Az úúgy történt, hogy volt itt nekem ez a születésnapféleségem, ami meglepő módon minden évben ugyanazon a napon tör rám. Mivel az ilyenkor szokásos tűzijáték és az ezzel járó jelmezes felvonulás idén érdeklődés hiányában elmaradt, Ági barátnőm meghívott a kedvenc fagyizónkba.Könnyen odaszokunk ám a jó helyekre! Ilyen ez a 'Nyami" nevű hely is. Annyira piszok drága, hogy mindent magadnak kell csinálni. Tudjátok.. mint a gazdagéknál egy túlélő túra. Rengeteg pénzért kell szenvedni napokon át, hogy aztán úgy érezhesd, jöhet eső, jöhet hó, te mindent túl élsz. Pláne ha egy szakajtó kommandós vigyáz rád. Ilyen helyeken arra is külön ember van, aki a hajszáladat görbíti meg. Mert az olyan menő. Átlagos menekültnek lenni. Menekülni a kis proli valóságba. 

Nna.. szóval ez a nyamizós hely is ilyen. Totál önkiszolgálós. Mosogatni csak azért nem nekünk kell, mert minden eldobható. Nagyon drága, de azért nem olyan rossz. 

Ági a kezembe nyomta a legnagyobb küblit és azt mondta,  szabad a vásár! Hát itten volt nekem a fagylalt Kánaán. Mindenféle öntettel, sziruppal, kandírozott és kandírozatlan gyümölccsel és persze a sok fincsi fagyival. Direkte az alkalomhoz is öltöztem. A zöld-piros-kék-sárga ruhámat vettem fel, hogy bármivel is eszem le magam, az beleolvadjon a környezetébe, vagyis a ruhámba. Mert persze partedlit nem adnak még egy ilyen előkelő helyen sem. Pff..

Apukám nem nevelt szégyenlős gyereknek, és különben is, ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el elvet képviselte az egész híres família, ezért szégyentelen módon minden fagyit megkóstoltam. Kivéve a kókuszt, mert az valahogy mégsem.. és még vagy kettőt, de amúgy hamar teleszaladt a tálka. Úgy ettem a pillecukrot, mint akit felpofoznak ha nem teszi, a koktélcseresznyéről már nem is beszélve. Agyfagyhalált persze még így sem kaptam, pedig  Ági noszogatott hogy nyugodtan repetázzak, de tényleg elég volt. 

Ám ekkor..  miután a hely szellemében önkiszolgáló módon letakarítottam az asztalt, amit lefagyiztunk, teleszórtunk kókuszreszelékkel, és összekentünk karamell öntettel, szóval ekkor.. megláttam!

Jégkása!

Kitaláltam, hogy jégkását akarok. Én úgy gondoltam, hogy kásával a kézben még flangálunk egyet a belvárosban, Ági pedig - mint utólag kiderült - úgy tervezte, hogy vissza ülünk a jól behűtött, légkondicionált asztalunkhoz. Persze ezek a gondolatok még véletlenül sem hangzottak el hangosan is, hogy a másik tudjon róla. Sejtettem én hogy nem vagyok telepata, de most végre kiderült, hogy valóban nem. 

Éppen roppantul koncentráltam, hogy a kása a poharamba landoljon (mert persze ezt is nekünk kell csinálni. de jó) és ne mellé menjen, mert mára már elegem volt pultos lányt játszani. A nagy összpontosítás közepette hozzám fordult az igazi pultos leányzó a másik oldalról, hogy az asztalon hagytam a napszemüvegemet. Szerencsére nem tette hozzá, hogy: néni, ezért a legbájosabb mosolyommal néztem rá és közöltem vele, hogy az tisztára lehetetlenség, mivel nekem NINCS napszemüvegem. Ugyanis azt már nem tudnám rávenni az igazi szemüvegemre, ami viszont van. Vagyis rá tudnám, de hogy nézne az ki?!  Igazam biztos tudatában néztem vissza az asztalhoz ahol ültünk, és ahol tényleg ott volt egy napszemcsi.  Az Ágié. Mondom is neki:"Te Ági! Hát ott hagytad a szemüvegedet az asztalon! " Erre azt mondja nekem, hogy dehogy hagyta ott. Vagyis otthagyta, de szándékosan mert még visszaülünk. Erre én, hogy: "Már hogy ülnénk vissza, amikor megyünk korzózni a jégkásámmal, a jó 40 fokba?!" (na erről beszéltem, hogy nem vagyok gondolatolvasó. de Ági sem az)

Amíg mi próbáltuk kitalálni -így utólag- a másik gondolatát, addig a kettes számú (nevezzük Szamantának) kislány odament az asztalhoz, hogy kedvesen elhozza az ott hagyott szemüveget. Már majdnem Ági kezébe nyomta, amikor elejtette. Nagy csatt. E közben a hármas számú -  kiszolgálónak nem nevezhető személyzeti tag - nekem akart átadni egy újabb poharat, de ő meg azt ejtette el. Le a földre, ahogy kell. Újabb nagy csatt. Szinte csak én nem ejtettem el semmit, ami kész csoda volt ebben a nagy kavarban. Mindenki kapkodott minden után, csak én, mint születésnapi ünnepelt nem kapkodtam semerre. Én már megtettem amit meg kellett tennem. Szinte felmostam magunk után az egész légkondicionált, önkiszolgáló hóbelavancot. Legyen ennyi elég mára. 

És ezért, " a sok kellemetlenség miatt" ( na meg hogy minél hamarabb kívül tudjanak minket), ajándékba kaptuk a jégkását.. Vagyis csak én, mert Ági nem akart jégkását. A megátalkodottja!

.. de mindig megoldódnak a dolgok. Ez nem feltétlenül problémát jelent. Gyakran csak egy élethelyzetet. Persze tegyem hozzá,  nem maguktól oldódnak meg, hanem.. valaki mástól. Most pont azon rugózok, hogy miért nem tőlem, általam, miattam, velem együtt, esetleg egyetértésben velem oldódik meg. Nem kimondottan hiúsági kérdés ez. ( már megint az a fránya ego ) A komfortérzetemet érinti. Nemszeretem érzés. Nem szeretem a nemszeretem érzést. Túl gyakori mostanában. 

Elmondom mi van:

Vannak barátságok, ismeretségek. Furcsán laza, és még furcsábban szoros kapcsolatok. Ezek működnek.. úgy ahogy. Néha döcögősen, néha fénysebességgel, de mindig két ember kell hozzá. Minimum. :) Majd egyszer csak az az érzésed támad, hogy valami nem stimmel. Önvizsgálat: mondtam valamit? Tettem valamit? Mi és miért változik? Nem akarom hogy változzon! Dermedjünk bele a jóba! És ebben a pillanatban már el is romlott minden. Te legalábbis úgy érzed, hogy: nna.. most dőlt össze a világ! Valamiben megint elbuktam. Ótvar egy érzés.. A következő fázis hogy jeleket keresel. Nem kéne! Mert mindig találsz. Ha van, ha nincs. Csinálsz. Odaképzelsz, belemagyarázol. Rádöbbensz hogy annyira nő vagy.. olyan végtelenül átlagos, hogy az már neked is fáj.  

Ami viszont mindig meglep hogy a férfiak mennyire konfliktuskerülők. Még nálam is jobban, pedig engem elég nehéz űberelni. :) Kivárnak. Megvárják amíg buta módon hp-t csinálsz magadból. Rosszabb esetben hhp-t. Pedig igyekszel okos felnőttnek, komolynak és érett embernek tűnni.  A lelked mélyén tudod is hogy az vagy. És azt is tudod hogy a pasik ezt teljesen másképp látják. Az részletkérdés hogy legszívesebben picit felemelnéd a hangod, felakasztanád egy fogasra, hogy ne tudjon elmenekülni és kérdésekkel bombáznád, amire rögtön válaszolnia kell. Semmi kec-mec, semmi cicó. Semmi  "jólvananyukámnyugodjmeg"! Semmi ártatlan nézés, ami ha azt hiszi nem figyelsz oda, átcsap fájdalmas plafonnézegetésbe, "atyaúristenmitvétettemmármegint"?  És a végső legrosszabb ami történhet ha helyesel. :) 

Okos felnőtt leszek. Már már.. férfias. Semmi hiszti. Semmi.. mostutálszengem? Vagy.. tudomhogyelegedvanbelőlemcsaknemmondodmeg! Várok. Múlik ha múlnia kell. ( és már tudod is hogy múlik ) El kell engedni.. a helyzetet, az embert, a barátságot, a jó viszonyt. Ha barátság, úgysem múlik el. Ha pedig nem az, nem kár érte. Emberek jönnek-mennek az életünkben. Mi is jövünk-megyünk másokéban. Néha összetörnek dolgok, és nem mindent lehet megragasztani. Azt kell felismerni hogy mit érdemes megmenteni, és mi az amiért nem kár. Könnyű ezt mondani, tudom én. Magamat is éppen győzködöm.

Félek, kicsit olyan vagyok, mint Micimackó: kicsit többnek láttam azt a keveset. Sovány vigasz hogy sokan mások is így gondolják néha, nem csak én. 

A kevésből csak nagyon ritkán lesz sok. Fogadjuk el! 

uff

Persze vádolhatnám megint magam, hogy figyelmetlen voltam, és ciánt is szedhetnék ezzel az erővel egy hete, de kivételesen nem fogok hamut szórni a fejemre vagy mea culpázni. Vagy nem is szedhetnék egy héten keresztül ciánt? Napi egy tablettában sem? Hm.. ? :) 

A történet az, hogy elmentem a gyógyszertárba,  mert belém állt a görcs. A lábamba. Mondtam is magamban, hogyaszonygya: Bea.. téged vagy megátkoztak de piszkosul vagy magnéziumhiányod van! 

Jobbnak láttam az utóbbit valószínűsíteni, mivel arra van gyóccer, ellenben a szemmel veréssel, elátkozással és egyéb boszorkányos praktikákkal. Szóval, iszkiri, nyomás a patikába! A szokásos naiv bizalommal fordultam a patikáriushoz, és kértem tőle magnéziumot. Tisztán emlékszem. Azt mondtam, kérek egy doboz magnéziumot. Adott is. Valami forte izét, amiben sokkal több a bizé, mint az előzőben. Annak ellenére, hogy több van benne és olcsóbb, még hatékony is. Hát már itt  gyanús lehetett volna a sztori, de én minden szavát most is készpénznek vettem. Megköszöntem, hogy ilyen jó üzletet kötöttünk, átvettem az anyagot, és hazajöttem. És elkezdtem szedni. Már egy hete kapkodom reggelente a tablettákat, amikor ma véletlenül ránéztem a dobozra. Az van ráírva hogy: D vitamin

D. Nem M mint magnézium, hanem D mint.. kitudjamitszedekmáregyhete vitamin. Ezzel az erővel én bármit vagy akármit is szedhetnék. Mázli, hogy D vitamin. 

Ez most jó lesz a: 

• a fogaimnak ( hátha kinő, ami elhullott)
• az izmaimnak ( a mimnek??? )
• az immunrendszeremnek ( arról tudok, hogy van, még tavalyról)
• a csontozatomnak. ( ugye hogy a csontjaimtól vagyok nehéz?? )

Szóval oké.. nem ciánt szedek. De nem is magnéziumot! 

Jó tanács mindenkinek:

Mindig nézzétek meg, mit vesztek a szátokba! Nem minden az, aminek gondoljátok. 

Én holnap elmegyek a gyógyszertárba, majd egy jósnőhöz. Biztos, ami biztos. Veszek magnéziumot és leszedetem magamról ezt a lábgörcsös átkot. Roppant kellemetlenül utál valaki éjszakánként :) 

Uff

Imádom a zenét. Ez köztudott. Annak idején a munkahelyemen, különféle bulik alkalmával rendeztek zenei kvízeket, és mindet megnyertem. Persze akkoriban az volt a fő kérdés, hogy ki a Queen énekese. Nem az, hogy melyik a legjobb blackmetal zenekar Norvágiában és hogy a popkultúra mely neves egyénisége ölte meg irigységből a rivális banda frontemberét. Szóval akkoriban minden egyszerűbb volt. Nekem legalábbis. 

De ami most írásra késztetett, az egy videoklip. Szeretem Mike Oldfield zenéjét. Épp valami relax után kutattam a youtube-n és ráakadtam erre a viszonylag friss zenére. A videoklip is jónak ígérkezett. Gyönyörű szőke nő várja vágyakozva arab szerelmesét, aki a másik filmkockán egy öreg beduinnal teázik a sivatag közepén. Gondolom az aktuálpolitikát, a bevándorlási vagyis a kivándorlási helyzetet, és az angolok kiválási szándékát az eu-ból..  beszélték meg. Persze Mr. Nagyondögösvagyok-nak hirtelen eszébe jutott, hogy azonnal lóra kell pattannia, és elvágtatni bele a naplementébe, mivel  a nője várja otthon. Telefont nem láttam a kezében, ezért is gondoltam hogy milyen kis rendes.. csak úgy, minden interaktív eszköz és felszólítás nélkül eszébe jut a családi fészek. Szóval Mr. Feketehajú lóra kapott és elvágtatott. Másik snitt: szőke bombázó fürdik. Nem, nem szamártejben, mert azt az egyiptomi szépségek kultviálták, hanem csak úgy.. vízben. Persze roppant decensen,  az egész fürdés alatt testékszereket viselt. Nem köldök pirszinget, nem kell aggódni, hanem ilyen láncokat, meg nyakéket, meg a hajában is valami ezer bizgentyűt. El is gondolkodtam, hogy nem akad bele a keze tusoláskor? Vagy nem fél, hogy felakasztja magát a zuhanyrózsára mosakodás közben? Az ilyen nőcik ultra szexin csinálják még ezt is. Kéz emel, láb dobál, meg mittudomén. 

Közben az a szerencsétlen Mr. Kezdekkilennialovagolástól,  izzadva siet hazafelé továbbra is. Árkon bokron,  jeges hágón át, ahol legyorsulja még a teherhordó elefántokat is.Lehet, hogy ő  Mr. NagySándorvagyok??  

 Látjuk ahogy gondolatban egymáséi lesznek. A csajról továbbra sem szakadnak le a testékszerek és a  tüllszoknya is kitakar mindent amit férfiszemnek nem szabad látnia, de mi értjük, tudjuk mi történik. 

A lány lassan ráeszmél, hogy ennek így semmi értelme. Gondolom a mobilja is jelzett, hogy Mr. Aligváromhogynáladlegyek már a kertek alatt poroszkál hű lován, ezért még magára kap egy kis lenge selymet és elébe siet. Le a lépcsőn.. le le le.. Persze mindez lassított felvételen, HD minőségben.  

Azt, hogy Mr. Végreideértem miért nem a palotába siet fel, és hogy a csaj miért a rakpartra szalad le a kapu helyett.. azt nem értem, de ne is feszegessük! Azt se, hogy amikor végre találkoznak, egy: szia hogy vagy jól utaztál? ki volt kapcsolva a mobilod, hol a fenében voltál eddig? szarrá áztattam magam a jakuzziban míg vártalak..  Hát ezt se. Ez mindennapos.

De azt, hogy egy gyors puszi után a csaj rögtön csónakba szál, ott hagyva Mr. Nagyondögösvagyokizzadtanis-t, és besuhan (gondolom alulról tolta valami vízi szörny) a tó közepére, ahol megvárja míg egy másik palota is kiemelkedik a vízből.. azt tényleg nem értem. 

Megkönnyebbülésemre az utolsó snitt nem Mr. Mostmiafenetörtént pityergő képével ért véget, mert azt nem bírtam volna elviselni. Ez a fiú úgy lovagolt haza, mintha 10 perc múlva becsukna az Ázsia Center. Erre tessék.. 

Az is nagyon bánt, hogy ennek a cafkának csak a kégli kellett. Vizipalota.. Pedig az már nem is menő. Most mindenki falura vágyik. A jó kis nyugiba. :) 

Uff 

 https://www.youtube.com/watch?v=7WsoeQjJzRY

Kormányablak, biztosító, Miskolc kártya izé.. és persze posta, bolt, pékség..  Sűrű napom lett. A kormányablakos balhé nem volt betervezve, de miután a környékén jártam, eszembe jutott hogy mindjárt lejár a személyi igazolványom. Szerencsére azért nem büntetnek meg a rendőrök ha lejár a személyid. Mint amikor a fél éve lejárt jogosítványommal követtem el gyorshajtást.. ugye... Az az eset mélyen bevésődött a: Ezt is megúszhattad volna ha kicsit figyelmesebb vagy! mappámba.   

A másik ami amellett szólt, hogy most intézzem el ezt, hogy:  két éjszakát viszonylag végig aludtam, reggel hajat mostam, kisminkeltem magam, szóval... viszonylag nem úgy néztem ki, mint egy gyakran használt mosogatórongy. Ellenben legutóbb, amikor a jogosítványomat újítottam meg egy keményen átdolgozott éjszakai műszak után. 

Bár reklamációt nem fogadnak el a kormányablaktól való távozás után, én azért  megpróbáltam bebizonyítani, hogy a jogsimon szereplő - amúgy köztörvényes bűnözőnek  látszó - nő a fotón, nem én vagyok.

Most viszont magabiztosan, lófarokba kötött hajamat látszólag lazán dobálva masíroztam be az épületbe. Sorszámhúzás. A kedvencem. Csupán 326 opció volt felsorolva, hogy mit lehet elintézni ebben a műintézetben. Még csak a harmincadik tételnél jártam, amikor valaki mögém lépett (amúgy egy férfi volt) és megkérdezte, hogy minek jöttem ide. Persze nem ezeket a szavakat használta, de ez volt a lényeg.  Mondtam, hogy én bizony elhatároztam; soha többé nem adok okot a hatóságnak, hogy rosszalló fejcsóválás közepette büntessen rommá, csak  mert lejárt  valami okmányom. A portás ezek után kezembe nyomott egy szlippet, ami szerint a 2611. vagyok a sorban. Csak remélni tudtam, hogy még ma sorra kerülök ezzel a nem túl bizalomgerjesztő sorszámmal. Természetesen  nem mertem hangot adni ennek az aggodalmamnak, inkább szerényen megköszönve a segítséget elsomfordáltam az üvegkalitkák felé. Legalább már ismertem a járást, hiszen legutóbb itt rohadtam három és fél óra hosszát jogsira várva. Abban is mázlim volt most, hogy kevesen várakoztak. Még ülőhely is jutott. Sajnos pont három viháncoló tinilány mellett, akiknek legszívesebben kétpercenként az aurájukba léptem volna,  egy-egy anyainak szánt fülessel, annyira idegesítőek voltak. Időről időre emlékeztettem magam arra, hogy az idétlen vihogás korosztályuk sajátossága, és én/mi sem voltunk különbek annak idején. Ami azt illeti még manapság is előfordul, hogy az unokabátyám feleségével, aki mellesleg gyerekkori barátnőm is egyben, úgy viselkedünk mintha még mindig infantilis tinik lennénk. És nehogy azt higgyétek, hogy ehhez alkoholos vagy egyéb befolyásoltság szükséges, mert nem. :)

Szóval.. hogy eltereljem a figyelmemet a lányokról, szemrevételeztem a többi ápoltat, akik velem együtt várakoztak. Ki türelmesen, mint én, ki az ujjával dobolva, idegesen járkálva, villámokat szórva  szemével az ügyintézők boxai felé. Mintha attól előbb szólítanák a sorszámát. 

Nem tudom ki hogy van ezzel, de én - amikor látom hogy közeledik a beszólításom ideje -, totál izgalmi állapotba kerülök. Gyorsabban ver a szívem, összerezzenek a sorszámos gilingalangra. Eligazgatom a ruhámat, a táskámat a kezembe veszem, hogyha eldörren a startpisztoly, minden ügyesen, és habozás nélkül haladjon, ahogy kell. És akkor durr! Végre az üvegfalon túlra kerültem. Persze itt volt a várva várt fotózás is. Nem aggódtam mert tudtam, hogy ma csudiszép vagyok, nem lehet baj. De lett. Nagyon nagy baj lett. Ezen a fotón megint ugyanaz a köztörvényesnek látszó, nem túl bizalomgerjesztő nő lesz látható, mint a jogsimban. Hiába no.. a genetikát nem lehet kisminekelni.

Egy kárörvendő és nagyon felnőttes: bibíííí.. én hamarabb végeztem mint tii. pillantással elbúcsúztam az utálatosan fiatal lányoktól, és mentem tovább.

Fura hogy eddig nem vettem észre, de most valahogy véletlenül mégis, hogy milyen átlátszó a ruhám. Egek! Akkor azok a pillantások nem csodálkozóak, hanem döbbentek voltak! Ezeknek a szerencsétlen férfiaknak alkalmat sem adtam arra, hogy levetkőztessenek a szemükkel, mert szinte.. sőőt..  szorosan véve nem is volt rajtam ruha. Mindezek tetejébe, nem a fekete csipkés, ultraszexi méregdrága melltartó-bugyi kombót vettem fel (mivel nincs ilyenem), hanem pamut melltartót, és franciának csúfolt mamabugyit, amit kb. a nyakamig is fel bírtam volna húzni, mert véletlenül nagyobb méretet vettem a kelleténél. És még így is  elégedett lehettem magammal, mert először egy narancssárga-fehér csíkos változata akadt a kezembe. Na.. azt még az Avasi kilátóból is kiszúrták volna, fekete ruha ide, vagy oda. :) Szóval.. ver engem a sors rendesen. Amivel nyugtatgattam magam hazafelé, hogy pár házasságot biztosan megmentettem ezzel a mai dresszel. Számtalan férfi mehetett haza boldogan, megnyugodva, hogy az ő felesége még mindig klasszisokkal jobban néz ki, mint.. mint.. egyesek. :) 

Summa summárum.. az egyetlen baklövést akkor követtem el, amikor nem az arab csadort választottam az üzletben, hanem ezt a kínai pókhálót.

De legalább lesz új személyim. :) 

Na... uff. Megint. :) 

A delphoi (ejtsd: delfi) jósda kiskutyafüle a fészbukhoz képest.  Igaz hogy az ókori görög jósda szolgáltatásairól picinykét lemaradtam, de nem is bánom, mert ha hinni lehet a legendáknak, a Püthon nevű csúnya sárkány rothadó testéből feltörő gázok segítették a jóst a jövőbe tekintésben. Gondoljunk már bele, miféle dolgokat ehetett egy ilyen háziállat! Tutira nem volt vegetáriánus, és a paleo étkezést sem ismerte még hírből sem. A legritkább esetben lehetett lé böjt kúrán,  és hogy egy hétig sem bírta ki vadkörtén, abban is biztos vagyok. Véleményem szerint életében sem árasztotta magából a Chanel No. 5-öt, hát még utána. Azt már inkább el tudom képzelni, hogy valami hallucinogént pukizott a kis drága.

Summa summárum, nem is bánom hogy nem kell a kényes orrommal elzarándokolni Delphoiba, pláne hogy itten van nekünk ez a csudálatos Facebook! 

Tegnap 10 perc alatt többet megtudtam magamól, múltamról, jelenemről és jövőmről, mintha felhívtam volna az Asztroperceket. Ráadásul ez majdnem ingyen van, csak időben be kell fizetni az internetet. 

• Milyen név illene hozzád? (mármint hozzám)

Mindig is tudtam, hogy a keresztnevem nem az igazi. Valami más az én nevem, de nem igazán találtam rá a nekem tetszőre. EDDIG! A mindentudó fészbuk megmondta: Ferenc. Ferkó, Fercsi, Fecó. Mondjuk hogy hogy a fenébe jött ez ki nekik, lövésem sincs, mert még csak Ferenc nevezetű ismerősöm sincs a fészbukon. Mindegy. Ha Feri, akkor Feri. Még szokni köll. 

• Melyik ismerősöd volt a szerelmed előző életedben? (mármint nekem)

Anita barátnőm volt az. És ez már hivatalos. A házasságkötésünk dátumát is megadták:1616. 12. 05. Emlékszem is. Rohadt hideg volt. Ezért is égtünk olyan lehangolóan lassan a máglyán. Mind a ketten, egyszerre. Közvetlenül  a boldogító "igen" kimondása után. Persze lehet, hogy én akkor voltam Ferenc, és nem is volt fura a szerelmünk, csak hát.. annyira beleéltem magam ebben az életemben a lány szerepbe, hogy nehéz elképzelni magam férfiként. Viszont! Ez megmagyarázza a Ferkó nevet. Hiába no.. a fészbuk többet tud nálam. 

• Melyik ismerősödnek lesz hamarosan kisbabája? 

Megmondom őszintén, a kedvenc Avonos kolléganőmre gondoltam volna utoljára. Talán mert tavaly ment nyugdíjba?! Az viszont igaz hogy imádja a gyerekeket, és az orvostudomány is sokat fejlődött, de amikor átküldtem üzenetben hogy mit dobott neki a gép, a város másik végéről is ide hallottam a nevetését. :) 

• Kinek lettél teremtve? (mármint én)

Nem akarom megbántani Anitát, de egy házasság nekem bőven elég volt vele a sötét középkorban. Főleg ha olyan kormos véget ért. De oké.. legyen: szívesen elveszem feleségül, vagy hozzámegyek férjhez csak könyörgöm: legyünk külön neműek! Tudom hogy ő is ezért imádkozna, ha tudná ezt az egész katyvaszt. :) 

• Kit küldött neked Isten? (mármint nekem)

Van egy mondás: Isten nem ver bottal. Najó.. ez csak vicc volt, mert Gabi tényleg egy kincs. A legjobb barátnő, a legjobb kritikus, és még sok másban is a legjobb nekem.  És úgy egyébként is.. ha már nem Sam Heughan-t       ( Outlander ) szánták nekem, akkor tényleg a legjobb választás Gabi volt. :) 

És végül:

• Ki vagy valójában? (mármint én)

Magabiztos, Megértő, Szeretetteljes, Fiatal. Négyből négy. Ez igen! Vagyis.. ebből a négyből annyi igaz, hogy valóban fiatal vagyok. Mivel csuklás nélkül letagadok 25 évet a koromból. 

De ezt a fészbuk nem tudja. :)

Tipikus elem blődli amerikai filmekben, hogy a  fa.. vagyis a pasi  elmegy pszichológushoz vagy valakihez akit tisztel, akitől segítséget vár, aki akár az apja is lehetne. Elkezd beszélni.. tanácsot kér. Persze nem magának, hanem a legjobb barátjának, mert soha nem velünk történnek cikis, vállalhatatlan dolgok, hanem a haverunkkal, barátnőnkkel, vagy az ismerősünk ismerősével.  Persze mindenki tudja - még az is akinek nem kéne tudnia -, hogy: Öcsisajt! Ez a te sztorid, csak nem mered vállalni. Mi alapból tudjuk, mert rengeteg ilyen filmet láttunk. A rendező tudja, mert elolvasta a forgatókönyvet. Az író pedig pláne tudja, mert egyrészt ő írta az egész baromságot, másrészt mindez vele történt meg fiatalkorában. Persze a stáb úgy tudja, hogy a legjobb haverja története. 

Ez eddig tiszta. 

Na és hogy jön ide a cím, vagyis a sakktábla? Hát úgy, mostanában az egyik ismerősöm (nem én!) sakkfigurának érzi magát. Sajnos nem világos királynak, vagy királynőnek, hanem sötét gyalognak. Tudjátok: első sor, alacsony, jelentéktelen figura, akiből jó sok van. Naszóval.. az én drága ismerősöm is úgy gondolja, sok van belőle. Nem skizo a drága, csak.. láthatatlan. Az a feláldozható fajta, mint paraszt a sakktáblán. Persze berzenkedik ő is a sorsa ellen, de mit tehet egy figura, akit bármikor arrébb rakhatnak, céltáblának használhatnak, leüthetnek? A bástya messze van, a ló idióta módon csak L alakban hajlandó ugrálni, a futót alig lehet utolérni, mert megy a saját feje után. Mindenki a saját bajával van elfoglalva, lássuk be! Szegény gyalog pedig csak reménykedik, hogy nem ő lesz a következő akit feláldoznak a király vagy bájos felesége védelmében. 

Vannak persze olyan gyalogok is, aki a közjó érdekében maguk teszik a fejüket a pallos alá. Hiába szavalja nekik Setét Lajos, hogy: " Az élet szép. Tenéked magyarázzam? " Nekik tényleg hiába, de legalább elégedettek. Aztán vannak akik.. akik tudják hogy nekik most nagyon rossz lesz, de ez az erkölcsileg megfelelő viselkedés. Elbukni, hagyni hogy félretoljanak. Aki fontos a sakktáblán, az úgyis állva marad. Kicsit szomorú dolog, de magunknak ássuk az e fajta gödröket. Ne csodálkozzunk hát hogy bele is löknek. 

  Meglátásom szerint, - és ezt mondtam az ismerősömnek is - mindenki érzi magát néha áldozatnak. Van hogy pont a mi áldozatunknak, pedig nem is akartunk neki ártani. Hogy a sakknál maradjunk: így jött ki a lépés. 

Milyen szép is lenne, ha ez a három mind klappolna. Egyszerre.Egy tervben. Egy valóságban. És legalább 1 megtervezett találkozáskor. De szinte soha nem klappol. Vagy csak nagyon ritkán. 

Rájöttem, hogy a legtöbb ember a frászt hozza rám. Az ismerőseim is. Némelyik barátom is. Ez sajnos nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Nem, tényleg nem magamat hibáztatom minden miatt, de én is abba a típusba tartozom, aki előbb magában keresi a hibát csak utána másokban. Nagyon nagyon sokkal utána.. másokban. Amilyen mázlim van meg is találom magamban mindig. 

Mindenki életében megjelennek új emberek. Akikből jó esetben nagyon kedves ismerős lesz, ritkább esetben igaz barát. Nem tennék különbséget férfi és nő között ( persze van különbség bőven), mert egyrészt ez így nekem sokkal kényelmesebb, másrészt eljátszom a naívat, és azt mondom hogy mindegy.                                            ( Soha, semmi nem mindegy!) (a szerk.)  

Szeretek barátkozni, ismerkedni. Csak az a baj, hogy rohadtul zárkózott vagyok a barátságos és kedves természetem mögött. Inkább meghallgatok másokat, mint beszélek. A legrosszabb, amikor valaki azt kéri hogy meséljek magamról. Mi vagyok én? Andersen? Egy frászt! Tessék időt pazarolni rám! Időt! Lehetőleg éveket. 

Egy találkozást meg kell szervezni. Tervezni. Hogy aztán  semmi se úgy történjen, viszont valahogy teljesen másképp legyen. Ez velem kábé minden alkalommal így történik. Barátnő bevonása, javaslata, szervezése, mondhatni eleve kudarcra van ítélve. A jóakarat és a figyelmesség rajtam nem segít . Mert nyuszi vagyok. Mert elég egy mondat:  ...időre kell lennem valahol ... és én már resetelem az agyamat. Mint egy rossz GPS, új útvonalat keresek. Amit persze nem találok. Nincs "B" terv. Az "A" tervet sem nekem sikerült kitalálnom, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy rögtönözzek egy másikat?! Nem. Elfogadom hogy nekem kell visszalépnem. Egy lépést, kettőt.

Pünkösdkor templomban voltam. A szentbeszédben elhangzott a komfortzóna kifejezés. Lépjünk ki néha belőle. Ne tokosodjunk, ne gyökerezzünk bele a mindennapokba, a megszokott megszokásainkba. Nyissunk! Csak egy picit. Mindig csak egy keveset. 

Ezt azért írtam, mert én minden ilyen ritka találkozáskor kilépek a komfortzónámból. Baromi büszke is vagyok magamra, elhihetitek. Sokat gondolkodtam hogy miért van ez így. Miért izgulok? Miért izzad a tenyerem? Miért nem mindegy hogy milyen ruha, cipő, fülbevaló van rajtam? Persze egyszerűbb lenne, ha az a típus lennék, akin a krumplis zsák is úgy áll, mintha Chanel kosztüm lenne, de háát.. nem vagyok az a típus. Amúgy bevallom, ebben látom mindennek a gyökerét. És most a fejemhez lehet vágni, hogy erről is csak én tehetek, és nekem kell tennem arról is, hogy ne így legyen. Nem ego.. ez még nem az. Ez csak amolyan... "nőség" dolog. És tényleg mindegy, hogy nővel, vagy férfi emberrel találkozik az ember. Amikor Anita barátnőmmel találkoztam először, annyira izgultam, hogy csuda. Mert fontos az első benyomás. Az optika. A szép embereket szeretjük. Ha nő, ha férfi.. tök mindegy. Persze lehetne már annyi eszem, hogy a dolgok mögé lássak, és a tapasztalatok is azt mutatják, hogy Anita barátnőm sem a kék szemem, vagy a csinos bokám (egyszer egy néni azt mondta rá hogy csinos, és én hiszek neki) miatt szeret. És aki a barátom az valóban engem  lát. Úgy amblock. 

Magamat biztatom azzal, hogy kellenek a baráti összejövetelek. A "bulizás", fagyizás egy cukrászdában, vagy csak összefutni egy kávéra, amely alkalmakkor vagy bohócot játszom, vagy felnőtt, értelmes nőt. Jó esetben sikerül ötvözni a humort a komolysággal, helyzetfüggően. Egy a lényeg. Legyek önmagam. Olyan sokféle, amilyen valóban vagyok én is, te is, mindannyian. 

Ami pedig a nyüves komfortzónámat illeti, hááát... majd megbeszélem vele hogy legyen kicsit rugalmasabb. Kevésbé félénk, kevésbé betokosodott. Valamiféle kis terv persze szükséges, már csak azért is, hogy azzal hízeleghessek magamnak, hogy én irányítok, és nem engem irányítanak. Na majd meglátjuk!

Az idei nyár jelszava: Haverok, buli, Fanta! Jobb esetben Becherovka. :)  

Persze csak szolidan.. beanigmásan. 

Na uff!

Persze nem a fészbukot kéne utálnom, hanem valami egészen mást. Talán az emberi természetet, amiből nekem is jócskán kijutott. Persze nem a jó dolgokról beszélek, mint például a jószívűség, kedvesség, figyelmesség, hanem olyanokról, mint az irigység, hazugság, önámítás. Azt a szerencsétlen fészbukot hibáztatom magam helyett, mert ő nem ír vissza, hogy: Kisanyám! Mindent magadnak és a hülyeségednek köszönhetsz! Mark Zuckerbergnek lövése sem volt róla mit szabadított a világra. Nem mondom, hogy vetekszik az atombomba feltalálójával, mert hiszen Oppenheimer is jót akart. Tudomány, fejlődés.. az emberiség javára fordítani mindezt..  Aztán mégis mi lett belőle..  Tudom, nagyon durva az összehasonlítás, de nézze el nekem mindenki, mert egyáltalán nem jókedvemben írok ilyesmiket. 

Momentán tehetetlenségtől vagyok ilyen frusztrált. Hogy írok, de nem mennek át a szavak, a jelentések, az indulatok, A szándékaim pedig pláne nem. Vagy a másik oldal nem képes fogni azokat.. nem is tudom. Nem hiszem, hogy a képesség hiányzik, inkább már megint az önzőség, a másikra nem figyelés az oka. De mennyire kéne nagybetűkkel vagy felkiáltójelekkel írnom, hogy átmenjen egy IGEN  vagy egy NEM?! 

Jó ideje már hogy megfogadtam, ha nem akarok valamit, nem hagyom hogy rám kényszerítsék. Kiállok végre amellett, amiről azt hiszem, hogy jó nekem. És ha valamit nem akarok, akkor nemet mondok. Egy szép kerek NEM-et. De már megint azt érzem, sőt, az történik velem,  hogy tök mindegy mit mondok, hogy mit nem akarok, mert a másik oldalon valaki úgy gondolja figyelmen kívül hagy engem. És miért is? Hát mert valószínűleg hagyom magam figyelmen kívül hagyni. Már megint. Még mindig. 

Bután és ostobán ülök a gép előtt, és írom ezeket a buta mondatokat. Bátorságot gyűjtök ahhoz, hogy akkor megint felvegyek egy kesztyűt, amiről azt gondoltam, hogy már többé nem kell felvennem. Hogy már nincs is kesztyű. Tehetetlen dühöt érzek, miközben azt hangoztatom, irányítom az életemet.. az életem egy-egy szegmensét legalábbis.Közben egy nagy francokat! Már megint bábunak érzem magam egy előadásban, aminek már csak a nézője és nem a főszereplője akartam lenni. 

Attól tartok ez nem is fog változni. Sokszor csak bábuk vagyunk a saját színházunkban. Nem rendezők, még csak nem is a főszereplők. Bábuk. Mellékszereplők. Sőőt.. én éppen most kaptam meg a Citrom-díjat is. Ami a vicces, hogy én ítéltem meg és adtam át saját magamnak. :) 

Node.. Innen szép nyerni, ugye?:) A mai nap ellenére sem érzem magam vesztesnek. Ezt a luxust még én sem engedhetem meg magamnak. Van véleményem, akaratom, és ha már van, akkor  kiállok mellette. És ha valaki nem ért meg engem.. ha nem akar megérteni, azzal nem tudok mit kezdeni. Azt az embert le kell rakni. El kell engedni. Van amikor valóban csak a hidegvágó segít.

 Aztán ha a Főrendező úr és az Akadémia is úgy akarja, veszek én még át olyan arany szobrocskát, ami valakinek az Oscar nevű bácsikájára hasonlít. 

Aztán ott tapsoljatok ám az első sorban, mert figyelni fogok! :)

Hát akkor: UFF! 

..pedig azt hiszed hogy érted, ismered az embereket. Azt hiszed érted, ismered önmagad. Ennek ellenére folyton ugyanabban a csapdában találod magad. És megint és megint. 

A legrosszabb, hogy meg sem fogalmazod magadban. Fel sem figyelsz rá. Észre sem veszed az oda vezető utat, pedig ezt az utat járod be újra és újra. Nem azért nem tudod elmondani, mert nincsenek rá szavaid vagy mert buta vagy a fogalmazáshoz. Azért nem megy, mert az életed tele van délibábokkal. Akárhányszor azt hiszed végre folyót találtál, kiderül, hogy újabb sivatagot. Még egy kis homokot még egy kis.. semmit. Egy idő után már nem is futsz utána csak legyintesz. Még a homokról is lemondasz. 

Emlékeztek? Pár hónappal ezelőtt óvatlanul belenéztem az előszobatükörbe. Ezt a bakit elkövettem tegnap este is. Tudtam, éreztem, nagyon nem kéne egy kialvatlan, totál stresszes hét végén tükörbe néznem. De megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Azt hiszem az Alien filmek egy-egy döbbenetes filmkockájához tudnám hasonlítani a jelenetet. Így bámulhatott Ripley hadnagy a tükörbe miután rájött, hogy a sötét karika a szeme alatt nem csak a hosszan tartó hibernáció következménye. Az a fránya tükör. Már Hófehérke életét is megkeserítette, szóval az én, egyáltalán nem mesébe illő életem folyását miért is ne rontaná még egy kicsit? Nem is merek belegondolni, mi lenne, ha még egy gonosz mostoha anyuka is keserítené az életemet. Brrr..

Tegnap este még hittem a gyógymódban. Hideg kiskanál, csodakence, arcmasszázs, hámlasztás, sebészkés.. Egyik sem használ. A sebészkés kicsit talán mégis, de nem járhatok heti rendszerességgel plasztikai sebészhez. Kinek van arra ideje? Dolgozó nő vagyok, ráadásul nyakamon az idei húsvét is.. Ezzel kapcsolatban azért elmondom, hogy nagyon készültem rá. Igaz, az ablakpucolás valahogy elmaradt, ahogy az ezzel egybekötött függönymosás is, de ma tényleg kiporszívózok végre, és a port is átrendezem a bútorokon. Mégiscsak egy vallási ünnep.. ugye. Viszont! Tegnap kaptam egy húsvéti tojást. És még csak meg sem kellett érte locsolnom senkit. Csak úgy kaptam. Mert szeretnek. Mivel nagyon szép színes, olyan papírmasészerű tojás, kiakasztottam a bejárati ajtóra. Másodszorra már kívülről, hogy ne csak én gyönyörködhessek benne. Nem vagyok én irigy. Sonka, torma, tojás, megvéve. Minden adott hogy klassz húsvétom legyen. Ha hozzá adom, hogy mázli esetén idén sem locsol meg senki, tökéletes ünnepem lesz. :) 

Ami pedig ezt a karikás szemes dolgot illeti, este kitaláltam a tutit. Pár alternatívát ha a méregdrága, aranyárban mért csodakence ( ajándék volt, ne kapjatok a szívetekhez!) nem segít.

• kialszom magam (esélytelen)
• divatba hozom a fátylas kalapot (lehetelten)
• burkát húzok (ki van csukva)
• megkeresem a fiatalság forrását ( nincs is ilyen )
• vámpírrá változom ( túl sok Alkonyat filmet nézek )
• méltósággal megöregszem ( na.. ez végképp felejtős )

Láthatjátok.. az alternatívák is totál bénák. Marad az örök harc a ráncok, szeplők, és sötét karikák ellen. Síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Vagy ami éppen kéznél van. Oroszlán vagyok, nem adhatom fel.  

 Végső elkeseredésemben már az is megfordult a fejemben, hogy idén hagyom magam meglocsolni. Hátha.. Szóval vacillálok. Oké, meglocsolhat valaki, de szép, hosszú verset kell mondania. Csakis finom parfümmel ( ajánlom a Givenchy-t ) vagy illatmentes vízzel locsolhat meg.Utóbbi természetesen  nem lehet csapvíz, mert az nagyon kemény, és árt a hajnak.  Ugye nincsenek nagy elvárásaim? 

Ha pedig kitalálom a megatuti gyógymódot szépségünk megóvására, azonnal megírom. Nyugi! Addig is.. maradjatok olyan szépek amilyenek minden reggel vagytok! :) 

De tényleg! Nigella Lawson büszke lehet rám. Kezdem az elején. Mély depresszió ellen legjobb a zabpelyhes keksz. Mármint megenni a legjobb. Ha nincs otthon ilyesmi, akkor bizony meg kell csinálnia valakinek. A valaki ma is én voltam. Tudok ám sütni! Szeretek is, de vannak benne nem szeretem elemek. Például, hogy minden alkalommal bokától-tokáig lisztes-maszatos valamint cukros-ragacsos leszek. 

Az én példámon okulva javaslom, hogy senki ne fogjon bele ilyesmi készítésébe anélkül, hogy ne állna rendelkezésére nagy teljesítményű ipari keverőgép. Ha nincs ilyenünk, akkor kell  egy alacsony IQ-ju, ám óriási tricepszekkel rendelkező konyhai kisegítő. (akit utána is sok apró, ám fontos dologra lehet használni)  Persze addig is sok víz lefolyik a Dunán, mire odakerülök, hogy legyen mit összekeverni. Jelesül: a puha vajat, cukorral. Méghozzá habosra. Télen, gázos lakásban, ez szinte lehetetlen feladat. Én csak tudom. Nehogy azt higgye bárki, hogy könnyű puha vajat csinálni. Decemberben a hűtőből kivett vaj, keményebbre fagyott a konyhapulton, mint amilyen addig hűtőben volt. Elmondom, én hogy szoktam a keményből puhát csinálni. (és még mindig a vajról beszélünk) 

• Ráteszem a konvektorra. Mivel ez alig langyosabb, mint a jéghideg konyhapult, a siker látványosan elmarad. 
• Kicsit felveszem a fűtést, hogy melegedjen a kis drága
• Leveszem a konvektorról és felmosom a kiolvadt vajat, ami lecsöpögött a hirtelen olvadástól
• Keverőtálba teszem, és visszarakom, mert a közepe még mindig betonkemény
• Mivel egy nagy darabban tettem oda eddig, eszembe ötlik, hogy talán kockázzam fel...
• ...és tegyem be inkább a mikróba (ezzel kellett volna kezdeni!!!)
• Mivel eddig fém tálban volt, összekoszolok egy újabb edényt, hogy berakhassam a nyüves mikróba, a nyüves vajat, a nyüves zabkekszemhez, ami majd segít a hangulatomon

Másfél óra szenvedés után van egy félig totálisan megolvadt, félig kemény vajam, amit aztán elkezdek habosra keverni a kézi robotgépemmel, ami persze alkalmatlan a feladatra, mert már alig van benne szufla. Jóó.. hát nem kell ennek annyira habosnak lennie, meg különben is, a felét már szana-szét szórtam a robotgéppel. A csempéről lekapart darabkákat  nem dobom ki, mert:

•  azok még nem koszosak
•  különben is csak én fogok enni belőle
•  valamitől nekem is el kell pusztulnom

Miután ezt csöndesen morogva megbeszéltem magammal, jön a következő fázis. Száraz dolog hozzáadása. Liszt, sütőpor, meg ilyen butaságok. Mindig megfogadom, hogy miután szemre, ész nélkül ezeket hozzáadom, nem esek neki ismét a robotgéppel, hanem először szépen elkavarom, egyneműsítem kicsit a masszát. De mivel a türelem sosem volt erényem, így megint úgy jártam, mint mindig. Hóesést generáltam egy konyhában, ahova nem is esik be a hó. Amíg várom hogy leülepedjen a lisztfelhő, próbálom kiszámítani, hogy a saccperkábé hozzáadott lisztből vajon mennyi landolt a linóleumon, a ruhámon és a hajamban, hogy pótolni tudjam. Mondanom sem kell, hogy saccolásban sem voltam jó soha. Nade... ez a süti nem mutiba készül, nekem meg lassan már bármi jó lesz aminek van egy kis cukortartalma. 

Azt, hogy miért is kezdtem el kekszet sütni már régen elfelejtettem, annyira mérges vagyok magamra a kupleráj miatt, amit csináltam.. De innen már nincs visszaút. Menni kell tovább. Bátran, határozottan, a finoman illatozó keksz ígéretével a szívemben. 

A nagy nehezen összeállt masszából persze majdnem kifelejtettem a zabpelyhet, viszont raktam bele két marék napraforgó magot. Az egész úgy nézett ki, mintha madáreleséget csinálnék, nem süteményt. Ráadásul most jön a legnemszeretemebb ( jó szó, mi? én találtam fel) fázis, a kis gombócok készítése.Nem bírom, ha ragacsos a kezem. Kimondottan a halálom. Nagy levegő, belevágok. Utálkozva és kényeskedve, de felgombócoztam egy sütőlapnyi keksznek valót. És most hogy tegyem be a sütőbe, hiszen csöpög az ujjaimról a vajas izé?? Kézmosás. Persze hideg vízzel, ami ugyan undorító, de legalább hatástalan is. Mire bevágtam a kis nyavalyásokat a sütőbe, megvilágosodtam. Kesztyűben kell gombócokat csinálni, és akkor tiszta marad a kezem. Annyi eszem azért van, hogy ne az ajándékba kapott angóra kesztyűmet vegyem elő. Persze csak azért, mert az egy ujjas, és ki látott már egy ujjas kesztyűben bárkit is főzni? Senki. Naugye! És akkor oldalra pillantottam, és megláttam az életminőségem javulásához nagyban hozzájáruló műanyag kesztyűket. Hajfestéshez, súroláshoz ÉS sütéshez kiváló! Ezután már boldogan gyúrogattam a kis gömböcöket, mert nem ragadtak sehova. Sőőőt.. mintha ők is vidámabban álltak volna össze, és gömbölyűbbek is lettek volna. Az elégedett sütemény a jó sütemény. 

Zseni vagyok! Ez már biztos. Ha voltak is kételyeim, most eltűntek. A kekszek aranyszínűre sültek. A depressziómat elfújta aaa... lisztfelhő. A sütés tényleg kisimítja az idegpályákat. A három órás gyötrelem végre értelmet nyert. 

Most van egy nagy tál zabkekszem, amit nincs szívem megenni, olyan kis csinosak... tökéletesek. Viszont! A műtőskesztyűk mellé kell szereznem egy műtősruhát is, hogy ne a saját ruhámat tegyem tönkre minden alkalommal. 

Már csak egy dolog izgat: 

Ki fogja ezt a kuplerájt feltakarítani utánam?!?

Szív

Dobog a szívem

Hallom az ütemeit

Már nem. Szomorú

Hmm.. Nehezebb barátnak lenni, mint bármi másnak. Könnyebb szeretőnek, szerelemnek, férjnek, feleségnek, gyereknek vagy szülőnek lenni.  Ott le vannak osztva a szerepek, "csak" meg kell felelni neki. Az sem könnyű, de legalább van egy csapásirány amit követhetünk. Tapasztalat,  evolúció, minták sokasága. Szociálisan egyébként is,  eleve megfelelésre vagyunk programozva.

A barátainkat magunk választjuk vagy hagyjuk, hogy ők válasszanak minket. Nem születünk bele, nem hasít belénk a felismerés, mint a villámcsapás, hogy: IGEN! Ő AZ ! Ő lesz az életre szóló, igaz barátom. Kialakul. Persze nem magától, mert botorság lenne ezt hinni. Sok fázison, közös nevetésen és síráson kell átmenni ahhoz, hogy úgy érezd, ő az az ember akit csakis saját magáért engedtél be az életedbe. Nem kötelező szeretned, nem társadalmi elvárás, hogy törődj vele. Önmagáért kedveled vagy éppen kívánod a hátad közepére, amikor fontos kérdésekben merészel ellent mondani neked. Persze meghallgatod. Még hallgatsz is rá, hiszen ő az az ember aki viszonylag tisztán lát. Nincsenek rózsaszín vagy lila ködök a kettőtök kapcsolatában. Nem válsz anyatigrissé, és nem változol át beletörődő, alázatos "társsá" mellette, mert nem ezt várja tőled. Ahogy Te sem.  

Te csupán azt akarod, hogy ott legyen ha hívod. Egy hét, egy év, egy élet végén is természetes legyen, hogy felveszi neked a telefont vagy váratlanul rád nyit. Gondolom, pont a magunk választotta, saját kezünkkel szőtt háló miatt ennyire erős ez a szál. 

Gondok akkor vannak amikor kiderül, a barátodnak, barátnődnek van családja. Férj, feleség, esetleg más barátja is rajtad kívül. Természetes emberi tulajdonságnak tudom be azt, hogy a barátod barátjára is lehetsz féltékeny. Az ember szeret fontos lenni, fontos szerepet betölteni, domináns lenni kapcsolatokban. Vagy csak én? Nem hiszem. Ez általános. Visszatérve oda, hogy egy baráttal nem csak egy embert kapsz.. Egy egész sereg idegent is, akik hozzá kötődnek. Másképp, mint Te. Nem erősebben, gyengébben, hanem: MÁSKÉPP! Azért írtam nagy betűkkel, mert ez nagyon fontos. Ennek az elfogadása nagyon nehéz. Csak arra fókuszálni, hogy kettőtök kapcsolata mennyire szoros,  figyelmen kívül hagyni mindent és mindenki mást, szinte lehetetlen. Fokozottan kell toleránsnak és elfogadóak lenni, hiszen neki nem mondhatod azt például, hogy: figy. én vagyok az anyád, apád, és ez így is marad. Te egy opció vagy, hogy ilyen rondán fogalmazzak. A barátság tehát ugyanolyan munka, mint a többi kapcsolatod életben tartása. Azzal a csavarral, hogy ezt totálisan magad választottad. A választásaid téged jellemeznek, rólad mesélnek. Van egy mondás, és nagyon találó is: Madarat tolláról, embert barátjáról. Csalódni egy barátodban, az egyik leginkább elkeserítő dolog amit el tudok képzelni, mert ilyenkor magadban is csalódsz. A megbocsátás persze mindenki habitusától, tolerancia szintjétől is függ. Én a könnyen megbocsátó típus vagyok, de nem mindenki ilyen. Ezt is megértem. (pedig talán nem kéne). A másik, amikor egyedül a barátodra számíthatsz. Aki szembe megy a családoddal, kiáll érted, melletted marad.  Ha kell, segít költözni, sírhatsz a vállán. Vagy csak tartja benned a lelket, amikor több száz kilométerre költözöl, és honvágyad van. 

Önzetlenül? Önzetlenül! 

Naaa..  ez okoz nekem most fejtörést. Oké.. tudom, hogy nem én vagyok Teréz anya. Szent sem vagyok. Próbálok nem teátrálisan fogalmazni, de komoly törést jelent mostanában, hogy a saját önzetlenségemet kell megkérdőjeleznem. Jót akarok. Jól akarom? Sok eset van amikor csak a szándék tiszta. Belül tiszta vagyok. Barát vagyok. Erősítem, vagy gyengítem a szálakat? Tényleg én tudom a legjobban mi a jó neki, nekik? Ezer ilyen kérdőjellel végződő mondatot tudnék most ideírni. Önigazolást várok vagy visszajelzést? Mindkettőt. Magamban kell először is biztosnak lennem, hogy jó barátja lehessek bárkinek is. Önzetlenül. 

Nyugtassatok meg, hogy nem csak én küzdök ilyen gondolatokkal! Addig is, rágom és rágom. Próbálok igaz barát maradni, amilyet azok az emberek érdemelnek, akik engem választottak. Csupa okos, jószívű nő és férfi, szóval biztosan tudják miért választottuk egymást. Kevesen vannak. Fontosak.  

Eritis sicut Deus, scientes bonum et malum
(Olyanok lesztek mint az Isten, jónak és rossznak tudói)

Igen igen, jól látod. Tudományos értekezés következik a jobb és a bal agyfélteke használatáról. Az úúúúúgy volt, hogy egyik reggel a barátnőmmel/nél reggeliztünk, és mint mindig máskor is, most sem receptekről, gyereknevelésről, vagy fiúkról folyt a szó, hanem tudományról, a test biológiai működéséről, hőhullámról  és egyéb környezeti katasztrófákról. Egyszerű, mindennapos barinős pletyuzás volt, mint máskor is. Saját érdememként tüntetném fel, de nem lenne igaz, hogy én dobtam be témaként  ezt az agyféltekés dolgot. Én azt sem tudtam eddig, hogy két agyféltekém van, nemhogy más-más dolgokért felelősek. Tök ciki, de hát ez van. Az egy bites agyú csajok táborát erősítettem eddig, aki úgy gondolta, egy fej, egy agy. Ez ilyen egyszerű. Pedig NEM!

Tehát van a jobb, és van a bal. Megismerve a tulajdonságaikat, vagyis hogy melyik miért is felelős, a bal féltekét sötét szürkének, a másikat rózsaszínnek látom. A bal racionális és logikus. (máris felejtős) Tervez, végrehajt, problémát old meg. (mondom, hogy felejtős) Itt található a beszédközpont. Mondatokat alkot, szövegért. (nna.. alakul) Az írásközpontról nem mesél a fáma, de megtippelem, az ezért felelős idegpályák is itt bújhatnak meg. (hoppá.. az előbb a bújhatnak szót ly-vel írtam, szóval.. stornó minden) 

A jobb agyfélteke miatt vagyunk kreatívak, muzikálisak, és miatta dús egyesek fantáziája. Nem utolsósorban ennek az agyféltekének van humorérzéke, ellenben a ballal, aminek nincs. Felismeri a színeket, megjegyzi az arcokat, viszont nem tud beszélni. (bárcsak így lenne, de higgyétek el, tud. ismerek olyat, aki így is tud.) A jobbos emberek emocionálisabbak, viszont időérzékük a nullával egyenlő. 

Van káosz dögivel. Mármint a fejekben. Mázli, hogy azért a két agyfélteke kommunikál egymással. Jobban ebbe a témába nem mennék bele, mert nem tudnék kikeveredni belőle. :) A lényeg, vegyük rá őket hogy összedolgozzanak. Csapatban mindenki erősebb. Nem igaz? 

Ezek után elkezdtem figyelni a környezetemet, hogy ki melyik agyféltekéjét használhatja túlnyomórészben. Magamról rögtön megállapítottam, hogy jobb agyféltekés vagyok. Egyértelműen. Bár beszélni tudok, néha megoldok egy-egy egyszerűbb problémát, de ritkán vagyok kritikus és tárgyilagos, mert az érzelmeim mindig  homlokegyenesen más irányba visznek el. De abba legalább következetesen. (szuperság) Mivel nem treníroztam eleget szegény bal oldalt, ezért nem tudok számolni sem. (tudtam, hogy végül ezt sem kenhetem másra) Azt sem mondhatom el magamról, hogy tudnék nyelveket. Legalábbis addig nem, amíg a halandzsa nem lesz nemzetközileg elismert, nyelvészek által elfogadott. Azonban élénk a fantáziám, meg tudom különböztetni a pirosat a kéktől, és imádom a zenét. ( muzikális villanyszerelő lehetett volna belőlem) Ha optimalizálnám, vagy valahogy rá tudnám venni a balt, hogy ügyeljen kicsit a jobb felemre, akkor felismernék pár régi ismerőst, rokont, közeli családtagot túl azon a mostani szinten, hogy: téged már láttalak valahol.. 

Miután ilyen szépen beskatulyáztam magam és az agyamat, rátaláltam egy tesztre. Pont erről ne lenne teszt az interneten? Persze hogy van. Nem volt egyszerű, mert magyar nyelvű tesztet nem is találtam, csak angolt. Mázli, hogy olyan szintre van lebutítva, amit még én is megértek, így meg is csináltam. Az eredmény engem lepett meg legjobban. 50-50%-ban használom a két agyféltekét. Kaptam egy internetes gratulációt is Prof. dr. habil.. akárkitől, azzal a lábjegyzettel, hogy azért még van hova fejlődnöm, mert bármilyen örömteli is az eredmény, mégsem vagyok egy evolúciós csoda. 

Na és most, hogy ilyen klasszul elveszítettem a legendásan nem létező időérzékemet, és irkálással töltöttem a reggelt a helyett, hogy felnyaltam volna az előszobát, rohanok készülődni. Már csak cirka 4 órám van, hogy elkészüljek egy fontos találkozóra. Ha szerencséje van az illetőnek, rögtön felismerem, a beszédközpontom nem mond csődöt és illedelmesen köszönök. A legnagyobb érdeme a két agyféltekémnek az lenne, ha nem  borulnék sírva a nyakába, hogy szipogva megdicsérjem a piros pulcsiját, ami valójában kék. Már csak azért sem, mert így elkenődne a sminkem. És mint tudjátok, nőnek lenni nehéz, akár működik az agya, akár nem. :)

Uff

Most tudtam meg, hogy valaki olyan is olvassa ezeket a szösszeneteket (melyeket szerénységem jelekén egyszerűen csak a mentális zsenialitásom kivetülésének nevezek magamban), aki nem imád, nem utál, nem akarja a vesztemet, nem átkozott el, nem a legjobb barátaim egyike, és egyáltalán.. nem is ismer. Talán éppen ez a jó. A legjobb. Ő nem várja tőlem, hogy sziporkázzak. Ami azért nagyszerű, mert nem is tudok. Nem keresi a mondatokban a rejtett utalást valami közös élményre. Persze így nem is örül annak, ha van ilyen utalás. Mert persze szokott lenni. Dugig vagyok érdekes, édes ismerősökkel, akik gyakran produkálnak megírható, vagy "csak" simán elgondolkodtató dolgokat, amiket nem most, hanem a távoli jövőben írok majd meg.  Szerintem minden író  ( okéoké, tudom, hogy én nem vagyok az. én csak tudok írni. ennyi. ), a környezetéből, az emlékeiből merít. Kivéve talán Asimovot, és a többi sci-fi, vagy fantasy írót. De ők nem normálisak. Szerencsére. :) 

Az a nagy helyzet, hogy az ilyen totál egyszerű háziasszonyféle, mint én is, csak abból dolgozhat ami történik vele. Vagy abból, ami nem. :) Néha meglódul a fantáziánk, néha álmodunk valamit. Ébren, vagy alvás közben, mikor hogy. Egyet megígérhetek. Sem az álmodozást, sem az álmodást, de még az írást sem fogom abbahagyni. 

Jaa.. hogy ez inkább fenyegetésként hangzott? Hát kinek hogy. Ugye. :) 

"Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz."

(Vörösmarty Mihály)

Uff

No nem az enyém, mert nekem nincs olyanom. De volt. Az átkosban. Fiatal koromban.. lánykoromban, kis tündibündi koromban. Najó.. sosem voltam tündibündi, és lássuk be: már esélyem sincs, hogy azzá legyek. De farsangom azért még volt.  

Az első farsangos élményem átalános isi, alsó tagozatára datálódik. Piroska és a farkas voltam. Mielőtt találgatásokra adnék okot leszögezem, hogy ÉN voltam  Piroska, és a házi kis kedvencünk, nevezetesen: Csabai Csillag Dan volt a farkas. A kis kedvenc már akkor is nyomhatott vagy harminc kilót. Nehezebb volt, mint én.. ( Na ez pubertással el is múlt). Fekete német juhász kutya volt, a nyakán egy fehér pöttyel. A megtestesült gyönyörűség.. Az egyetlen kutya az életemben akit igazán szerettem. Így vagyok a macskákkal is. Abból is csak egy szerelem jutott. Egy fekete-fehér-szürkés színű, törött farkú kóbor cica, aki bekóborolt az udvarunkra, és úgy döntött, egy ideig én/mi leszünk a gazdái. 

De visszatérve a farsangra és a szenzációs debütálásomra az előkelő társaságban.. Arra emlékszem, hogy valami piros kalapocska volt rajtam, gondolom fehér blúz, meg valami szoknya, a kezemben kis fonott kosár. És persze az ember legjobb barátja, Piroska legnagyobb, nagyikat felfaló ellensége, a farkas. Pórázon. Ilyesmit is csak akkoriban lehetett megtenni egy iskolában, hogy élő állattal vonulunk végig a farsangon. Manapság már az ajtóban lelőttek volna engem és a kutyámat is. Ha pedig  az iskola igazgatónak a döbbenettől nem jut eszébe előrántani a kézifegyverét, azonnal kihívja a TEK-eseket, hogy intézzenek el, kutyástól, piros kalapostúl, de főleg kiskosarastúl, mert ki tudja mi van abban a kosárban..  Szerencsére akkoriban semmi ilyesmi nem történt. Körbementem a kutyámmal. Vagyis.. Dan körbe ment velem, mert szerintem inkább ő vezetett engem, mint én őt. Az, hogy ő önálló döntésekre kész állat, és okosabb, mint a bátyám meg én összevéve, akkor is kiderült, amikor egyik télen megpróbáltunk belőle szánhúzó kutyát csinálni. A kis huncut persze megvárta amíg odakötjük a szánkó elé, felülünk mind a ketten, aztán hussss.... három méter után jól felborított bennünket, és vidáman szaladt hempergőzni. 

Még mindig alsó tagozatban történt, hogy pattogatott kukoricának öltöztem. Ez a nagynéném ötlete volt. Nem hiszem, hogy látens boszorka volt ( pedig de), és esetleg a Jancsi és Juliska modern változataként tűzön akart volna megsütni, hogy hátha szétpattanok, mint a kukorica és gyönyörű, fehér nasivá válok. Viszont elgondolkodtató, mert mintha a Piroskás téma is az ő ötlete lett volna.. Mesés gyerekkorom volt. Csoda hogy túléltem a farsangokat. Grimm és Andersen írhatott volna  kevésbé horrorisztikus meséket is. :) 

Pattogatott kukoricának lenni amúgy nagyon vidám dolog. Már az előkészület is. Volt egy rakás pattogatott kukorica, amit egy fekete perelinre fel kellett varrni, valamint kukorica fűzéreket csinálni, amelyek lelógtak a perelinről. Kezemben a szokásos, előző meséből megmarad kosár, kukoricával megtömve. Ezzel sem nyertem díjat, viszont a buli végére minden osztálytársam jóllakott pattogatott kukoricával. Ezt a jelmezt egyébként elsütöttem egy felnőtt buliban is. Lakásszentelő volt egy baráti házaspárnál, és előszedtem ezt a régi ötletet. És a történelem megismételte önmagát. Viharos siker, ám a végére a gazok lezabálták rólam a jelmezemet. A részletekről inkább hallgatnék, mivel ez már jócskán ivarérett koromban történt. :)

Felső tagozatban persze megváltozott minden. A farsang a szomszédos szakmunkásképzős fiúk sulijában került megrendezésre. Fiúk! Nagyok! Egy-két kivétellel mindegyiket gyönyörűnek láttuk. Főleg ha még hozzánk is szóltak. Hozzánk.. kis pisis hetedikesekhez. Az biztos, hogy osztályfőnökünk ötlete volt, hogy csoportosan öltözzünk be. Volt egy földgömb, mint a világbéke menifesztációja. Persze ez is jelmez volt. Kiss Pisti apukája menifesztálta az ő kisfiát földgömbbé. Mi lányok pedig különböző embertípusokat jelenítettünk meg. Na és mi lettem én? Na mi? Na mi? Elmondom mi NEM lettem. Nem lettem vidám, amerikai diáklány, csillogó testű afrikai szépség, törékeny japán gésa, magyaros ruhába bújt menyecske. Nem. Semmi normális. Én eszkimó lettem. Eszkimó! Az hagyján, hogy egyébként is híján voltam mindenféle nőies bájnak abban az időben. Hagyján, hogy a még farsangkor sem festették ki a szememet, mázolták át a szemöldökömet vagy rúzsozták ki végre a számat. Hagyján. DE! Én voltam az egyetlen az egész fűtött teremben, aki bundában, prémes sapkában, csizmában izzadta át az egész másfél órát, amíg sorra kerültünk, majd körbe forogtuk a földgömböt. Csoda, hogy nem kaptam hőgutát. De legalább nyertünk. :) Ha jól emlékszem, egy dobostorta volt az első díj. Nagyon megérte. Ami kalóriát szerencsésen kiizzadtam, azt gyorsan pótoltam is. :)  

De utána ott volt a buli, a tánc, a tombola. Sajnos nagymamám nem engedte felvenni a kedvenc miniszoknyámat erre az alkalomra.. sem. Megfenyegetett, hogy olyan kétoldali szobafogságot kapok ha mégis felveszem, hogy a fal adja a másikat. Így aztán a kedvenc miniszoknyám szinte soha nem tette ki a lábát a lakásból. Mert vagy hideg volt hozzá vagy meleg. Vagy a rendezvényre nem illett vagy már kinőttem teljesen. 

Hát ezek voltak az én farsangjaim. Mind mind gyönyörű emlék. Még az eszkimós is. Szerencsére nem készült rólam fotó akkoriban. Vagy nem is szerencsére..  Egy szelfit megért volna, az biztos. :) 

Na.. uff! 

Ma délután a barátnőm két éves kislányára vigyáztam. Az első órában semmi dolgom nem volt mert aludt, mint a tej. Amikor felébredt, kitámolygott a szobájából, és édesen elterült az előszobában, mint egy kis béka, és aludt tovább. Felnyaláboltam, és magam mellé vettem.  

• Ezt a rituálét én is megejtem mielőtt munkába megyek. Azzal a különbséggel, hogy ilyenkor télen nem fekszem le a linóleumra, mert iszonyat hideg. Arról nem beszélve, hogy nincs aki felnyaláboljon ( ha lenne sem bírna.. hihi :) ), szóval vagy így, vagy úgy, de  jól ott lennék hagyva.

Ahogy magához tért, éhes volt, szomjas volt, és játszani akart. Egyszerre. 

• Én is egyszerre próbálok inni, enni, gyorsan kávét főzni. Közben bekapcsolom a számítógépet, hogy sebtiben megnézzek, megírjak, elolvassak valami fontosat, ami persze ráérne másnap is. 

Evett, ivott, és utána előkerült a játék is. Miközben kirakta (szinte pillanatok alatt) puzzleból az egész állatkertet,  végigénekelte az egész bölcsis, és kiscsoportos óvodai  repertoárt.

• Én még a majom farkát sem bírtam beazonosítani három, földön fekvő darabkából, pedig nagyon bennem volt a drukk, hogy legalább egy nyomorult kis állatkát gyorsabban rakjak össze, mint ő.  A dalokból  csak a Hullahóra emlékszem, de erre is csak azért, mert egy hónappal ezelőtt már elénekelte nekem. Egy órán belül ötvenszer, szóval volt alkalmam megjegyezni.  

 Közben hazaért az anyukája. Persze kezdődött a hiszti, a nyafogás, a dörgölőzés, hízelgés és az újabb hisztiroham valami apróság miatt.

• Be kell valljam, ha van alany aki elviseli, én is rákezdek. Kiborulás, dráma egy kis nátha miatt, vagy mert nem találok meg elsőre valamit, pedig tudtam hogy oda raktam..  De ha nincs közönség.. nincs előadás sem. :) 

A kis tündérbogár hamar rájött, hogy az anya telefonja, az én telefonom, bárki telefonja, iszonyat jó játék. Már tud szelfizni is. És telefonálni, véletlenül. Mire felocsúdtam, mind a ketten, szinkronban nyomogattuk a telefonunkat. Barátnőm meg is jegyezte, hogy nnnnaaa... most kéne rólunk csinálni egy fotót, mert írtó... izéé..kkhhmm.. mondjuk, hogy aranyosak voltunk. Főleg nem én, persze. :) A fotón annyi látszódott volna, hogy amíg a kis kétéves gyűrűs hajú szépség tudja mit csinál, a másik.. az a nagyobbik, kevésbé gyűrűs hajú, nyelvet lógatva erőlködik felcsatlakozni a wifire. 

A sarkalatos pont egy két éves életében a bilire szokás. Ez nagyobb trauma a szülőkre nézve, mint rájuk, mert ha a szoba közepére kakál a bili helyett, abszolút nem érez lelkifurdalást. Csupán értetlenül nézi az anyukáját, hogy annak miért füstöl a feje, szór villámokat a szeme, és hogy miért kell fertőtleníteni az egész emeletet. 

• Talán ez az egyetlen pont, amit jobban teljesítek, mint ő. Szobatiszta vagyok! :) 

És persze az örökös vita, hogy ki pakolja össze a játékokat. És persze legtöbbször nem az pakolja össze, aki szétpakolta. És ezt is csak két évesen lehet játéknak felfogni. Mert hát van annál viccesebb, mint visszahordani azokat a játékokat a nagyszobába, amit anya már a helyére rakott? Ugye hogy nincs?!

• Ebben egy picivel vagyok csak lemaradva, mert a szétdobálás, az nekem is profin megy. A számítógépasztalomon néha nem találom még a klaviatúrát sem, de körömlakkot, a három jegyzetfüzetet, Avon katalógust (ez itt a reklám helye),a körömreszelőt, és persze a tavaly karácsonyra kapott kívánságteljesítő angyalkámat igen. Utóbbi szerintem azért nem teljesíti a kívánságaimat, mert már agyrázkódást kapott a sok rázogatástól. Úgy kell neki! Lusta angyalkája! 

Summa summárum.. a két évesek lepipálnak bennünket. Engem mindenképp. Édesebbek, szebbek, okosabbak és ügyesebbek, mint mi. Oké.. néha büdösebbek picit, de azon egy pelenkacsere mindig segít. :) 

Ráadásul, senki nem tud olyan aranyosan puszit dobálni az ajtóból, amikor eljövök tőlük, mint Anna. :) 

Uff

ma reggel majdnem elsírtam magam egy főzőműsoron, pedig még csak nem is hagymát daraboltak benne. Simán.. az egyik (félig) amatőr szakács beszélgetett a másik amatőr szakáccsal arról, hogy az egyik milyen hálás a másiknak, hogy megtanította valami gagyi, ám látványos, háromfogásos vacsora elkészítésére. Nekem meg.. csurgott a könny a szememből, pedig még egymás nyakába sem borultak, lévén, ez nem amerikai főzős műsor volt, ahol az ilyesmi alap, hanem angol. Bele sem merek gondolni, mit műveltem volna a tükörtojásom felett (éppen reggeliztem), ha Gordon Ramsay túlfűtött és túlshowzott műsorát nézem éppen. 

Adott persze, hogy nő lévén; valami előtt, vagy után, vagy alatt vagyok fizikailag, lelkileg, fiziológiailag, és botanikai szempontból, de szerintem éppen tök normális vagyok. Szerintem. :)  Vasárnap reggel van. Viszonylag átlagos. Viszonylag ki is aludtam magam. Érthetetlen! 

A könnyeim már rég felszáradtak, amikor én még mindig azon gondolkodtam, mi lehet ez  a túlérzékenység. Aztán rájöttem! Ez genetikus. Apukám tehet mindenről! Ő még a mosóporreklámot is megkönnyezte, nemhogy egy érzelemdús romantikus jelenetet. Bőgött a Bud Spenceres filmeken is.. egyemmeg. :)  Éppen ezért nem is szerettem vele moziba járni, mert totál ciki volt kamaszként, hogy az én apukám zokog a leghangosabban az egész moziban, lefőzve ezzel az összes kékre hidrogénezett hajú nénit. 

Nem mondom, hogy ez szégyellni való lenne.. közel sem. De párszor jártam már én is úgy a moziban, hogy csak lopva mertem megtörölni a szememet, mert kifejlett nőstény létemre legyek már egy kicsit összeszedetebb, mint  a többiek. 

Persze leülhetnék egy sarokba és elgondolkodhatnék, hogy ez most "pre", vagy inkább akut szindróma, de feleslegesnek tartom. Sok nőtársammal együtt azt vallom, hogy totál normális nálunk embereknél, ( a férfiak is emberek, és a nők is. csak szólok!) hogy hangulatuk van, érzelmeik. Néha túlcsordulnak, néha pedig úgy érzik, kiürültek lelkileg. Persze lehet nézni a bioritmus kalkulátorokat, horoszkópot, és mindenféle csudálatosságot, de nem hiszem hogy itt találjuk meg a választ.

Többnyire azt is szeretem, hogy az érzéseim kikívánkoznak belőlem: nevetek, sírok, vagy csak egyszerűen megölelem azt, akiről azt gondolom erre vágyna. Vagyis.. megölelném. De persze nem teszem meg. Én sem. És úgy látom, mások sem. Félek az érintéstől, a sírástól, a gyengeségem kimutatásától. Neveltetés, talán genetika, de legfőképp  az élet nevezetű smirglipapír tesz bennünket ilyenné, amilyenek vagyunk. Legvalószínűbb, hogy mind a három együtt. Egyesek gyémánttá csiszolódnak, mások elkopnak. 

Magam részéről maradok a könnybelábadó szemű, érzelmes, szentimentális, érzékeny típus, amilyen az apukám volt.

Van ettől sokkal rosszabb örökség is, azt hiszem. :) 

uff 

Angyaliságom kissé megkopóban kezd lenni, pedig még csak 3 órája kezdtem el a karácsonyi készülődést. Tudom, tudom, az én hibám! Miért is hagytam az uccsó pillanatra.. felnőhetnék végre a feladathoz.. és egyébként is lehetne már annyi eszem, hogy...  blablabla.. 

Mindent tudok! Elméletben! Ami már így is előrelépés. 

Ma elkövettem azt a hibát, hogy fényes kora délután merészkedtem egy nagyobb üzletbe. Én csak pár dolgot akartam beszerezni, a híresen világbajnok karácsonyi töltött káposztámhoz, erre kiderült, hogy Miskolc fél lakossága is valami hasonlót forgatott a fejében, mert ők is ott voltak ahol én, akkor amikor én. Már amiatt is  kezdtem elveszíteni a vásárlási lendületemet, mivel nem találtam rögtön kosarat. Majdnem vissza is fordultam, hogy majd megpróbálom valamikor januárban ezt a bevásárlás izét, amikor egy árválkodó kézi kosarat láttam meg a kasszák között.  Úgy tűnt gazdátlan szegénykém, ezért magamhoz vettem. Arra persze nem számítottam, hogy a közlekedés szinte megoldhatatlan ebben a tömegben egy ilyen utánfutó szerű izével. Mindennek ellenére kénytelen voltam elverekedni magam a húspultig, mert hát milyen töltött káposzta lenne az olyan, amiben nincs hús? Ez lehet a szerencsenapom, mert elsőre jó sorba álltam, pedig gyanúsan kevesen álltak benne, és ez általában azt jelenti, hogy:

1. elfogyott a hús
2. elfogyott az eladó
3. mások is úgy gondolják, ez csak egy délibáb és nem mernek ebbe a rövid sorba állni

Aztán kértem.. és megadatott. Mivel ismertem az eladót, nem akartam megbántani azzal, hogy csak egy árva kilócska darált húst kérek tőle, ezért vettem még ezt-azt, amire aztán baromira nincs szükségem, mivel tulajdonképpen  nem is szeretem vörös húsokat. De egy régi, kedves ismerőst nem bánt meg az ember, és nekem van még ez a velem született megfelelési kényszerem is, ami már sokszor felesleges bajba sodort az évek alatt. Szóval már bevásároltam: szilveszterre, új évre, hanukára, és a húsvéti ünnepek alatt is lesz mit enni. 

Olyasmit, hogy káposzta.. persze nem vettem, annyira lefoglalt a húsos project. Node.. sebaj! Még van két nap, hogy idegbetegre vásároljam magam a többi szerencsétlen, mindent az utolsó pillanatra hagyó embertársammal együtt. 

Béke.. szeretet.. töltött káposzta.. :)

Uff