Persze nem a fészbukot kéne utálnom, hanem valami egészen mást. Talán az emberi természetet, amiből nekem is jócskán kijutott. Persze nem a jó dolgokról beszélek, mint például a jószívűség, kedvesség, figyelmesség, hanem olyanokról, mint az irigység, hazugság, önámítás. Azt a szerencsétlen fészbukot hibáztatom magam helyett, mert ő nem ír vissza, hogy: Kisanyám! Mindent magadnak és a hülyeségednek köszönhetsz! Mark Zuckerbergnek lövése sem volt róla mit szabadított a világra. Nem mondom, hogy vetekszik az atombomba feltalálójával, mert hiszen Oppenheimer is jót akart. Tudomány, fejlődés.. az emberiség javára fordítani mindezt..  Aztán mégis mi lett belőle..  Tudom, nagyon durva az összehasonlítás, de nézze el nekem mindenki, mert egyáltalán nem jókedvemben írok ilyesmiket. 

Momentán tehetetlenségtől vagyok ilyen frusztrált. Hogy írok, de nem mennek át a szavak, a jelentések, az indulatok, A szándékaim pedig pláne nem. Vagy a másik oldal nem képes fogni azokat.. nem is tudom. Nem hiszem, hogy a képesség hiányzik, inkább már megint az önzőség, a másikra nem figyelés az oka. De mennyire kéne nagybetűkkel vagy felkiáltójelekkel írnom, hogy átmenjen egy IGEN  vagy egy NEM?! 

Jó ideje már hogy megfogadtam, ha nem akarok valamit, nem hagyom hogy rám kényszerítsék. Kiállok végre amellett, amiről azt hiszem, hogy jó nekem. És ha valamit nem akarok, akkor nemet mondok. Egy szép kerek NEM-et. De már megint azt érzem, sőt, az történik velem,  hogy tök mindegy mit mondok, hogy mit nem akarok, mert a másik oldalon valaki úgy gondolja figyelmen kívül hagy engem. És miért is? Hát mert valószínűleg hagyom magam figyelmen kívül hagyni. Már megint. Még mindig. 

Bután és ostobán ülök a gép előtt, és írom ezeket a buta mondatokat. Bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy akkor megint felvegyek egy kesztyűt, amiről azt gondoltam, hogy már többé nem kell felvennem. Hogy már nincs is kesztyű. Tehetetlen dühöt érzek, miközben azt hangoztatom, irányítom az életemet.. az életem egy-egy szegmensét legalábbis.Közben egy nagy francokat! Már megint bábunak érzem magam egy előadásban, aminek már csak a nézője és nem a főszereplője akartam lenni. 

Attól tartok ez nem is fog változni. Sokszor csak bábuk vagyunk a saját színházunkban. Nem rendezők, még csak nem is a főszereplők. Bábuk. Mellékszereplők. Sőőt.. én éppen most kaptam meg a Citrom-díjat is. Ami a vicces, hogy én ítéltem meg és adtam át saját magamnak. :) 

Node.. Innen szép nyerni, ugye?:) A mai nap ellenére sem érzem magam vesztesnek. Ezt a luxust még én sem engedhetem meg magamnak. Van véleményem, akaratom, és ha már van, akkor  kiállok mellette. És ha valaki nem ért meg engem.. ha nem akar megérteni, azzal nem tudok mit kezdeni. Azt az embert le kell rakni. El kell engedni. Van amikor valóban csak a hidegvágó segít.

 Aztán ha a Főrendező úr és az Akadémia is úgy akarja, veszek én még át olyan arany szobrocskát, ami valakinek az Oscar nevű bácsikájára hasonlít. 

Aztán ott tapsoljatok ám az első sorban, mert figyelni fogok! :)

Hát akkor: UFF!