Említettem ezt a hormonális hullámvasutat, amibe jól belerakott bennünket az anyatermészet. (köszi, mami!) De egy nőnek nemcsak a hormonjaival, hanem sok mással is meg kell küzdenie élete során. Ezer sebből vérzünk, lássuk be! 

Nekem például ott van az irigység. Hát ne tudjátok meg..! De meg fogjátok tudni, mert most majd jól elmesélem. :) Az alap, hogy minden nőt utálok, aki kicsit is csinosabb, szebb, fiatalabb. Elég, ha kékebb a szeme. Piszébb az orra. Zanzásítva: ha csak egy centivel rövidebb vagy hosszabb, ami nekem hosszabb vagy rövidebb, mint amilyennek szeretném, akkor már oda a komfortérzetem. :)  De amit most át kellett élnem valamelyik este munkába menet, az már mindennek a csimborasszója. Felszállt egy csaj a buszra. Vagyis feltételezem, nem teleporttal érkezett, de én csak arra lettem figyelmes, hogy az egész látóteremet kitölti a: HAJ. Széltében, hosszában, csupa haj volt a leányzó. Gyönyörű, fekete, göndörödő, derékig érő hajzuhatag. Legszívesebben szálanként téptem volna ki és ragasztom a saját fejemre, dehát.. buszon is voltunk, szocializálódtam is az utóbbi pár évben, ezért maradt az, hogy irigykedve figyeltem ezt a hajcsodát.

Szerintem nyomott a haja cirka 5 kilót. Azzal vigasztaltam magam, hogy az én hattyúnyakam el sem bírna ekkora súlyt. Na meg.. oké, hogy én gyerekkoromban Pocahontas szerettem volna lenni, bokáig érő hajfonattal, de rájöttem, hogy egyrészt: utálnám mosni és fonni kétnaponta, másrészt: örökké belegabalyodnék buszra szállás közben. Esetleg csinálhatnék belőle Leia hercegnős kakaóscsigát a fülem köré, de akkor meg nem hallanék rendesen. Momentán más mesehősre nem emlékszem, akire hasonlítani szeretnék. :) 

  Mostanra megbarátkoztam ezzel a gyönyörű,  seszínű hajzattal, ami adatott. Igaz, hogy mostanában marokszám tépem ki a fejemből, de ez valószínűleg nem az idegállapotomnak, hanem az ősznek köszönhető. :) 

Szóval.. nyugi emberek! Nincs bajom a hajammal. Amíg van. :)