Ma délután a barátnőm két éves kislányára vigyáztam. Az első órában semmi dolgom nem volt mert aludt, mint a tej. Amikor felébredt, kitámolygott a szobájából, és édesen elterült az előszobában, mint egy kis béka, és aludt tovább. Felnyaláboltam, és magam mellé vettem.  

• Ezt a rituálét én is megejtem mielőtt munkába megyek. Azzal a különbséggel, hogy ilyenkor télen nem fekszem le a linóleumra, mert iszonyat hideg. Arról nem beszélve, hogy nincs aki felnyaláboljon ( ha lenne sem bírna.. hihi :) ), szóval vagy így, vagy úgy, de  jól ott lennék hagyva.

Ahogy magához tért, éhes volt, szomjas volt, és játszani akart. Egyszerre. 

• Én is egyszerre próbálok inni, enni, gyorsan kávét főzni. Közben bekapcsolom a számítógépet, hogy sebtiben megnézzek, megírjak, elolvassak valami fontosat, ami persze ráérne másnap is. 

Evett, ivott, és utána előkerült a játék is. Miközben kirakta (szinte pillanatok alatt) puzzleból az egész állatkertet,  végigénekelte az egész bölcsis, és kiscsoportos óvodai  repertoárt.

• Én még a majom farkát sem bírtam beazonosítani három, földön fekvő darabkából, pedig nagyon bennem volt a drukk, hogy legalább egy nyomorult kis állatkát gyorsabban rakjak össze, mint ő.  A dalokból  csak a Hullahóra emlékszem, de erre is csak azért, mert egy hónappal ezelőtt már elénekelte nekem. Egy órán belül ötvenszer, szóval volt alkalmam megjegyezni.  

 Közben hazaért az anyukája. Persze kezdődött a hiszti, a nyafogás, a dörgölőzés, hízelgés és az újabb hisztiroham valami apróság miatt.

• Be kell valljam, ha van alany aki elviseli, én is rákezdek. Kiborulás, dráma egy kis nátha miatt, vagy mert nem találok meg elsőre valamit, pedig tudtam hogy oda raktam..  De ha nincs közönség.. nincs előadás sem. :) 

A kis tündérbogár hamar rájött, hogy az anya telefonja, az én telefonom, bárki telefonja, iszonyat jó játék. Már tud szelfizni is. És telefonálni, véletlenül. Mire felocsúdtam, mind a ketten, szinkronban nyomogattuk a telefonunkat. Barátnőm meg is jegyezte, hogy nnnnaaa... most kéne rólunk csinálni egy fotót, mert írtó... izéé..kkhhmm.. mondjuk, hogy aranyosak voltunk. Főleg nem én, persze. :) A fotón annyi látszódott volna, hogy amíg a kis kétéves gyűrűs hajú szépség tudja mit csinál, a másik.. az a nagyobbik, kevésbé gyűrűs hajú, nyelvet lógatva erőlködik felcsatlakozni a wifire. 

A sarkalatos pont egy két éves életében a bilire szokás. Ez nagyobb trauma a szülőkre nézve, mint rájuk, mert ha a szoba közepére kakál a bili helyett, abszolút nem érez lelkifurdalást. Csupán értetlenül nézi az anyukáját, hogy annak miért füstöl a feje, szór villámokat a szeme, és hogy miért kell fertőtleníteni az egész emeletet. 

• Talán ez az egyetlen pont, amit jobban teljesítek, mint ő. Szobatiszta vagyok! :) 

És persze az örökös vita, hogy ki pakolja össze a játékokat. És persze legtöbbször nem az pakolja össze, aki szétpakolta. És ezt is csak két évesen lehet játéknak felfogni. Mert hát van annál viccesebb, mint visszahordani azokat a játékokat a nagyszobába, amit anya már a helyére rakott? Ugye hogy nincs?!

• Ebben egy picivel vagyok csak lemaradva, mert a szétdobálás, az nekem is profin megy. A számítógépasztalomon néha nem találom még a klaviatúrát sem, de körömlakkot, a három jegyzetfüzetet, Avon katalógust (ez itt a reklám helye),a körömreszelőt, és persze a tavaly karácsonyra kapott kívánságteljesítő angyalkámat igen. Utóbbi szerintem azért nem teljesíti a kívánságaimat, mert már agyrázkódást kapott a sok rázogatástól. Úgy kell neki! Lusta angyalkája! 

Summa summárum.. a két évesek lepipálnak bennünket. Engem mindenképp. Édesebbek, szebbek, okosabbak és ügyesebbek, mint mi. Oké.. néha büdösebbek picit, de azon egy pelenkacsere mindig segít. :) 

Ráadásul, senki nem tud olyan aranyosan puszit dobálni az ajtóból, amikor eljövök tőlük, mint Anna. :) 

Uff