Milyen szép is lenne, ha ez a három mind klappolna. Egyszerre.Egy tervben. Egy valóságban. És legalább 1 megtervezett találkozáskor. De szinte soha nem klappol. Vagy csak nagyon ritkán. 

Rájöttem, hogy a legtöbb ember a frászt hozza rám. Az ismerőseim is. Némelyik barátom is. Ez sajnos nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Nem, tényleg nem magamat hibáztatom minden miatt, de én is abba a típusba tartozom, aki előbb magában keresi a hibát csak utána másokban. Nagyon nagyon sokkal utána.. másokban. Amilyen mázlim van meg is találom magamban mindig. 

Mindenki életében megjelennek új emberek. Akikből jó esetben nagyon kedves ismerős lesz, ritkább esetben igaz barát. Nem tennék különbséget férfi és nő között ( persze van különbség bőven), mert egyrészt ez így nekem sokkal kényelmesebb, másrészt eljátszom a naívat, és azt mondom hogy mindegy.                                            ( Soha, semmi nem mindegy!) (a szerk.)  

Szeretek barátkozni, ismerkedni. Csak az a baj, hogy rohadtul zárkózott vagyok a barátságos és kedves természetem mögött. Inkább meghallgatok másokat, mint beszélek. A legrosszabb, amikor valaki azt kéri hogy meséljek magamról. Mi vagyok én? Andersen? Egy frászt! Tessék időt pazarolni rám! Időt! Lehetőleg éveket. 

Egy találkozást meg kell szervezni. Tervezni. Hogy aztán  semmi se úgy történjen, viszont valahogy teljesen másképp legyen. Ez velem kábé minden alkalommal így történik. Barátnő bevonása, javaslata, szervezése, mondhatni eleve kudarcra van ítélve. A jóakarat és a figyelmesség rajtam nem segít . Mert nyuszi vagyok. Mert elég egy mondat:  ...időre kell lennem valahol ... és én már resetelem az agyamat. Mint egy rossz GPS, új útvonalat keresek. Amit persze nem találok. Nincs "B" terv. Az "A" tervet sem nekem sikerült kitalálnom, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy rögtönözzek egy másikat?! Nem. Elfogadom hogy nekem kell visszalépnem. Egy lépést, kettőt.

Pünkösdkor templomban voltam. A szentbeszédben elhangzott a komfortzóna kifejezés. Lépjünk ki néha belőle. Ne tokosodjunk, ne gyökerezzünk bele a mindennapokba, a megszokott megszokásainkba. Nyissunk! Csak egy picit. Mindig csak egy keveset. 

Ezt azért írtam, mert én minden ilyen ritka találkozáskor kilépek a komfortzónámból. Baromi büszke is vagyok magamra, elhihetitek. Sokat gondolkodtam hogy miért van ez így. Miért izgulok? Miért izzad a tenyerem? Miért nem mindegy hogy milyen ruha, cipő, fülbevaló van rajtam? Persze egyszerűbb lenne, ha az a típus lennék, akin a krumplis zsák is úgy áll, mintha Chanel kosztüm lenne, de háát.. nem vagyok az a típus. Amúgy bevallom, ebben látom mindennek a gyökerét. És most a fejemhez lehet vágni, hogy erről is csak én tehetek, és nekem kell tennem arról is, hogy ne így legyen. Nem ego.. ez még nem az. Ez csak amolyan... "nőség" dolog. És tényleg mindegy, hogy nővel, vagy férfi emberrel találkozik az ember. Amikor Anita barátnőmmel találkoztam először, annyira izgultam, hogy csuda. Mert fontos az első benyomás. Az optika. A szép embereket szeretjük. Ha nő, ha férfi.. tök mindegy. Persze lehetne már annyi eszem, hogy a dolgok mögé lássak, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy Anita barátnőm sem a kék szemem, vagy a csinos bokám (egyszer egy néni azt mondta rá hogy csinos, és én hiszek neki) miatt szeret. És aki a barátom az valóban engem  lát. Úgy amblock. 

Magamat biztatom azzal, hogy kellenek a baráti összejövetelek. A "bulizás", fagyizás egy cukrászdában, vagy csak összefutni egy kávéra, amely alkalmakkor vagy bohócot játszom, vagy felnőtt, értelmes nőt. Jó esetben sikerül ötvözni a humort a komolysággal, helyzetfüggően. Egy a lényeg. Legyek önmagam. Olyan sokféle, amilyen valóban vagyok én is, te is, mindannyian. 

Ami pedig a nyüves komfortzónámat illeti, hááát... majd megbeszélem vele hogy legyen kicsit rugalmasabb. Kevésbé félénk, kevésbé betokosodott. Valamiféle kis terv persze szükséges, már csak azért is, hogy azzal hízeleghessek magamnak, hogy én irányítok, és nem engem irányítanak. Na majd meglátjuk!

Az idei nyár jelszava: Haverok, buli, Fanta! Jobb esetben Becherovka. :)  

Persze csak szolidan.. beanigmásan. 

Na uff!