Most tudtam meg, hogy valaki olyan is olvassa ezeket a szösszeneteket (melyeket szerénységem jelekén egyszerűen csak a mentális zsenialitásom kivetülésének nevezek magamban), aki nem imád, nem utál, nem akarja a vesztemet, nem átkozott el, nem a legjobb barátaim egyike, és egyáltalán.. nem is ismer. Talán éppen ez a jó. A legjobb. Ő nem várja tőlem, hogy sziporkázzak. Ami azért nagyszerű, mert nem is tudok. Nem keresi a mondatokban a rejtett utalást valami közös élményre. Persze így nem is örül annak, ha van ilyen utalás. Mert persze szokott lenni. Dugig vagyok érdekes, édes ismerősökkel, akik gyakran produkálnak megírható, vagy "csak" simán elgondolkodtató dolgokat, amiket nem most, hanem a távoli jövőben írok majd meg.  Szerintem minden író  ( okéoké, tudom, hogy én nem vagyok az. én csak tudok írni. ennyi. ), a környezetéből, az emlékeiből merít. Kivéve talán Asimovot, és a többi sci-fi, vagy fantasy írót. De ők nem normálisak. Szerencsére. :) 

Az a nagy helyzet, hogy az ilyen totál egyszerű háziasszonyféle, mint én is, csak abból dolgozhat ami történik vele. Vagy abból, ami nem. :) Néha meglódul a fantáziánk, néha álmodunk valamit. Ébren, vagy alvás közben, mikor hogy. Egyet megígérhetek. Sem az álmodozást, sem az álmodást, de még az írást sem fogom abbahagyni. 

Jaa.. hogy ez inkább fenyegetésként hangzott? Hát kinek hogy. Ugye. :) 

"Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."

(Vörösmarty Mihály)

Uff