..szakítás létezik. 

Jó szakítás nincs. Ebben egyetérthetünk. Valakinek mindig fáj. Talán még annak is, aki kimondta a végső szót. Velem már sokféleképpen szakítottak. Volt barátom, aki a totális megbeszélés és fésztufész szakítás híve volt. Na ez sem normális. Persze azt mondjuk hogy: de mondja a szemembe ha már nem akar járni velem! Legyen ennyi gerinc benne, etc.. etc.. DE! Az sem hátrány, ha nem az utcán, emberek között, üzletben vagy egy kávézóban küldenek el valakit a fenébe. Persze nem ilyen durván, de a lényege végül is ez. Talán tényleg jobb ha kapok egy három soros sms-t vagy egy rövid telefont, hogy over. Akkor legalább nem kell erősnek látszanom és felnőtt, okos nőként viselkednem. Szipoghatok vagy bőghetek, ahogy éppen jól esik. Vagy dühönghetek és kiabálhatok a konyhaszekrénnyel. Nem kell engem szembesíteni a ténnyel, hogy már nem kellek. Hogy már nem én kellek. És ez utóbbi a jobbik eset, biz' Isten! Az ugye nyilvánvaló, hogy él a földön nálam tökéletesebb nő. Szebb, jobb, okosabb. Oké. Ilyenre lecserélhetnek. De hogy nincs is más nő és mégis lapátra kerülök, az egy tízes skálán mégis mennyire megalázó? Megmondom. Tizenegyesen. Minimum. 

Szakítani nem jó, de szükséges. És ha már muszáj, ha már ott lóg a levegőben, akkor legyen gyors. Nem akarom hallani, hogy ő tényleg szeret, de.. hogy mennyire jó ember vagyok, de.. hogy bárki örülhet ha a magáénak tudhat, de.. Ne.. ezt senki nem akarja hallani. Nem kell semmiféle:DE. Csak sétáljon el. Forduljon vissza és lássam, hogy neki is fáj. Nem annyira, mint nekem. Úgy ne is fájjon, de.. 

Uff