Vállaljuk mi az érzelmeinket? Még a szeretet sem. Az utálatot pláne. Latolgatjuk, kinek mennyit adjunk át a szeretetünkből, a gyűlöletünkből ( ha van ilyen). Nem terheljük- e vele. Nem bántjuk-e meg. De nem csinálunk semmit, nehogy reagáljon. Félünk a reakcióktól. Nem mondjuk ki azt sem hogy szeretünk, azt sem, hogy nem. Kell-e annyira őszintének lenni, valakinek a képébe mondani, hogy: figyu.. nem kedvellek. Így aztán sokszor bennünk reked a jó is, a rossz is. És azt sem tudom, melyik eszi meg jobban a lelkünket. 

 És megint felmerül a kérdés, hogy ez a magyar mentalitás része, vagy totálisan egyéni dolog. Nem vagyunk az az ölelkezős, csókolgatós nemzet, lássuk be. Vagyis.. én ezt tapasztalom. Bocsánat a béna hasonlatért, de az amerikai filmekben örökké azt látni, hogy egymás nyakába esnek ha kell, ha nem. Idegenek is. Csak mert köszönnek egymásnak, vagy mert most húzták fel a nemzeti lobogót, vagy mert sikerült az almás pite. 

Mi pedig.. balkániak, max. ha sírva vigadunk, vagy vígan sírunk ( de mindenképpen alkoholos befolyásoltság alatt köll állni ). 

Persze én kivétel vagyok. Ma is mondtam/írtam egy kedves barátnémnak, mert úgy éreztem ki kell mondani, tudnia kell, éreznie kell, szüksége van rá mind a kettőnknek, hogy ezt megtapasztaljuk. Vigasz, bátorítás, ölelés. Egy szóban.  És jólesett. És gyakrabban kéne. Mert hiába tudjuk.. mert persze tudjuk. De látni, hallani, érezni kell. Együtt. És ez nem szerelem dolog. "Csak" szeretet. Nem hiszem, hogy nincs rá igényünk. Adni is, kapni is.

Az pedig, hogy nem mondjuk ki a nemtszésünket, bennünket rág. Senki mást. Ezzel nem azt mondom, hogy meg kell bántani az illetőt, hanem hogy nekünk kell változtatni, változni.  Egy kedves barátom szerint meg kell ölelni az illetőt. Az sem baj, ha részegek vagyunk :) A magam részéről ezt másképp nem is nagyon tudom elképzelni, csak hogy közel eszméletlenre iszom magam előtte. :) De ez még várat magára. Ennyire bátor, vagy ostoba, vagy szomjas.. :) nem vagyok. 

Egyelőre marad a kérdés: mondani vagy nem mondani? 

Én mindenkit arra buzdítok, hogy mondja, nyilvánítsa ki. Barátnak, barátnőnek, szerelemnek. Hadd tudja, hadd legyen biztos benne ő is. De gondoljuk meg minden szavunkat, mikor-kinek-mit. Az öngólok és a pofonok elkerülése végett. 

Na.. a mai okosságoknak vége. Főleg, hogy megint nem írtam semmi újat és okosat. :)

uff