Próbálom elhessegetni magamtól a szomorú gondolatokat, de már attól is könnybe lábad a szemem ha megpróbálom. Ettől függetlenül tovább próbálkozom makacsul, tudva, hogy totál felesleges az egész, de világ életemben makacs voltam. Apukám is többször megjegyezte gyerekkoromban: " Az a baj veled Bebi, hogy makacs vagy!" És tényleg. De bárcsak ennyi baj lenne velem! 

Azt hinnénk, hogy az ember megszokja az életet. A saját életét főként. Alkalmazkodik és elvisel. Örül, bánkódik, dühös. Gyerekkoromban abban bíztam, hogy ha felnövök tudni fogom kezelni az élet elém hajította boldogtalan perceit. Háát.. nem. Még mindig nem tanultam meg. Gyerekként az volt a "trükköm", hogy kívülről néztem az egészet. Nem magamra figyeltem, hanem mindenki másra. Nem tudtam gyászolni. Mai napig a fülemben cseng nagymamám hangja ahogy belépek a konyhába suli után.. Pont az ajtóval szemben ült. Feketében. " nincs már édesanyád". Ezt mondta. Nem kaptam sokkot. Talán nem is sírtam. Engem az rázott meg, amikor pár nappal előtte  este, egy hangos kiáltással a párnára zuhant és nem mozdult. 10 évesen eszembe sem jutott, hogy ez egy élet vége lehet. Hogy így halnak meg az emberek. Hogy így is. Hogy az anyukák is meghalhatnak...                         A temetésen szinte ott sem voltam. Nem.. nem voltam sokkos állapotban, és nem is dramatizálnám túl azt az érzést, mert.. szinte nem volt érzés. Csak álltam ott üresen, és néztem az osztálytársaimat ahogy szomorúan engem néznek. 

Hogy lehet gyászolni valakit, akit nem is ismertél? Akit nagyon vártál, de szinte a születésénél sem voltál ott teljesen. Élt benned, növekedett, vártad nagyon, aztán.. pár nap múlva azt mondod a barátaidnak, hogy jöjjenek el meglátogatni, legyenek itt, de ne sírjunk. Csak legyenek velem/velünk. 

Mit várunk egy gyászoló embertől? De tényleg! Mit? Azt, hogy viselkedjen fegyelmezetten, mutasson példát? Mire is? Miből is? Túlélésből? Hogy tudjunk erőt meríteni a tartásából? Vagy azt reméljük, hogy adja ki helyettünk is a fájdalmát? Merjen toporzékolni, ahogy mi  nem merünk, mert.. mert.. nem tudom miért nem, de nem. Minden alkalommal erősnek hittem magam, pedig csak túl gyenge voltam teljesen átélni a gyászomat, mert tudtam, tudom, hogy akkor széthullanék. Ilyenkor jön jól a megfelelési kényszerem. Támasznak lenni, Megkönnyíteni mások gyászát. Vigasztalni. Előre nézni, ne hátra. Túlélni. Tovább lépni. Én ezt tudom. Ezt próbálom tudni. 

A barátaim szerint túl sok bennem az elfojtás, de én ezt másképp látom. Én ilyen vagyok. Nem erőszakot teszek magamon, hanem ez vagyok én. Még egy temetésen is mosolyogva köszönős. Az életet ilyenkor is ünnepelni kell. Legfőképp annak az életét aki eddig közöttünk volt. A  mi lett volna ha..  vagy: másképp kellett volna tennem...  gondolatok ilyenkor már csak arra jók, szenvedést okozzunk magunknak, mintha az bármit is jóvátenne. A hibákat általában utólag ismerjük fel, vagy látjuk hibáknak, nem akkor amikor megtörténnek. Akkor csak szükséges jó vagy rossz. Vagy: jó a rossz. Önzőségünkben egyébként is megmagyarázzuk a tetteinket. Normál emberi vonás. Ez is kell a túléléshez. Ja.. hogy ezzel mások életébe is beletenyerelünk, azt felismerni hamarabb szoktuk mint megbánni. Megbánni majd  akkor amikor leengedik a koporsót vagy földet lapátolnak az urnára. 

Gyászolunk ahogy tudunk. Ahogy tudok. Emlékezni csak a jóra  szabad. 

Uff