... hogy valóban ötszáz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy rájöjjek, egy időben nem csak egy doboz tej lehet a hűtőben. Valaki sürgősen nyugtasson meg, hogy szintén egy álomtalanul hánykolódó éjszaka folyamán jutott valami hasonló felfedezésre, mert.. nem is tudom mit csinálok.. de nem lesz benne köszönet. :) 

Pedig olvashattam volna a jelekből, de én botor.. figyelmen kívül hagytam őket. Vegyük például a barátnőm hűtőjét: számtalanszor kinyitottam, és mindig láttam, hogy legalább hat doboz tej van a polcon. De tudtam, hogy ő egy rendes, előrelátó csajszi, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ennek milyen gyakorlati haszna van. ( Ö egyébként is egy örök hűtőlogisztikai csoda marad a számomra. Az egyetlen ember az ismeretségi körömben, akinek ha azt mondom: a hétvégén mamutot vágtunk, és a mamutkolbászhurkazsírszalonna nem fér be a hűtőbe, csuklás nélkül bepakolja, és még hely is marad hogy mellé suvasszunk egy kis tegnapról maradt kukoricalevest. ) 

Nálam az volt eddig a gyakorlat, hogy csak akkor vettem meg a következő liter tejet, amikor már nem tudtam egy cseppet sem kicsavarni a dobozból a reggeli kávémhoz, mert vagy elfogyott, vagy megkeseredett, mint Inocskin nagymamájának a vére. :) ( ez egy Szovjet (mondom: Szovjet) film, amiről majd írok egy hosszabb lélegzetű tanulmányt a téli szünetben. Addig mindenki nézze csak meg: Hurrá nyaralunk a címe. )  A tej pedig nem azért nem savanyodik, hanem keseredik, mert én kiborítottam lelkileg, hanem mert még legelőt sem látott, nem hogy tehenet. Génmanipulált nemzedék vagyunk, fogadjuk el! 

Nade visszatérve a tejre, meg a hűtőre, meg arra, hogy rájöttem egyszerre két, akár különböző márkájú tej is megfér a hűtőmben.. szóval visszatérve, ünnepélyesen bejelenthetem, hogy többé nem megyek a szomszédba tejet kunyerálni, mert most is (írd és mondd!) két, azaz két doboz tej nyugszik a frigóban. Számomra is érthetetlen módon még arra is figyelmet fordítottam, hogy ne egyszerre járjon le a szavatosságuk.

 Nem semmi mi? :) És igen.. ez egy valódi szaturnáliai csoda! 

És tekintve, hogy a legutóbbi laboreredményem láttán a doktornő meghatottan közölte, akár tartós tejre is beruházhatok, gondolkodom hogy az űber hatalmas tejfogyasztásomra való tekintettel, veszek akár egy.. egész.. kartonnal is! 

Ami a lényeg.. kedves barátaim: tervezzünk okosan, bátran! Mindig legyen egy 'B' terv a tej elfogyására, a kenyér kiszáradására, a citrom megpenészedésére! Hogy mindez nem csak a hűtőre vonatkozik, hanem arra is, nézzünk szembe a következő héttel, a következő karácsonnyal, következő évvel.. a következő bekövetkezhető "bajjal".. az már  egy másik blogbejegyzés témája lesz. 

Ma már mind a négy gyertyát meg kell gyújtani! :)

u.i.: Ha nálatok éppen elfogyott, szóljatok! Még tavaly vettem vagy három kiló illatmécsest. :) 

Uff

Talán ha az Alpok egyik apró síparadicsomában, vagy Aspenben, vagy egy, a  Himalája oldalában meghúzódó csöndes barlangban (teljes összkomfort és padlófűtés) kéne kihúznom a telet, valahogy elviselném. Sokkal vidámabban, mint így. Már csak azért is, mert a felhők felett mindig süt a nap. Nekem meg már most, december elején olyan fényhiányom van, hogy nem fürdeni, hanem napozni járok a fürdőszobába. Szóval három életfontosságú dolgot hiányolok októbertől-áprilisig:

• napfény
• meleg
• hófehér 3-as BMW, vagy egy Tesla (színfüggetlen)

Utóbbit persze minden évszakban, mert kibírhatatlan egy természetem van, ezt meg kell hagyni. Nyáron melegem van, télen fázom. Amikor pedig egyik sem, akkor biztosan más miatt vannak nehéz napjaim. :) 

Amúgy tele vagyok drága kozmetikumokkal. Még a téli arckrémben is van UV védelem, mert hát evidens, hogy mindig a felhők felett lebegek, így óvni kell a téli napfénytől a bőrömet. Nem szeretem, hogy mindig reszelős a kezem, mert a hideg kieszi. Cserepesre fagy az arcom, és látszik rajta, hogy vitaminhiányos, pedig mázsaszámra eszem  narancsot, és tolom magamba a C vitamint. Már lassan a főzőzsírt is (Mrs Lipton recpetje) magamra kenem, csak ne száradjon ki. A kesztyűt utálom, mert kiszívja a tenyeremből a nedvességet. Nem lehet felvenni benne a telefont,  és a gyűrű is beleakad. A sapka.. az egy külön műfaj. Eddig azt hittem, hogy csak egyszerűen nem állnak jól a sapkák - ami igaz is -, de sikerült végre önkritikát gyakorolnom, és beláttam, nem a sapkákkal van baj hanem a fejformámmal. Minden sapka úgy pattan le róla, mintha ő lenne a híres:  Órarugógerincű Felpattanó. Vagyis le.

Tavaly télen végre megtaláltam azt a sapkát, ami nem elvesz a megjelenésemből, inkább hozzáad. Ebben sem lehet mozogni, mert egyszerűen.. lefolyik a fejemről, de viszonylag jól áll. De akkor is! Utálom utálom utálom! Amikor ezt viselem, olyan merev vagyok, mint a drótkerítés. A tartásom királynőivé válik (de! tényleg! tisztára, mint  Hófehérke gonosz mostohája, olyan.. karót nyelt forma),  mivel a fejem nem forog, és nem bólogat, és lehetőleg még az orromat sem fintorítom el, nehogy lepattanjon a sapka rólam.

Szóval.. hosszú, sapkahisztivel teli télnek nézek elébe. Persze a kalap sem állna jobban, mert ahhoz nem vagyok elég magas.Úgy néznék ki benne, mint egy törpe gomba, a gyilkos galócák családjából.  A kendőhöz nem vagyok elég öreg. Az olyan nagymamás.. valahogy. Kivéve persze a Jack Sparrow-os módit, de ahhoz az egész ruhatáramat kalózosra kéne változtatni, az meg sokba fájna, és nem is biztos, hogy jól állna nekem.  Na meg a ki látott már télen, Miskolcon kalózt? Senki. A Karibi style valahogy nem honos errefelé. Igaz, hogy sok a barna bőrű lakos, de ők nem idén barnultak le, és nem a tengerparton. 

Félek, marad ez a mostani sapka, amit majd megpróbálok a fejemhez, hajamhoz rögzíteni, és reménykedve várni a tavaszt, esetleg eltűrni hogy kifagyjanak a hajhagymáim a hidegben. 

Vaaaaagy... nem foglalkozni a tükörrel, a szembejövő járókelők elborzadt tekintetével, csak hagyni hogy melegítse a fejemet, mert az neki a dolga. És különben is, mindjárt itt a tavasz, éss... hisztizhetek valami más miatt. :) 

Vállaljuk mi az érzelmeinket? Még a szeretet sem. Az utálatot pláne. Latolgatjuk, kinek mennyit adjunk át a szeretetünkből, a gyűlöletünkből ( ha van ilyen). Nem terheljük- e vele. Nem bántjuk-e meg. De nem csinálunk semmit, nehogy reagáljon. Félünk a reakcióktól. Nem mondjuk ki azt sem hogy szeretünk, azt sem, hogy nem. Kell-e annyira őszintének lenni, valakinek a képébe mondani, hogy: figyu.. nem kedvellek. Így aztán sokszor bennünk reked a jó is, a rossz is. És azt sem tudom, melyik eszi meg jobban a lelkünket. 

 És megint felmerül a kérdés, hogy ez a magyar mentalitás része, vagy totálisan egyéni dolog. Nem vagyunk az az ölelkezős, csókolgatós nemzet, lássuk be. Vagyis.. én ezt tapasztalom. Bocsánat a béna hasonlatért, de az amerikai filmekben örökké azt látni, hogy egymás nyakába esnek ha kell, ha nem. Idegenek is. Csak mert köszönnek egymásnak, vagy mert most húzták fel a nemzeti lobogót, vagy mert sikerült az almás pite. 

Mi pedig.. balkániak, max. ha sírva vigadunk, vagy vígan sírunk ( de mindenképpen alkoholos befolyásoltság alatt köll állni ). 

Persze én kivétel vagyok. Ma is mondtam/írtam egy kedves barátnémnak, mert úgy éreztem ki kell mondani, tudnia kell, éreznie kell, szüksége van rá mind a kettőnknek, hogy ezt megtapasztaljuk. Vigasz, bátorítás, ölelés. Egy szóban.  És jólesett. És gyakrabban kéne. Mert hiába tudjuk.. mert persze tudjuk. De látni, hallani, érezni kell. Együtt. És ez nem szerelem dolog. "Csak" szeretet. Nem hiszem, hogy nincs rá igényünk. Adni is, kapni is.

Az pedig, hogy nem mondjuk ki a nemtszésünket, bennünket rág. Senki mást. Ezzel nem azt mondom, hogy meg kell bántani az illetőt, hanem hogy nekünk kell változtatni, változni.  Egy kedves barátom szerint meg kell ölelni az illetőt. Az sem baj, ha részegek vagyunk :) A magam részéről ezt másképp nem is nagyon tudom elképzelni, csak hogy közel eszméletlenre iszom magam előtte. :) De ez még várat magára. Ennyire bátor, vagy ostoba, vagy szomjas.. :) nem vagyok. 

Egyelőre marad a kérdés: mondani vagy nem mondani? 

Én mindenkit arra buzdítok, hogy mondja, nyilvánítsa ki. Barátnak, barátnőnek, szerelemnek. Hadd tudja, hadd legyen biztos benne ő is. De gondoljuk meg minden szavunkat, mikor-kinek-mit. Az öngólok és a pofonok elkerülése végett. 

Na.. a mai okosságoknak vége. Főleg, hogy megint nem írtam semmi újat és okosat. :)

uff

Ma nagyon nem szívesen jöttem haza. Mehetnékem volt. Lett volna.. mondjuk inkább így. Annak ellenére hogy kissé avíttasnak éreztem magam, azt éreztem, hogy egész nap bírnék menni. Bárhova, csak ne legyenek emberek, ne legyen zaj, ne legyen a lakás csöndje. Még zene se. Zsebre dugott kézzel sétálni az erdőben, vagy egy patak folyása mentén. Nem erőltetni a vidámságot és a mosolyt. (Rohadt fárasztó ám pozitívnak maradni.) De ezt biztosan ti is tudjátok. Mindenhol van olyan szomszéd aki nem szimpatikus, olyan kolléga, akit inkább elkerülnél.És akkor a rokonokat még meg sem említettem. De szocializálódtál, ezért mosolyogsz, kedves vagy, segítesz. És nekem itt van még ez az angyalszárnyas project is.. 

Hogy miért nem indultam neki a Bükknek.. fogalmam sincs. Talán praktikus okokból, mert pl. nem úgy voltam öltözve. 

Na.. ez meg a másik. Hogy örökké gondolkodik az ember. Mérlegel, százalékot számít, gyököt von. Már ha olyan szerencsés, hogy még emlékszik rá hogyan kell. :) És itt jut eszembe az eleddig egyetlen ( és esélyem sincs már többre, lássuk be! ) matematikai sikerélményem, ami még  az általános iskolai időkre datálódik. A tört számokat tanultuk. Baromira nem érdekelt senkit, velem az élen, de a tanárnő nagyon lelkes volt, és csak mondta.. mondta.. kérdezte.. kérdezte.. És az egyik ilyen kérdésre, hogy akkor ez meg az ( a kérdésre sem emlékszem) milyen tört szám lesz?.. halál unottan vágtam rá elsőként, hogy: öthatod. És tényleg az volt! Nem írnám le azt a büszkeséget ami eltöltött, mert leírhatatlan. Felvillant egy pillanatra a matematikai Nóbel díj lehetősége is, de ezt még én is túlzásnak tartottam, ezért elkezdtem kicsiben gondolkodni: matekszakkörös leszek!  Az is lettem. Bár így utólag be kell valljam, nem sok mindent kerestem a sok okos reálos között. Valahogy ki is koptam, és inkább a fogalmazásaimmal és a verseimmel törődtem. 

Számolni azóta sem tudok. :) De azért.. ez is valami. Nem? De! :) 

u.i.: Tudom ám, hogy a bejegyzés eleje köszönő viszonyban sincs a végével, és már számtalanszor megkaptam hogy csapongok, de ez van. Tetszik, nem tetszik. :) 

Uff 

Ti sem tudjátok mit jelent, ugye? Az egy kedvenc barátnőmet kivéve persze, akitől hallottam. Vagyis olvastam. :) Jót derültem rajta rögtön, és meg is osztom mindenkivel eme nyelvi ínyencséget. :) 

A lényeg, hogy a hétvégi tejszínes husit elemeztük ki amit ő csinált, és ami tényleg világbajnok lett. Én is kaptam belőle. Én tésztával ettem, ők rizzsel. Felvetettem a krumplipüré lehetőségét is, de rögtön elvetette, hogyaszonygya: az nekem túl maszmókos lenne. 

Hát nem megacukker kifejezés? De! Maszmók. :) Simán elmenne egy mesében valami manófajta félének, akinek mindig maszatos a szája a sok maszatos kajától. :) Mondjuk lövésem sincs mit ehet egy manó az erdőben (merthogy erdei manóról beszélünk természetesen ), valami mocsári moszatot.. akarom mondani: maszatot. :) 

De láttam már a kislányát is vajas kenyeret enni, szóval simán lehetne ő is egy kis Maszmók. :) 

A lényeg, hogy jókedvere derített ez a kis maszmókos dolog. :)

Szép napos, napot kívánok! Maszmókosat! :)

Ezt a mondatot komolyan gondoltam. Befejezem. Kész, vége. Over.. ahogy a műveletlen magyar, angolul nem tudó, sznob felhasználó mondja. 

De ezt csak akkor lehet le is írni (oké.. jóvanna, leírtam. látom! ), amikor annyira komolyan gondolja az ember, hogy képes betartani. Minden más esetben, inkább számoljon el tízezerig. ( nekem legalábbis addig kellett), aztán úgyis megnyugszik. Jön egy telefon, jön egy barátnő, jön egy hangulat. Vagy nem. Tök gáz, hogy minden és mindennek az ellentéte is bekövetkezhet. Nem csak egyféle vég van, hanem trilliónyi. 

Lehet, hogy ezt is a nőcis bejegyzések alatt kellett volna szignóznom? :) Lehet.

Soha nem mondom, hogy soha! 

Ja.. és soha többé nem vakarom el az orromon a pattanást, és már soha nem kezdek bele valamibe, amiről tudom, hogy úgyis abba fogom hagyni. Soha, de soha. Fogadalmakat sem teszek soha többé.

De tényleg! Ez volt az uccsó!  

Nem.. nem az enyémről van szó. Azzal nincs gond. Egy filmet néztem az előbb. Amolyan családi.. kamaszokról szóló film volt. Az utolsó 20 percet persze nem láttam, mivel szentimentális liba lévén tele könnyeztem és végig szipogtam a film végét. Nem is mesélem  el, hiszen nem történet a lényeg, hanem ami engem megakasztott. A fantázia. A gyerekeké, kamaszoké. Legyen, ne legyen? Lehet ebben mértéktelenség vagy túlzás? Szerintem, - és ez szigorúan magán vélemény - fantázia alul működésben szenvednek a gyerekek. Ebben nagyrészt nekünk szülőknek van felelősségünk azzal, hogy mit adunk a gyerekeink kezébe. Mit tárunk eléjük, milyen és főleg mennyi  lehetőséggel kínáljuk meg. Nem kell ám mindent egyszerre rájuk tukmálni. A kevesebb néha több. Ebben is. 

Kamaszok.. Nehéz ügy. Nem gyengén szülői próbatétel, amikor a gyerek mobil telefonért és facebook profilért nyúz bennünket. Kétségbeesünk, hogy elveszítjük az irányítást, majd később a kontrollt a gyerekünk felett. Titkai lesznek. .. nem vagyok már kisbaba! Bezárja az ajtaját. ... anya nem tudsz kopogni?? Önállósodik... apu, gondolod, hogy Katy Perrynek is megmondták mit vehet fel suliba?? ( ne is kérdezzétek..  egy tiniként feltűnt énekes kiscsaj )

Szóval van mitől félni, félteni. És akkor ott van a kérdés, ami bennem motoszkál a reggeli film óta: mitől féltsük jobban a gyerekünket: az internettől, vagy a saját fantáziájától? A magam részéről fantázia párti vagyok, annak ellenére, hogy ez a blog sem jöhetett volna létre, ha nincs az internet. Sok kapcsolatom nem is  létezne, vagy élne tovább, internet nélkül, szóval nem.. nem vagyok net és fészbuk ellenes. Az is igaz, hogy az én gyerekkoromban nem volt választási lehetőség, amit nem is bánok. Túl sok opciót dobunk fel. Jó szülőként akarunk viselkedni. Nem irányítani akarunk, hanem terelgetni. Megértem. Na de tényleg érdekelne, hogy egy kitalált,  láthatatlan barát verné ki jobban a biztosítékot egyeseknél, vagy az, hogy a fiúnk számunkra ismeretlen embereket jelöl be a fészbukon? Attól esnénk jobban kétségbe, ha saját birodalmat építene fel a kert végében fantáziából, vagy egész nap a szobájába zárkózva telefonálgatna? Tudom, ez így nagyon fekete-fehér. 

Ne értsetek félre! Nem azt szeretném, ha a gyerekeink fantáziavilágba  menekülnének a valóság helyett. Inkább azt, hogy bátorságot merítenének és segítséget kapnának egy saját maguk teremtett és ismert hátországból. Ahol a legrondább troll hasonlít a nyolcadikos srácra, aki felrúgta foci közben, de amúgy is mindig durva és verekedős, pedig lehet, hogy neki is csak tüske ment a talpába, mint a trollnak. Vagy hogy a végeláthatatlan futópályát, virágos mezőnek lássa, melynek a túlvégén kezdődik a szivárvány. 

Lehet, hogy naív liba vagyok, totál rossz elképzelésekkel, ami a mai gyerekeket illeti. De vak nem vagyok. Buta sem vagyok. Bár nekem nem volt láthatatlan kis barátom gyerekkoromban ( nem is ismertem soha senkit, akinek lett volna ), mégis.. királykisasszony voltam néha. Máskor a vajas kenyeret változtattam királyi lakomává. Néha pedig abba a valóságba képzeltem magam, ahol volt anyukám, aki fogta a kezem amíg a kötőtűvel próbáltam megcsinálni a házi feladatra kiadott kis mintát. Az akkor megteremtett színes világból építkezem még most is, és nem hiszem, hogy ettől rögtön defektes is lennék. Vagy nem ettől vagyok az, ha az vagyok egyáltalán. 

Remélem, most hogy kétségbe ejtettem minden kedves olvasót, és azon gondolkodik,  hogy  talán mégsem jó szülő, este leül a szeme fénye ágya szélére, és elmeséli neki, hogy mielőtt ilyen nagy és okos (mobiltelefonnal rendelkező )  felnőtt lett, félt a sötétben kimenni a fáskamrába tüzelőért. Mígnem az történt, hogy a ... 

..ésatöbbi... ésatöbbi.. 

Jó embernek lenni egyáltalán nem könnyű. Vannak a szerencsések, akinek ez minden előzetes fogadalom, és úttörőbeccsszó nélkül is megy. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy talán ilyen vagyok én is. Sosem fogadtam meg, hogy megküzdök az - amúgy - alanyi jogon járó angyalszárnyaimért, hiszen nőnek születtem, és egy kedves barátom szerint minden nő angyal. Vidéken. Ott biztos. Na de itt a nagyvárosban?? Kéremszépen nekünk az ingerküszöbünk egészen máshol van, mint pl. Makkoshotykán élő nőtársainknak. Vidéken: természet, flóra és fauna között hamarabb előbújik az emberből a jóság, a segítés. Vagy nem? De. Legyen de!  

Najó.. elmondom a "sztorit" :

Reggel hazafelé, bementem a postára. Kis posta, kis emberek, kis csomag. Álmosan ballagtam a csomagommal a buszmegálló felé. Ahogy a zebrához közelítettem, az agyam rögtön érzékelte, hogy egy nő áll az út szélén, és annak ellenére, hogy nyugi volt és semmi forgalom, nem kel át rajta. Mellé értem, és ránéztem. Semmi különös. Egy sötét napszemüveget viselő angyaltárs várta, hogy átkelhessen. Már éppen le akartam lépni, hogy akkor én megyek, amikor lepillantottam, és megláttam a fehér botot a kezében. Nem mindig a gyors felfogóképességemről voltam híres, de most elég jó, több bites sebességgel kapcsoltam, és már el is hangzott: segíthetek? Örülök, hogy nem lepődött meg túlságosan, hiszen ez azt jelzi, másoknak is eszébe jut, hogy felajánlja a segítségét. Kedvesen, kissé hárítóan megköszönte azzal,  hogy menni fog ez nélkülem is, majd hozzátette: azt szívesen veszi, ha mellette haladok. Így aztán szép szinkronmozgással átmentünk a túloldalra. Rögtön megköszönte a kedvességemet, amit most én hárítottam, hiszen ez a természetes. Még pár szót beszéltünk az időjárásról, majd ő jó egészséget kívánt nekem, én pedig.. én pedig.. azt mondtam neki, hogy: viszont látásra. Ahogy odaraktam a pontot a mondat végére, már rájöttem, mennyire.. mennyire.. nem is tudom milyen.. Oda nem illő? Bántó? Figyelmetlen? Talán mind három, talán egyik sem. Mintha kuncogást hallottam volna, ahogy a belőlem áradó "zavarbajöttem" hullámok elérték őt. 

Nem fordultam hátra és nem eszkuzáltam magam, hiszen nem is volt rá okom. Tény, egy pillanatra megakadt a tű a lemezjátszómon. :)  

Az már biztos, még mindig várnom kell a szárnyacskáimra. Ahogy az  is biztos, ma jóvá írtak pár pontot  a szárnyosztogató főosztály munkatársai az adatlapomon. És ez a mai közjáték jót tett az összegyűrődött lelkemnek is. 

Egy okosság, ezúttal (meglepő módon) egy filmből:

Nincs tökéletes ember. Csak tökéletes szándék. 

Uff :) 

Sokadjára is meg kellett állapítanom, hogy a miskolci buszsofőrök két kategóriába tartoznak:

1. Akik most akarnak felvételizni egy légitársasághoz
2. Akik a fékeket tesztelik
3. Akik csak simán őrültek

Najó.. ez három. De a harmadik csak utólag jutott eszembe. 

Tulajdonképpen csodálom a kitartást amivel nap mint nap kifutónak használják a két buszmegálló közötti útszakaszt. Annak ellenére is, hogy minden alkalommal, tehát cirka tizenhatszor bizonyosodik be, nem tudnak akkora lendületet venni az Ikarusszal, hogy fel is emelkedjenek. De próbálnak.. kegyetlenül. Ennek tulajdonképpen örülök, hiszem szinte végállomástól-végállomásig utazom, és emiatt a menetidő jelentősen lerövidül. De akik esetleg próbálják komolyan venni a menetrendet, azok óriásit csalódnak, mert a busz sehol. Már régen elment. 

A fékezőket pedig.. nos őket alaposan felpofoznám, miután felkászálódtam a padlózatról a többi szerencsétlen kisnyugdíjassal egyetemben.Vagy a karom szakad ki, vagy belepréselődöm az ülésbe ha kifogok egy-egy ilyen tesztbajnokot. 

Az őrült kategória pedig ennek az elegye. Gyorsan megy, gyorsan lassul, hirtelen fékez, és hallani lehet a mikrofonban a kárörvendő vihogást is, ha nagyon figyelsz. 

No nem baj. Bírom a repülést, és imádnám a feltűnést a munkahelyemen, ha egyszer nem gyalog érkeznék, hanem vadászgépes, anyahajós módon landolnék a bejárat mellett. 

Mekkora állat lenne.. aztaaa... :) 

Mi itten Közép-Európában kicsit (dehogy kicsit) másképp látjuk ezt a napot. A Halottak napját. A kereskedők és az angolszász kultúra iránt rajongók persze boldogan átveszik, átvennék ezt is, a Valentin napot is, de legtöbben nem tudjuk, nem akarjuk tolerálni ezt a törekvést.  

Én megértem.. tényleg! A halál szemébe nevetni, elűzni a félelmeket, és felgyorsítani  a fogszuvasodást a gyerekeknél a rengeteg édesség zabálással, remek móka. Feldíszíteni a lakást, boszorkány jelmezbe öltözni a felnőtteknek is, pláne mulatságos. Nálam is ég egy töklámpás mécses a kis asztalon. Mert jó pofa, mert szeretem a gyertyafényt, és mert bízom benne, ez is ad egy kis meleget.:) Mi magyarok, kivájhatjuk egy tonna sütőtöknek a belsejét, fellógathatunk ijesztő műanyag csontvázat az ablakra, világító kaspót a teraszra, a halottainkat ettől függetlenül a saját szokásainknak, belső késztetéseinknek megfelelően fogjuk gyászolni. Elmegyünk a temetőbe szomorkodni, és sírdogálva gyertyát gyújtunk. 

Gyász..

Élénken emlékszem egy képre gyerekkoromból. A nagynéném temetésére mentünk. Mindenki sötét ruhában. Én is kaptam erre az "alkalomra" egy új, sötét sapkát. Álltunk a koporsó mellett a hidegben.. szomorúan. Körülöttem idegen arcok, sosem látott rokonok. Az egész temetésből nem emlékszem semmi másra, csak arra, hogy az egyik ismeretlen rokonnak, egy fiatal nőnek, élénkzöld, szinte világító zöld kendő volt a nyakában. Nem tudtam levenni róla a szemem, annyira nem illett a sötét képbe, a sötét hangulatba. Megbabonázott az a sál. Irigyeltem, hogy rajta lehet valami színes, rajtam viszont nem. Az egész szertartás nekem arról a zöld sálról szólt. 

Nem hiszem, hogy ennek a megdöbbentő látványnak a folyamodványa, de nem gyászolok feketében. Nem vagyok érzéketlen, de úgy vélem, nem ez a lényeg. Természetesen tekintettel vagyok mások érzékenységére vagy a hagyományokra. Gyászolni is meg kell tanulni? Hm? 

Halottak napja..

Amíg nagyi élt, ő volt ennek a napnak a motorja. Tudtuk, hogy nagyi már szürkületkor kimegy a temetőbe, és ha esik, ha fúj, ő addig nem megy haza amíg az összes rokon össze nem jön. Felváltva egymást, jöttek-mentek. Szerettem ezeket az alkalmakat. Minden fényes gyertyaláng körülöttünk. Az egész temető. A gyertyával is valahogy úgy vagyok, mint a vízzel. Megigéz.

Ilyenkor persze nem lehetett sokáig bámulászni, mert a rokoni puszilkodás után: hogy vagy bettikém.. jajj a zolika is milyen nagyot nőtt.. anyukám, Te jól vagy, nem fázol? fázol.. ne mondd, hogy nem.. bettikém, van rajtad kesztyű.. és miért nincs?  iskola jól megy? zolikám.. ég a dzsekid.. ne oda tedd a gyertyát, mert elfújja a szél.. ott is... ott meg kormos lesz a sír tőle.. ejnye.. gyerekek vigyázzatok már egy kicsit.. klárikám.. aztán mi újság a kórházban? semmi? szép ez a krizantém, ugye? drága volt szálja, de nagyon szép.. pedig milyen drága volt..  na jól van.. maradok még, ti csak menjetek.. nem fázom.. én sem fázom.. apu.. zoli rám csepegtette azt a forró izét.. nem direkt volt.. deee.. direkt volt.. bírjátok ki, mindjárt megyünk.. aztán ángyiékról tudtok valamit? mondták.. hogy jönnek, de mondták hogy nem jönnek.. de hátha majd mégis..  És ez így ment órákig. És éveken át, amíg volt a Nagyi. 

Nem leszek soha meggyőződéses "halloweenista", de tudok azonosulni vele bizonyos szintig. A saját halálommal kapcsolatban csuklás nélkül viccelek. Talán mert nem félek tőle. Ami persze nem egyenlő azzal, hogy meg akarnék halni, mert dehogy is. :) Bennem is van annyi életösztön, mint bárki másban. De így könnyebb. Így abban bízom, vagy azzal áltatom magam (?), hogy könnyebb lesz az engem szeretőknek, ha meghalok. De egyelőre csak annyit értem el, hogy jól lehurrognak. :) Ez még mindig tabu téma. Szóval visszafogom magam miattuk. 

Summázva: 

Nem aggódom, hogy nálunk ez a szokás gyökeret ver. Senki más se aggódjon miatta, felesleges. Vannak dolgok amik változnak, és vannak amik nem. Ez nem fog.  

 Az előbb néztem egy blődli filmet a tv-ben. (igen.. bevallottan nézek tévét, blődliségeket, butusságokat, romantikus csacskaságokat is) A filmben - Mr. Nagyonmacsóvagyok - természetesen beleszeretett a szőke főhősnőbe, és ezt meg is mondta neki. (mondtam, hogy blődli). A főhősnő agyáig el sem jutott a lényeg, talán mert a forgatókönyvíró is nő lehetett, és még ő sem akart teljes mértékben fikciót írni. A férfiak nem vallanak szerelmet. Ha szerelmet vallanak, akkor mi egy Argentin, vagy Mexikói szappanoperát nézünk. A modern európai hímek jönnek, látnak, győznek, elcsavarják a szegény lány fejét, aztán mossák kezeiket, és maradnak a realitás talaján. Logikai érvekkel alátámasztva ezt a gyengeségnek hitt állapotot. 

A Férfi.. Nem Vall Szerelmet! Stimt? Lehet, hogy ezt már az iskolában is oktatják a férfipalántáknak, valami fiús órán, amiről mi lányok nem is tudunk? Talán tesin.. vagy fizika szakkörön. Kitudja? 

Nőtársam által elmesélt tapasztalat, és persze a sajátom is, hogy a férfi:

1. Nem hisz a szerelemben
2. A maga módján szeret
3. A fekete himlő következményeivel azonosítja a szerelmet 
4. Sima mentális betegségnek könyveli el, amit nők hordoznak, és biztos benne, hogy intelligens férfi immunis rá

Duma, duma duma! 

Nem vagyok nagy szakértő a témában, hiszen elég későn lettem először szerelmes. Én négy éves voltam, ő kb. húsz. Persze lehet, hogy ő is csak 13, de én felnőtt férfinak láttam. Nagymamámnál történt, falun. Az egyik szomszéd néni fia volt a Misi. Amennyire emlékszem, szép volt, mint a nap, magas és szintén a hallgatag fajta. Azt hiszem, első és eleddig egyetlen szerelem akit némán imádtam. A többi delikvensnek mindig megmondtam hogy mit érzek. Emocionális lény lévén szeretem kimondani az érzelmeimet. A pozitívakat, elsősorban.  Hiába.. a karácsonyi ajándékokat sem tudtam soha titokban tartani, mert alig vártam a reakciót amit kiváltott az ajándékozás. Ezért aztán mindent az utolsó percben vettem meg, hátha így kitart a ragtapasz a számon karácsony estig. :) 

Nade megint elkanyarodtam..

Megértem a férfiakat.. valahol. A szerelem valóban egy olyan állapot, ami kontrollvesztéssel jár. Függni valakitől, mi nők szeretünk. Ez belénk van kódolva. Keressük a biztonságot, és ha valakiben megtalálni véljük, akkor szeretjük átadni az irányítást. Ez részünkről bizalom, a férfi részéről felelősség. 

A másik dolog, ami jellemző a férfiakra, a szelektív memória. Már ami ezt a szerelemizét illeti. Míg mi nők vállaljuk évekre visszamenőleg  is a gyengeségünket és az érzelmeinket, a férfi emlékezet átalakítja a sajátját. Szelídít rajta. Más megvilágításba helyezi a kapcsolatot. Elfelejti hogy féltékeny volt, hogy butaságokat csinált. Az okos férfi nem csinál ostobaságokat. Hogy nézne az ki?  

Mi pedig vagyunk annyira empatikusak és elnézőek, hogy ezt nem hányjuk a szemükre, mert.. mert tudjuk, hogy kevés sérülékenyebb dolog van ezen a földön, mint a férfibüszkeség. És ez az ő szerencséjük. :) 

Említettem ezt a hormonális hullámvasutat, amibe jól belerakott bennünket az anyatermészet. (köszi, mami!) De egy nőnek nemcsak a hormonjaival, hanem sok mással is meg kell küzdenie élete során. Ezer sebből vérzünk, lássuk be! 

Nekem például ott van az irigység. Hát ne tudjátok meg..! De meg fogjátok tudni, mert most majd jól elmesélem. :) Az alap, hogy minden nőt utálok, aki kicsit is csinosabb, szebb, fiatalabb. Elég, ha kékebb a szeme. Piszébb az orra. Zanzásítva: ha csak egy centivel rövidebb vagy hosszabb, ami nekem hosszabb vagy rövidebb, mint amilyennek szeretném, akkor már oda a komfortérzetem. :)  De amit most át kellett élnem valamelyik este munkába menet, az már mindennek a csimborasszója. Felszállt egy csaj a buszra. Vagyis feltételezem, nem teleporttal érkezett, de én csak arra lettem figyelmes, hogy az egész látóteremet kitölti a: HAJ. Széltében, hosszában, csupa haj volt a leányzó. Gyönyörű, fekete, göndörödő, derékig érő hajzuhatag. Legszívesebben szálanként téptem volna ki és ragasztom a saját fejemre, dehát.. buszon is voltunk, szocializálódtam is az utóbbi pár évben, ezért maradt az, hogy irigykedve figyeltem ezt a hajcsodát.

Szerintem nyomott a haja cirka 5 kilót. Azzal vigasztaltam magam, hogy az én hattyúnyakam el sem bírna ekkora súlyt. Na meg.. oké, hogy én gyerekkoromban Pocahontas szerettem volna lenni, bokáig érő hajfonattal, de rájöttem, hogy egyrészt: utálnám mosni és fonni kétnaponta, másrészt: örökké belegabalyodnék buszra szállás közben. Esetleg csinálhatnék belőle Leia hercegnős kakaóscsigát a fülem köré, de akkor meg nem hallanék rendesen. Momentán más mesehősre nem emlékszem, akire hasonlítani szeretnék. :) 

  Mostanra megbarátkoztam ezzel a gyönyörű,  seszínű hajzattal, ami adatott. Igaz, hogy mostanában marokszám tépem ki a fejemből, de ez valószínűleg nem az idegállapotomnak, hanem az ősznek köszönhető. :) 

Szóval.. nyugi emberek! Nincs bajom a hajammal. Amíg van. :) 

Ma villamoson utaztam. Mivel viszonylag ritkán használom ( és akkor is megbüntetnek, szóval...), ezért mindig van bennem valami gyerekes várakozás, hogy most vajon milyen lesz?! Még mindig szép új, és zöld, csöndes, mint a nyíl és gombnyomásra nyitódnak az ajtók? Rém izgi! Az ajtónyitásról jut eszembe, hogy pár éve, azaz kettő, fent jártam Budapesten. Éppen utaztunk A pontból B pontba, és vártuk a buszt. Jött is. Megállt a megállóban, ahogy illik. Én is ott álltam, a busz is ott állt. Mögöttem is álltak. Már vagy két másodperce állt mindenki amikor hátulról szóltak, hogy nyomjam már meg azt a piros gombot az ajtó mellett hogy ki is kinyíljon, mert van aki időre menne. Hát megnyomtam. Rajtam ne múljon senki boldogsága. :)

Na szóval.. 

Utaztam a villamoson. Elég sokan is voltak, fiatal fruska lévén nem is akartam leülni. Hagytam az idősebbeknek és a férfiaknak az ülőhelyeket. Előttem egy anyuka ült a 8 éves forma kislányával. Láthatóan iskolából hazafelé utaztak. Anyuka füléről nem szakadt le a mobiltelefon, miközben a kislánya rezignáltam nézett hol az ablakon kifelé, hol az anyujára. Láthatóan napi rutin része volt ez az egész. Anyuka elég hangosan és vehemensen ontotta magából a magánéletét, ami így a legkevésbé sem lett magán. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, de megtudtam, hogy egy ablakcsere mennyi macerával jár, hogy a férje nem segít otthon a házimunkában, és hogy az egyik dög barátnője leszólta az új hajszínét.. ésatöbbi.. ésatöbbi.. 

Elképzeltem pár éve egy ugyanilyen utazást hazafelé, a csörgő-börgő sárga villamoson. Anyuka beszélget a kislányával, aki elmeséli mi történt az iskolában. Például azt,  hogy tényleg mindenki mást is kettest kapott a föci dolgozatra, nem csak ő, és hogy kisspisti ma nem az ő lófarkát húzta meg a szünetben, hanem egy ötödikes lányét. Anyuka pedig hol elnéző mosollyal, hol feddően néz rá, éss.. zajlik az élet. A kettejüké. De mostanában csak azt látom, hogy akár ilyen formációban, akár másban, vagy egyedül, ha már három perce nem kommunikáltak a barátnőjükkel, vagy a szerelmükkel,  (de az is  lehet, hogy egyesek a kutyájuknak küldenek youtube megosztásokat szétcincálható műanyag velős csontról ), máris magányosnak, elszigeteltnek érzik magukat. Legalábbis így képzelem. Valóban rohanó világban élünk, ahol el lep bennünket az információáradat. Senki nem akar lemaradni róla. Én sem. De utazás közben, amikor semmi dolgom nincs, csak nézni a maszatos üvegen kifelé, akkor nagyon jó átgondolni a napot. Ami addig történt, és ami felé éppen robogok. Kamaszkoromban verseket írtam fejben, miközben buszoztam. Néha még ma is rám tör, hogy végig monologizáljam azt a 20 percet, amíg haza érek.   Pár hónapja végig asszisztálhattam egy viharos szakítást a huszas buszon. Ráadásul az átszállásnál a srác is leszállt, és tovább nyomta a lecsesző és megmagyarázó dumát, hogy ők miért nem folytathatják a közös kínlódásukat ebben a valóságban. A végén már többen lélegzetvisszafojtva figyeltünk,  drukkoltunk felváltva a srácnak, vagy a  szerencsétlen kis csajnak, aki hallhatóan hüppögött a vonal másik végén.Jó dolog a telefon. De az a kislány vajon elgondolkodott rajta, vagy egyáltalán.. furának tartotta, hogy telefonon szakítanak vele? Vagy ez így elfogadott? Nem kell "fésztufész" szembesülni a másikkal. 

Elgondolkodtató, hogy egyeseknek miért nem szent a magánélet. A sajátjuk, legfőképp. Azt, hogy ez szereplési vágy vagy nemtörődömség, nem is tudom eldönteni igazán. Abba, hogy egyre kevésbé állunk szóba idegenekkel, még nyílt terepen is, abba már majdnem belenyugodtam. Hogy félünk az új emberektől, és általában előbb a rosszat, mint a jót feltételezzük valakiről, akit nem ismerünk, kezd emészthető lenni. Sajnos. Mindenkinek van egy olyan ismerőse, aki beszélt már olyannal, aki ismert egy lányt, fiút, kutyát vagy macskát, akit átvágtak, becsaptak, elcsábítottak hamis adatokkal, hamis identitással. Már a szemünknek, fülünknek sem hiszünk lassan, és ez a legborzasztóbb. Ez az elharapódzó előítéletesség.

A telefonnal  az a legnagyobb  baj, hogy elérhetővé tett bennünket. Függünk tőle. Még egy dolog, amitől függhetünk.  Egyik nagyon kedves barátom mondása: csak azért, mert csörög a telefon, még nem kell felvenni. :) Igaza van. És nincs igaza.  A telefon elszigetel és összetart. De mindig.. mindig rajtunk múlik, hogy mikor, de legfőképp: hogyan használjuk. 

Na.. hát nem elképesztően bölcs vagyok ma is? De! :)

Mr. Bell, kegyed rendesen kibabrált velünk ezzel a telefonos dologgal. Köszike!

Az imént láttam egy fotót a Facebookon. Egy nő fogai között: egy szép nagy, és színes 8 szögletű dobókocka volt. Pont olyan, amilyen kockáim nekem is vannak még megboldogult "szerepjátékos" koromból. :) 

Az alcím pedig azért "vagy valami olyasmi", mert kicsit lazán kezeltem mindig is a M.A.G.U.S. szabályrendszerét. Nagyon nagyon lazán. Szerencsére olyan emberekkel játszottam együtt, akik ezt viszonylag jól tolerálták. Nehéz erről írni olyanoknak, akik nem ismerik a szerepjáték lényegét, nem játszottak soha, és nincs egy: teljes dobókocka készlettel, karakterlapokkal rohangáló családtagjuk sem. Valamint nem játszottak egész éjjel a Normafánál plédekbe burkolózva, átfagyva, a többi fanatikussal. 

Az ugye világos, hogy ezt emberek játszák, és hogy ez sima társasjáték játék, és nem kell hozzá nővérke ruhába, titkárnő ruhába, vagy pom-pom lány ruhába bújni. Illetve lehet, de a többiek tutira halálra röhögik magukat, és soron kívül elintézik, hogy látványos körülmények között elhalálozz. Természetesen szigorúan a szabályoknak megfelelően. :) 

Persze én sem azonnal "asztali", vagyis real time-ban kezdtem a játékot. Bátorságom sem lett volna hozzá, ezért az első rpg-s ( szerepjátékos honlap, egy fórum oldal fanatikusoknak :) ) megmozdulásom online történt. Egy barátom mutatta meg az oldalt és vezetett be a A bál c. online mese világába, amiben ő is "szerepelt". Hiába tudtam magamról, hogy egészen jól fogalmazok, és hogy remek fantáziával áldott meg a főrendező úr, itt bizony éles eszű és szemű ítészek olvassák a megmozdulásaimat. Elképesztő, és általam sem várt módon toppon kellett lenni. Ha itt hülyeséget, logikátlan, légből kapott, vagy alaposan alá nem támasztott dolgot írtam, akkor bizony számon kértek, felelősségre vontak, és magyarázatot kellett adnom a bejegyzésemre. Remegő kézzel és remegő gyomorral ütöttem le az entert az első hozzászólásom, és a bálterembe lépésem alkalmával.

Perziszként, néma szolgálólányként debütáltam A bál-ban. Persze nem egyszerű szolgálólány volt, hiszen telepatikus úton kommunikált, ha akart.Véletlenül beleszeretett egy pöttyös testű goblinba.De mindig is mondom: pöttyös a pöttyössel, csíkos a csíkossal! Mivel a goblin pöttyös volt, Perzisz pedig csíkos, bimbózó szerelmük csak bonyodalmakat okozott a kastély népének. Később aztán megjelent az egész Perzisz pereputty a  kastélyban. Vérfertőző hug, bátyj. De a baj nem jár egyedül: magukkal hoztak egy testrabló fajt is.. Persze ők  sem várost nézni jöttek.  El akarták rabolni a kastély urának gyönyörű lányát, valamint egy varázslatos gyűrűt, ami a fajukat segítette volna vissza az óhazába. Vagyis az óbolygóra. Ami azt illeti, el is rabolták. A lányt is, a gyűrűt is. 

 Láthatjátok, nem egyszerű az élet fantáziaországban. Főleg, ha telis tele van fantáziadús, "vérpisti" szerepjátékosokkal a bálterem. :) 

Voltam utána bába, orgyilkos törpe, tolvaj utcagyerek és késdobáló lány, de a kedvenc karakterem mindig is Perzisz marad. Időközben  "férjhez" mentem Sogrun tűzistenkéhez, akivel viharos és vicces napokat "éltünk" és írtunk meg a fórum lapjain. Remélhetőleg nem csak a saját, de  mindenki más derültségére is. :) 

Rá kellett jönnöm: lubickolok ebben a világban. Nem csak szeretek, hanem tudok is "írni". Persze van ebben jó nagy adag nagyképűség is, nadehátkéremszépen.. oroszlán lennék, vagy mi a csuda?! Még szép, hogy én legyek a leghangosabban üvöltő vadállat az egész díszes kompániában. A Kalandmestereknek és a játékostársaknak köszönhetően mindig elég teret kaptam, hogy a játékos énem kibontakozhasson. Örök hála érte! :) 

A kockáim most egy kis dobozban várják, hogy.. 

... hogy szerencsét hozhassanak nekem. Megint. :)  

A napokban mondta valaki, hogy látta a Vígszínházban Fejes Endre: Jó estét nyár, jó estét szerelem c. regényéből készült darabját. Nekem erről eszembe jutott, mennyire aktuális ez a téma manapság is, pedig majd' 40 éve íródott. A szocializmus, hidegháború idején.  A szegény segédmunkás fiú havonta, pár napig urat játszik. Diplomatát. Görög akcentus, gáláns modor, és csibészes mosoly. Minden valamire való lányos anyuka vágyálma egy ilyen vő. Akkor is az volt, most is az. Mostanság talán az egzisztencia nem olyan fontos, mint az anyagi biztonság, ami valahol érthető is, nodekérem.. hol marad a szerelem és a romantika? 

Sokan most is a látszatból, a látszatnak élnek. Megfelelni,  versenyezni. Gazdagnak, befolyásosnak, fontosnak  tűnni. Elég annak tűnni. Kell egy jó autó, zselé a hajra, egy dögös napszemüveg, pár márkás ketyere,  és persze vibráló magabiztosság, vagy legalábbis annak a látszata. Ez utóbbi a tolvajkulcs a legtöbb nő szívéhez. Az  pedig, hogy a férfiak rontják el a nőket, vagy a nők kényszerítik a férfiakat, hogy ilyenné váljanak, nos... megválaszolatlan kérdés marad.  Szigorúan megjegyezve, hogy  ez nem általános, és vannak még rendes lányok. Az én ismeretségi körömben szinte csak ilyen lányok vannak, és a fiúkra sem lehet panasz. De ez sem véletlen. Ugye?

Egy időben volt alkalmam töményen megfigyelni az ilyen-olyan korú férfiakat. Vagyis.. akartam, nem akartam, láttam őket, érintkeztem velük. Kis túlzással. :) A lényeg, hogy többségük flegma, nagyképű, a saját barátnőjével, feleségével is bunkó és tapló modorú. Azon gondolkodtam ilyenkor, ha emberek között, idegenek szeme és füle hallatára így viselkednek, akkor otthon a négy fal között hogyan? Elkeserítő. Tudom, hogy ez nem egy reprezentatív "felmérés", viszont életszagú. 

Szerencsére vannak ellenpólusok is. Múltkoriban találkoztam egy fiatal férfival. 26-28 év körüli lehetett. Kinézetre az a félisten forma, csak nem tógában, hanem pólóban és szabadidő nadrágban. No name márka cuccok. A százezer forintos iphone telefonját sem mutogatta látványosan.  Viszont kedvesen mosolyogva a szemembe nézett amikor hozzám szólt. Láthatóan figyelt arra amit mondok, és közben nem a körülötte elsuhanó miniszoknyás lányokat stírölte.Nem volt elájulva saját magától, és nem érezte szükségét segédeszközökkel tudatni a világgal, mennyire különleges alfa hím. És itt sietek megjegyezni: nem a jóképűsége volt az ami elbűvölt igazán, hanem a hétköznapisága és a természetessége. Az, hogy sütött belőle a normális értékrend. És a jólneveltség. :)  

Visszatérve a Fejes Endre regényre.. 

Egy ideig, és bizonyos közegben működnek ezek az álságos dolgok. Hosszú távon viszont egészen biztosan nem. Előbb utóbb kiderül, hogy apuka nem volt görög diplomata, hogy a fekete limuzint béreli, és hogy a Margitszigeti Nagyszállóban csupán két napra futja az átlagfizetésből. A cigány is csak addig húzza a fülünkbe a nótát, amíg pénzt dugunk a vonóba. 

Nem mondom el a regény végét. Olvassátok el, vagy nézzétek meg filmen! Utóbbi fent van a YouTobe-n is. Nagyon jól sikerült adaptáció, csak ajánlani tudom.  Még musical is készült belőle. A kedvenc dalomat ide is linkelem. :)

Lécci lécci mondjátok, hogy nem tehetünk arról mit álmodunk! És hogy kivel. És hogy mit. Főleg, hogy kivel és mit. Ez nagyon fontos!

Mert végre álmaim férfijával álmodtam! Ami persze teljesen illegális, és általában soha nem teljesülő kívánság. Mert ugye esténként hogy fekszik le egy rendes lány? Mantrázza, hogy mit kíván, hogy kivel kívánja. Legalább az álmaiban teljesüljön, ha a valóságban semmi esélye nincs még a töredékének bekövetkezésére sem. 

Ciki, nem ciki, én sem vagyok bonyolultabb lény, mint egy papucsállatka. Ezért elalvás előtt hasonló vattacukor rózsaszínű álomvágyaim, vagy vágyálmaim vannak, mint egy tizenhárom éves kamaszlánynak. Nem hiszem, hogy ettől már pszichiátriai eset lennék. Vagyis.. ha vagyok is, nem ettől vagyok az. :) 

Szóval az álom.. ha érdekel valakit: 

Este van.. nagy Ő ott terem.. váratlanul.. még váratlanabbul megcsókol.. félősen, izgulósan..szégyenlősen..viszonzom.. engedem, hogy átöleljen.. átölel.. rá sem merek nézni..minek néznék.. ismerem.. sima arc... hallgatunk.. az ujja játszik a karomon.. hidegrázás.. borzongás..nem szabad..a szeme kér..a szemem ígér.. hátralépek.. nem enged...akkor előre.. húz.. én is őt.. sima mellkas.. meleg..égető..nem szabad...gyere..mennék.. lépek..felé.. és még egyet...

Na éss... ebben a percben vagy Freud doktor, vagy az én saját, beépített álomkontrollom azt mondatta velem álmomban, hogy: Nekem most mennem kell dolgozni. 

Bele neki a szépen mosolygó, gyönyörű szemébe. :(  Tényleg nem vagyok normális. 

Meg is érdemeltem, hogy felébredjek. Sőőőt! Meg sem érdemlek egy ilyen álmot, ha képes vagyok nemet mondani csak azért, mert nekem becsengettek a ládagyárban. Pff.. Ki tudja megint mennyit kell könyörögnöm egy ilyen romantikus álomért? Újabb száz év.. :) 

 Nem szeretek jót álmodni. A rossz álmokból jó felébredni, de az ilyenekből... 

Kérdés? Milyen kérdés? Kérdezett tőlem, valaki valamit? Vagyis.. emlékszem, hogy kérdezett tőlem valaki valamit, csak azt felejtettem el, hogy elfelejtettem-e válaszolni,  vagy válaszoltam, csak elfelejtettem.  Írtó bonyi. Ugye? 

Najó.. ennyire talán még nem vészes a helyzet, deee... ma olyan történt velem, ami még soha. Mert olyan már történt, hogy elmentem dolgozni, és egész műszakom alatt az járt a fejemben, hogy most akkor ittam-e kávét, mielőtt eljöttem, vagy sem. Vagy az még tegnap volt? Hmm.. Mert rémlik, hogy felteszem a gázra a kávéfőzőt, de hogy le is veszem róla.. nnnnaa.. az teljes filmszakadás. Mázli, hogy csak 8 órám volt ezen parázni, és nem több. De a 8 óra alatt a legszebb, legmelegebb, legkormosabb életképek cikáztak a fejemben. És sehol nem szerepeltek benne kigyúrt, 190 centi magas, izmos tűzoltók, csak dühös szomszédok, elázott konyha, valamint lesajnálva néző, fáradt tekintetű tűzoltók, akik a hátuk közepére sem kívánták ezt az  - amúgy autóval megközelíthetetlen - bérházat. Arról nem is szólva, hogy ez a negyedik emelet bizony az ötödik. És nem azért, mert kegyelemből mentem át matekból, hanem a magasföldszint miatt. 

A mai eset nem lett volna ennyire füstös és látványos. Az úgy volt, hogy elhatároztam, elmegyek a boltba. Persze ha már megyek, leviszem a szemetet, az üres dobozokat, mindenfélét. De elő kell venni az esernyőt, a  tároló kulcsát, a lakáskulcsot, és a bérletemet, hogy többé ne mutassam be a: Bea nyitott esernyővel száll fel a buszra és nem tudja megmutatni a bérletét a sofőrnek.. c. magánszámomat, hanem kéznél legyen. Ügyesen, okosan. 

Na és ilyen ügyesen okosan, hogy minden a kezemben volt egyszerre, valahogy mégiscsak elfelejtettem bezárni a bejárati ajtót, pedig még a kulcsot is a zárba helyeztem. Az a szerencsétlen fikusz is most kezdte el hullajtani a leveleit, és persze késztetést éreztem ezeket a leveleket is felszedni, ha már úgyis a kuka felé veszem az irányt. Logikus.

Ezért történt, hogy csak a buszmegállóban kezdett rám törni az a kényelmetlen érzés, hogy valami hibádzik. Ilyenkor általában lenézek, hogy vettem-e fel szoknyát. Fura ugye? Még sosem indultam el úgy, hogy hiányos legyen az öltözékem, mégis permanensen megnézem  lefelé haladva a lépcsőn, hogy van-e rajtam szoknya.    (ezt így leírva.. kicsit gáz, mintha.. nem lennék teljesen százas) 

Miután 0,3 mp alatt csutkára leizzadtam a gondolattól, miszerint  felkínáltam a rabolóknak, hogy büntetlenül bármit bevihessenek a lakásba, sarkon fordultam, és hazarohantam. Fel a negyedikre, ami az ötödik. A kedves, még mindig a lépcsőházban beszélgető szomszédok meg is jegyezték, hogy milyen gyorsan megjártam aaaa.. amit megjártam. Én pedig szerényen mosolyogva mondtam, hogy hát igen.. gyors vagyok, de főleg feledékeny, mert itthon felejtettem valamit. A világért sem vallottam volna be, hogy a józan eszemet. Vagy itthon, vagy valahol másutt, de jelenleg nincs nálam. 

És ha már haza kellett jönnöm, gyorsan átöltöztem. Higgyék csak azt, olyan bolond vagyok, akinek nem mindegy, hogy piros polár pulcsiban áztatja magát szét az esővel, vagy farmerdzsekiben. 

És akkor a kérdés: szedjek-e Cavintont, vagy se? :) 

Hát nem is tudom.. 

Nagyon ellentétesek az érzéseim ezzel a bejegyzéssel kapcsolatban. Sokat gondolkodtam, ha mesélek róla mit mondjak. Egyáltalán lehet-e erről "mesélni". Amikor ott voltam is furán éreztem magam. Más ezt nőként látni, mint férfiként. Hülyén hangzik, de egy idő után beleképzeltem magam minden "kirakatba". Tökéletesre sminkelve, fehér, piros, vagy fekete fehérneműben pózolni.. és várni az 50 eurós kuncsaftot. Persze mosolyogva, mert a rosszkedvű áru eladhatatlan. 

Akkor a város szerves részének tekintettem azokat kivilágított, szagos, illatos, néhol bűzlő utcákat. Színes lámpás házakat, szivárványszínű zászlóval jelzett szórakozóhelyeket. Mintha csak színház lenne, "és színész benne minden férfi és nő.." Könnyű is volt magamat elbolondítani ezzel, mert hatott rám a hely szelleme. A sok, ilyen-olyan okból vidám ember. De mintha mindannyian drogot fogyasztottunk volna. Én is. Átmentem egy hídon. A valóságban és képletesen is. Egy másik világba. Sodródtam a tömeggel. Kíváncsian, tágra nyílt szemekkel. " Ilyet otthon nem látok" . Szerencsére. 

Elmondom mit láttam. Így.. eufória nélkül. 

A vörös lápás negyed közepén magasodik a  Oudekerk, vagyis az Öreg templom. Még 1213 körül  emelték. Hatalmas, grandiózus épület. Bemenni sajnos nem volt szerencsém, mert már késő volt, így csak körbejártuk. Vagyis.. körbe-körbe botladoztuk,  leginkább.Soha nem is tudtam kivonni  magam a régi épületek, templomok, várak hatása alól. Megmozgatja a fantáziámat, hogy ugyanazon a lépcsőkön lépkedek, ugyanazon a köveken taposok, amin esetleg Rembrandt is. Legszívesebben itt is leültem volna egy kiálló kőre és elképzelem ezt a rengeteg embert korhű ruhában, dolgaik után sietve, portékáikat árulva. Harsányan, kiabálva, zsongító kakofóniában. De itt ilyenkor nincs leülés, nincs megállás. Sodródás van. 

 Nem akarok profán lenni, de nagyon jól megfér itt évszázadok óta a két legősibb, legemberibb dolog: a hit és a vágy. Itt mindent megkapsz, amire vágysz. Felejtést, szórakozást, örömöt. Feloldozást is, ha arra van szükséged. 

 Elképesztő szűk utcák vannak itt. Van ahol csak egy ember tud kényelmesen végigmenni, és az utca vége  egy ház ajtajában végződik. Azt is mondták nekem azok, akik már jártak itt, hogy rögtön meg fogom érezni a canabis füstjének szagát. Nem mondok illatot, mert amikor valóban megéreztem, nem volt kellemes. Nem vágytam mélyen beszippantani, de kénytelen voltam levegőt venni. Én kis hülye azt gondoltam, még így is meg fog ártani, de valószínűleg ez így nem ártalmas vagy érzékelhető hatású,  esetleg baj van a központi idegrendszeremmel. :) 

Láttam jó pár kissé üveges szemű, nagyon vidám fiatalt. Tőlük is szívesen megkérdeztem volna, hogy mitől jobb ez, mint a sör? Valószínűleg őket az érdekelte volna, az alkohol miért jobb, mint a fű? És a vicces, hogy mind a kettőnk kérdése teljesen jogos. Ez egy másfajta részegség. Nem jobb, nem rosszabb.Más. Nem kevésbé elítélendő az sem, ha valaki eszméletlenre issza magát házi pálinkával. De társadalmilag elfogadottabb. Ennyi. 

Félre értés ne essék, egyik mellett, vagy ellen sem kampányolok! Ha eltűnne a világból a vadkender, és pálinkát sem főznének többé, én azzal is kiegyeznék. Valószínűleg én más fajta "droggal" bolondítom magam. Megint mások, mással. 

Nade visszatérve Amszterdamhoz..

Rengeteg sexshop, mindenféle ételeket áruló kifőzdék, legálisan füvet áruló kávézó, és bizgentyűket, ketyeréket, áruló üzlet is van itt. Az egyik sexshopba én is bementem. Egyrészt, mert bizonyítani akartam mennyire nem vagyok prűd, a másik, mert kíváncsi voltam meg tudnak-e lepni valamivel. Hát megtudtak. Volt egy, azaz egy darab akármi, amire nem jöttem rá első ránézésre, mire is való. Aztán elolvastam. :) Nem.. nem vettem semmit. Kinek van ilyesmire pénze?? Én különben is hűtőmágnesre spóroltam. :) 

Párszor összeakadtunk egy (szerintem) német nyugdíjasokból álló túrista csoporttal. Vihogva és libasorban mentek ők is a kirakatok előtt, megnézve aaa.. látnivalókat. Igen.. mindenki a lányokra volt kíváncsi. Legtöbbjük ült egy magas bárszéken keresztbe tett lábakkal, és telefonált. Vagy körmöt reszelt, vagy a haját igazgatta. Nagyon sajnáltam őket. Az anyukájuk őket sem ide szánta. Mondom... más ezt női szemmel nézni. A kíváncsiságot hamar felváltja a szomorúság. Szánalomféle érzés. Még akkor is, ha tudom, hogy az életben nem cserélnének velem munkát, vagy munkahelyet. Hogy nagyot nevetnének a fizetésemen, az időbeosztásomon, a csipp-csupp munkahelyi tipródásokon. Teljesen más világban élünk. Bár mindkét fél tudja, hogy az övé sem az a kimondott fáklyás menet, mégsem lép ki belőle könnyen.  

Tudom, hogy nem csak ez a két világ van. Nagyon sok van még ezen kívül is. Nem kirakat és nem görnyedés, és nem állni a soron. 

Van még pár világ amit látnom kéne, hogy végre megtaláljam a helyem. Ezért.. kedveskéim, még muszáj vagyok világot látni egészen addig,  amíg rá nem akadok. :) 

Az ország kb. a fele Magyarországnak. Területileg. Ezért is sikerült keresztbe-kasba bejárni pár nap alatt. Ez persze barokkos túlzás, mert voltak városok, amin csak átrohantam. Képletesen. Mert amúgy autóval közlekedtem. Ott egyébként nem nagyon látni távolsági buszokat. Vagyis: én egyet sem láttam. Szerintem a legtöbb holland autóval közlekedik. Ezért is áll be az 5 sávos autópálya, mint a szög. És még baleset sem kell hozzá. A másik amiben biztos vagyok, hogy minden nagyobb falunak saját reptere van. Több repülőgépet láttam amikor felnéztem, mint madarat. Vagy felszállóban, vagy leszállóban, de mindig repülőgép húzott el felettem. 

Autókról jut eszembe, hogy új kedvencem van: a Tesla! Nicola Tesláról lett elnevezve. Nem véletlenül, hiszen a mágneses indukció mértékegységét (IS) is róla nevezték el. És nem.. nem magamtól vagyok ilyen okos, pláne nem fizikából, mert abból gimiben, egyik félévben kegyeskedtem megbukni.:( ( ez eddig titok volt). De  itt van nekem a csudálatos internet, és nem félek használni. :)  Szóval rohantamban az autópályákon, nagyon sok Tesla húzott el mellettünk. Alig tudtam leolvasni a márkáját, mert:

• állandó lopakodó üzemmódban funkcionál, mivel elektromos, roppant csöndes
• nem lehetett utolérni, olyan gyors
• megelőzni esély sem volt

Persze ennek semmi köze Amszterdamhoz vagy Hollandiához. Ennek az én személyes autómániámhoz van köze. :)

Tehát Amszterdam.. 

Nevét az Amstel folyóról kapta.  Ez a város megérdemel egy külön bejegyzést. És nem csak azért, mert itt található a Van Gogh (hollandul f hangot ejtünk v helyett)  és a Rembrandt múzeum, hanem mert víz, víz mindenütt. :) Utána olvastam: a város kb. 100 szigetre tagolódik, melyeket a grachtok fölött átívelő hidak kapcsolnak össze egymással. Elképesztő. :)

A Van Gogh múzeumról lemaradtam, mivel szombaton (és csak ezen a szombaton, amikor a látogatást terveztem) zárva volt. A másik tervezett napon viszont későn értünk a városba, mert egy kis műszaki problémánk akadt. Történetesen majdnem kigyulladt az autó. Iszonyat büdös, égett gumiszag.. Én rögtön mondtam, hogy a fékkel lehet a baj. Azzal is volt. Konkrétan füstölt, amikor megálltunk egy szerelő műhely előtt. Két vödör vízzel hűtötték le. Mutogattak a szerelők utána is, hogy a jobb oldali kerék még mindig füstöl. Próbáltam értelmesen visszamosolyogni, hogy: én is látom, nem vagyok vak, de mit tudnék még csinálni vele? Pisiljem le, attól elmúlik neki, mint medúzacsípés után a fájdalom? Alig hiszem, hogy ez lenne a megoldás. Na lapozzunk! :) 

Szóval, fékpofa csere, a két első gumi cseréje, és  futómű beállítás után már értelmetlen lett volna a múzeumlátogatás.Ráadásul égett gumiszagom volt nekem is, pedig én csak ártatlan szemlélője voltam az eseményeknek. 

Komppal kell átmenni a Centrálba/hoz. Csak pár perces utazás, de már ez is nagyon különleges. Főleg egy olyan szárazföldi patkány számára, mint amilyen én is vagyok. Múzeumlátogatás lefújva. Hogy rendesen kiszellőzzünk, elmentünk sétahajókázásra az amszterdami csatornákba/on.  A lehető legjobb döntés volt! És nem csak azért, mert így elbírtuk viselni egymás szagát, hanem mert nem tudtam volna másképp magamba szívni ennyire intenzíven, közelről, ezt a csodás várost. Ráadásul a végére (másfél órás hajókázás volt), ránk esteledett. A hidakat kivilágították, a házakban, a lakóhajókon felkapcsolták a lámpákat. Mivel itt nem divat a függöny, mindenhova be lehet látni. Fura volt ez nekem az első perctől, és nehéz is megállni, hogy ne legyek illetlenül kíváncsi, és ne bámuljak be minden ablakon. :) Nem mintha ez a hollandokat zavarta volna, mert láthatóan hozzá vannak szokva. Vagy  csak simán ignorálják ezt a dolgot, kitudja? Élik az életüket a kirakatban is. Tanulnak a gyerekkel, számítógépeznek, miközben vörösbort kortyolnak, vagy összeölelkezve fekszenek az ágyon, és tv-t néznek. A szűk csatornákban pedig valóban egy karnyújtásnyira voltak ezek a hajók, és a szinte egybeolvadt házak  is. A régi városrészben is vannak modern épületek, természetesen. Nagyon harmonizálva, szinte szimbiózisban az egész történelmi jelleggel, amit a város méltán sugároz, hiszen Amszterdam története a középkorig vezethető vissza. A terület már 4600 (négyezehatszáz) éve lakott. Aki kicsit is fogékony a történelemre.. arra, hogy átélje és hagyja magát megérinteni az épületekből sugárzó szellemiséggel, az lubickol ebben a városban. Ha csak egy  délutánnyit is, mint én. 

Másfél óra gyönyörködés ebben az ékszerdobozféle városban, kárpótolt Van Gogh miatt. Az eső persze most is elkezdett esni, de a napok teltével egyre inkább hozzászoktam, hogy örökké úgy nézek ki, mint egy ázott veréb. Sminkről, frizuráról már régen lemondtam. Még pár nap, és csiperkegombát termeszthettem volna a ruhámon, mert örökké nedves voltam a random módon szemerkélő esőtől. 

A hajókázás után úgy döntöttünk, megnézzük magunknak a híres-hírhedt "piros lámpás" negyedet. 

De ez egy következő fejezet lesz. :)