérdés, ami bennem motoszkál a reggeli film óta: mitől féltsük jobban a gyerekünket: az internettől, vagy a saját fantáziájától? A magam részéről fantázia párti vagyok, annak ellenére, hogy ez a blog sem jöhetett volna létre, ha nincs az internet. Sok kapcsolatom nem is  létezne, vagy élne tovább, internet nélkül, szóval nem.. nem vagyok net és fészbuk ellenes. Az is igaz, hogy az én gyerekkoromban nem volt választási lehetőség, amit nem is bánok. Túl sok opciót dobunk fel. Jó szülőként akarunk viselkedni. Nem irányítani akarunk, hanem terelgetni. Megértem. Na de tényleg érdekelne, hogy egy kitalált,  láthatatlan barát verné ki jobban a biztosítékot egyeseknél, vagy az, hogy a fiúnk számunkra ismeretlen embereket jelöl be a fészbukon? Attól esnénk jobban kétségbe, ha saját birodalmat építene fel a kert végében fantáziából, vagy egész nap a szobájába zárkózva telefonálgatna? Tudom, ez így nagyon fekete-fehér. 

Ne értsetek félre! Nem azt szeretném, ha a gyerekeink fantáziavilágba  menekülnének a valóság helyett. Inkább azt, hogy bátorságot merítenének és segítséget kapnának egy saját maguk teremtett és ismert hátországból. Ahol a legrondább troll hasonlít a nyolcadikos srácra, aki felrúgta foci közben, de amúgy is mindig durva és verekedős, pedig lehet, hogy neki is csak tüske ment a talpába, mint a trollnak. Vagy hogy a végeláthatatlan futópályát, virágos mezőnek lássa, melynek a túlvégén kezdődik a szivárvány. 

Lehet, hogy naív liba vagyok, totál rossz elképzelésekkel, ami a mai gyerekeket illeti. De vak nem vagyok. Buta sem vagyok. Bár nekem nem volt láthatatlan kis barátom gyerekkoromban ( nem is ismertem soha senkit, akinek lett volna ), mégis.. királykisasszony voltam néha. Máskor a vajas kenyeret változtattam királyi lakomává. Néha pedig abba a valóságba képzeltem magam, ahol volt anyukám, aki fogta a kezem amíg a kötőtűvel próbáltam megcsinálni a házi feladatra kiadott kis mintát. Az akkor megteremtett színes világból építkezem még most is, és nem hiszem, hogy ettől rögtön defektes is lennék. Vagy nem ettől vagyok az, ha az vagyok egyáltalán. 

Remélem, most hogy kétségbe ejtettem minden kedves olvasót, és azon gondolkodik,  hogy  talán mégsem jó szülő, este leül a szeme fénye ágya szélére, és elmeséli neki, hogy mielőtt ilyen nagy és okos (mobiltelefonnal rendelkező )  felnőtt lett, félt a sötétben kimenni a fáskamrába tüzelőért. Mígnem az történt, hogy a ... 

..ésatöbbi... ésatöbbi..