Például arra, hogy bejelentkezz bőrátültetésre valamelyik klinikára. Pláne ha pont jól jönne egy klassz, vadi új ujjlenyomat..Mivel nem török bűnözői babérokra, úgy gondoltam jó nekem az ami van, Ennek okán - és mert nincs pénzem plasztikai sebészetre + épp kimaxolom a védettségemet, tehát felejtsem el a szánalom bőrátültetést, mert az alanyi jogon járó és egyébként 100 éve fizetett TB-m ellenére is, az egészségügy kivet magából -, elkezdtem mindenféle módszerrel is leszedni a három ujjamra kkhhmm..  kvázi véletlenül rákerült pillanatragasztót. ( hát ez jó hosszú mondat lett. :) :)

Elmesélem mi van::

Hetek óta tervezem, hogy a kedvenc, ám szétesőben lévő edzőcipőmet megprepra.. azaz valahogy összetákolom. Jó az még, nem kell újat venni. Egyébként is megfogadtam, hogy kevesebb rongyot vásárolok, gondolva a globális felmelegedésre, a szegény kínai munkásokra, valamint a bankszámla egyenlegre. Maradjunk annyiban, hogy próbálok társadalmilag felelősséget vállalni. Öko lábnyom, miegymás. Ez milyen jól hangzik már, mi?! :) 

Vettem egy tubus pillanatragasztót. De olyan mázlim volt, hogy találtam eldugva egy már használtat a konyhában. Ami ugyan teljesen be volt száradva, tehát rendes úton nem lehet belőle kinyerni a ragasztót, de éles elmémmel rájöttem, hogy a másik végét simán levágom kisollóval - aminek persze over - és pikk-pakk megragasztom a cipőcskémet. És még spórolok is 189,-Ft-ot, mert nem bontom fel az új tubust. Jóóó.. hát nem most spórolok, hanem majd a távoli jövőben, amikor szükségem lenne megint ilyesmire DE nem kell venni, mert már VAN!

ÖKO lábnyom!! Capisi? 

Találtam is egy, most már örökre használhatatlanságra ítélt ollót, és levágtam a tubus végét. Csak úgy dőlt belőle folyadék. Ha lett volna annyi eszem, hogy előbb oda készítem a ragasztanivalót.. nem folyt volna ki ennek is a fele, node.. sebaj. Mindenre én sem gondolhatok! Végre megjavíthattam a cipőt. Túl sokáig nem örülhettem a sikernek, mert felfedeztem egy újabb nyílást a szélén, amin a ragasztó már nem segíthetett.. Szomorúan konstatáltam a dolgot, de már annyira belelendültem a ragasztásba, hogy folytatni akartam. Valamit tuti összetudok még ragasztani. Valami fontosat. Nyitott tubussal a kezemben járkáltam a lakásban, és találtam is valamit a fürdőszobában ami ragasztásért kiáltott. Na és itt kezdődtek a bajok. Meg ott, hogy miért is nem vettem fel  gumikesztyűt ehhez a munkához?!?  

 Mindegy, egyébként is remek kézügyességem van ( haha), nem lesz itten semmiféle ragasztóbaleset. Először nem is volt. Csak amikor jobb kezemmel a ragasztott felületet simítottam egymáshoz, éppen nem figyeltem a bal kezemre amiben ott volt a pillanatragasztó. És tényleg.. Elég volt egy pillanatnyi kihagyás, máris összekentem két ujjamat. Ekkor főhősünk kissé megijedt, majd ijedtében összekente még egy ujját, a vicc kedvéért most a jobb kezén. Na ekkor dobtam el mindent a kezemből. És most mi a fenét csináljak? Mivel ott volt a csap, gondoltam lemosom hideg vízzel. Aztán arra gondoltam,  inkább meleggel kéne, hátha az oldja. Hát nem oldotta. Sőt, a forró víz meg is égette a mutató ujjamat. Mivel egyik sem használt, hagytam megszáradni, hogy majd valami oldószerrel kísérletezzek. Körömlakklemosó. Nem használt. Szappanos víz. Pff.. Közben a ragasztó vastagon rászáradt az ujjaimra. Hmm.. Na és ekkor ugrott be a csudálatos internet!  Mármint hogy ott mindenre van válasz. Pont erre ne lenne?  Volt is. A bőrátültetés nem szerepelt a repertoárban, de a szemöldökcsipesszel való lecsipkedés, a  csiszolópapírral való dörzsölés igen. Dörzspapír híján körömreszelőhöz folyamodtam, éssss... TADAAAAAM kb. a fele lejött. Nem akartam tovább reszelni, mert még kárt teszek magamban, Most három ujjal nem tudok csinálni semmit, mert olyan furaaaa. Bibis. 

Szóval ez van. Meg a luskas cipő. Holnap  mehetek újat venni. :( 

Ennyit az Öko lábnyomokról. 

Uff

... írnék arról, ami jól sikerül? Kevés embert  érdekel mások sikere. Például az enyém sem. Jóó.. a barátaimat igen, de őket telefonon, messengeren és  e-mailban is terhelhetem ha összejön valami jó dolog. Az irigyeim pedig.. ha vannak egyáltalán.. pláne nem akarnak tudni róla, mert akkor még jobban kén irigykedniük. Azt persze mindig elfelejtem, hogy az ilyen nemes érzeletű emberket ez élteti. Bááár... és itt megint megcáfolom önmagam, valahol azt olvastam, hogy: az irigység az elismerés legőszintébb formája. Én is mindig azt vallottam, hogy inkább irigyeljenek, mint sajnáljanak. És ha már a kozmikus bölcsességeknél tartunk, akkor itt egy utolsó mára: Nem az számít mit mond, hanem hogy ki mondja. És pont. :) 

Mai kis szösszenetemet nevezhetnénk banálisnak is, már ami a témáját illeti, ugyanis a gyümölcslevesről lesz szó. Amit ma főztem. Nyár van, meleg, Berobbant a gyümölcsleves szezon nálam. Momentán időm, mint a tenger, tehát főzőcskézhetek. Bolt.. bevásárlás.. mi kell a gyümölcsleveshez?! Jórészt gyümölcs. Én meggyből és még valamiből szoktam készíteni. A "még valami" nem egy gyümölcs, hanem valami, amit  hozzá pakolok. Ami van otthon.. pl. alma mindig. Kitaláltam, hogy ma meggyes-almás leves lesz.  Alma van, szóval csak a többit kellett... kellett volna megvennem, de amikor haza értem és hozzá láttam a főzéshez, akkor szembesültem a szomorú ténnyel, hogy: upsz!! Mindent IS vettem, csak meggyet nem. Szuper. Újratervezés! Akkor lesz alma leves "mégvalami" gyümölccsel. Igaz, így nem lesz halvány rózsaszínű, mint ahogy szeretem, de nah.. majd csak kibírom valahogy. Addig túrtam a szekrényeket, míg találtam citromot, aszalt áfonyát és aszalt sárgabarckot. Találtam még sertéscombot is, azt is kivettem a fagyasztóból. Persze nem a levesbe, hanem holnapra.  Ha egzotikus konyhát vinnék, simán beleférne a sertéscomb is, ahogy pl. a kakaó is. Jaaa... nem is mondtam, de majdnem kakaót szórtam a gyümilevesbe őrölt fahéj helyett. Tudom, hogy én voltam az a hülye, aki egy kis üvegbe kakaóport szórt és nem címkéztem fel. Abban is biztos vagyok, hogy amikor ezt műveltem, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy úgy sem felejtem el mi van az üvegben. Pedig de. Mázli, hogy nem az üvegből akartam szórni a "fahéjat" hanem kiskanállal, és amikor belekanalaztam, furának éreztem az állagát.  Megszaglásztam, majd miután alább hagyott a tüsszentő roham, meg is kóstoltam. Alig akartam elhinni, de tényleg kakaó volt. Huhh.. ez közel volt ahhoz, hogy indiait főzzek. Életemben először. Vagy nem is tudom.. melyik nemzet konyhája favorizálja a kakaót a levesben?

A lényeg a lényeg! Minden jó, ha jó a vége.

Főzetem egy halvány színű, ám finom, almás-áfonyás-citromos-sárgabarackos levest. Ronda de finom!

UFF

... megérteném és elfogadnám azt a káoszt és kuplerájt, amit az  egyszerűnek és gyorsan elkészíthetőnek mondott zöldbabfőzelék megkreálása jelent. 

Szokásom hogy megnézem azokat a recepteket, amiket nem napi rendszerességgel ( csak olyan van ) főzök. Hátha találok valami újdonságot a régi receptekben. Nagy divat mindent újragondolni. Nincs ez másképp a hagyományos ételekkel sem.  Egy-egy "újragondolás" után a jó édes anyukája sem ismerne rá pl. a töltöttkáposztára, miután  kikerül a kreátorok kezei közül. Abban aztán kereshetnéd a hazai ízeket. Nem találnál benne mást, mint paszírozott csirkemellet, kölest, kimondhatatlan, megjegyezhetetlen és beszerezhetetlen fűszereket. A gombóckák pedig nem savanyú vagy édes káposztalevelekbe vannak csavarva, hanem holdvilágnál  szedett mángold, esetleg galambbegy saláta levelekbe. Ezt inkább kihagynám.  

Az én egyszerű és gyors zöldbabfőzelékemhez is találtam újragondolt receptet. Az első így kezdődött: végy egy evőkanál kókuszzsírt. ( mégis honnan??? ). A másikba paradicsom kellett volna. ( mégis minek? ) A harmadik belrakatott volna velem 2 gerezd fokhagymát. ( ezek még nem láttak manapság árult fokhagymát a szupernek mondott marketben? Akkorák, mint az öklöm. Abból veszek két gerezdet, akkor fokhagymakrém levest főzök, nem tejfölös zöldbabfőzeléket) 

Ennyi okosság után maradtam a saját, jól bevált receptemnél. Egy kis ezmegaz.. és még ami van itthon, meg legyen benne jó sok kapor, mer' azt szeretem, ossszcsőő. 

A baj nem is ott kezdődött, hogy pl. a rántásból kifelejtettem a papírikát, mert azt ugye órákkal utána is bele lehet tenni. Sőőt.. a baj gyökere abban sem leledzethetett, ( jó szó, mi? most találtam ki )  hogy kicsit túltoltam a tejet a piros paprika nélküli rántásban, ezért az egész főzeléket át kellett volna öntenem egy fazékba és átnevezni zöldbablevessé, amit nem szokás sült hússal enni, mert nem kell hozzá feltét. Legalábbis nem feltétlen kell bele feltét, és én úgy is terveztem, hogy feltétlen lesz a főzelékem. Persze eszek hozzá sült húst. :) 

És hogy visszakanyarodjak kicsit a bajokhoz.. Talán nem akkor kellett volna átönteni az 5 literes étolajat az egy literes flakonba ( tölcsér nélkül persze) amikor éppen odatettem a rántást, kavargattam a már forrásban lévő zöldbabot. Amire nem számítottam, hogy a csúszni fog a flakon oldala, ezért kicsit félrement az olaj. Nem vagyok rá büszke, de időnként azok táborát erősítem akik a saját hibájukból sem tanulnak, ezért úgy gondoltam ezentúl jobban figyelek és akkor nem fog kicsorogni az az átkozott olaj. De kicsorgott. A beste. Közben persze kezdett leégni a rántás, mert még nem volt elég bajom.. ugye. Szóval öt literes ballon le, fakanál fel, és megmentettem a rántást az enyészettől. Na és emiatt felejtettem el bele pirospaprikát tenni és talán emiatt löttyintettem kicsit több tejet  a kelletnél.  Az biztos, hogy ennek felismerése akkor történt, amikor elégedetten csurgattam a híg rántást a még hígabb zöldbabhoz. Az utolsó cseppnél aztán rájöttem, mi ez a kínzó hiányérzet a fejemben. A pirospaprika hiánya. Nem a fejemből. Az ételből. 

Ott áltam egy lábas sápatag, totálisan híg zöldbabfőzelékkel, aminek se íze, se bűze, se színe nem volt. Zöld izék úszkáltak egy fehér lében. Ímé az ebédem!  Na de innen szép nyerni! 

Gyorsan tejföl, liszt. Egy kis habarás, amibe persze nem szokás pirospaprikát tenni, de ez most egy általam újragondolt főzelék lesz, és én hosszas gondolkodás után úgy döntöttem, hogy így döntöttem. Zutty..  Még egy kis só, cukor, kapor. Sok kapor. Még egy kis kapor. Ésss..... Tadaaaam! Egy teljesen jó kis zöldbabfőzeléket kreáltam. Megkóstoltam. Ehető.  

Igaz, hogy nem fél óráig tartott, hanem másfél óráig, és hogy a konyha úszik az olajtól, de ki bánja!? Van időm, ráérek egész nap konyhát takarítani. Végülis.. mára nem terveztem semmit, csak hogy összedobok egy gyors ebédet, aztán.. Hawaii..

UFF

... rászoktam az ételrendelésre. Ez persze  barokkos túlzás, mert nem voltak ezek mindennapos dolgok. Ráadásul az első három hétben ( annak ellenére, hogy sem az ízlelésemet, sem a szimatomat nem vesztettem el) nem igazán élveztem az ízeket. Az egy dolog, hogy nem is kívántam semmit, amit ettem annak pedig másmilyen íze volt, mint amilyenre emlékeztem vagy csak simán keserű volt. Gabi barátnőm szerint ez a "fantom" ízlelés. A lényeg, hogy  elkezdtem ugyan éhséget  érezni, de még mindig nem tudtam volna megmondani mit is ennék szívesen. Azon kívül persze, amivel a barátnőim láttak el és nem nekem kellett elkészíteni. Az mindig jólesett. :) 

De a lényeg nem is ez, hanem az, hogy kezdtem gyógyulni. Ami nem egy kimondott tragédia, de emiatt szegény, legyengült szerveztem öntudatra ébredt, mint  a Skynet..( Terminátor c. film ) és kezdett kívánni dolgokat. Tényleg nagyon beteg lehettem, mert nem dobos tortát kívántam rákóczi túróssal, hanem valami finom húúúúst.. körettel vagy szaftos akármicsodát bármivel ami csípős vagy savanyú. Hát akkor rendeljünk valamit!  Helyembe hozzák, nem kell kimennem a hideg konyhába sem, arról nem beszélve, hogy elég kevés alapanyag állt rendelkezésemre bárminemű kreáció elkészítéséhez, ezzel szemben a főzési kedvem is a nullához konvergált. 

Mindig irigyeltem azokat az ismerőseimet, akik tudták mit szeretnének enni pl. vacsorára. Ez is fejben dől el, gondolom. Kigondolja, megveszi, megeszi. Ennyi. Nálam ezek a dolgok túlnyomórészt másképp működnek. Ha látom, megkívánom. Ha nem látom, a szürkeállományom csak toporog korgó gyomorral, és se előre se hátra.. Ez most fokozottan érvényes volt, és ezért is szerencsés az ételredelés a csudálatos interneten keresztül: lapozgatsz.. aztán ráböksz valami kívánatosra fotózott ételre, majd reménykedsz hogy  a látottak materializálva megjelennek a tányérodon is. 

Nnna... ki van találva a kaja, meg is van rendelve, méghozzá érintésmentesen. Mármint a fizetés és az átadás érintésmentesen történik. Lehetséges, hogy ide teleportálják?  Ennyire sokáig nem lehettem lázas beteg, hogy ennyit  fejlődjön a tudomány. Minden eshetőségre felkészülve kinyitottam a még mindig majdnem újnak számító ablakokat.  MZ/X küldheti a pizzámat nyugodtan, akár érintésmentesen is. 

Viszont... mi van ha a hagyományos módon futár hozza fel a negyedikre?! Oké.. beöltözöm űrhajósnak. Felveszek valami susogós joggingot, gumikesztyűt, szájmaszkot. Ez eddig oké. De a legnagyobb lényeg, hogy két napja nem mostam hajat! Sőőt.. két napja még csak meg sem fésülködtem, és ugyanennyi ideje nem vettem a fáradtságot, hogy  tükörbe nézzek.  A mindennapos szelfizés a rendőrséggel nem indikálta, hogy  jól fésült legyek. Egy hónapig úgy működtem, mint Pavlov kutyája; ahogy meghallottam a bejelentkezést kérő sms-t jelző hangot, felültem az ágyban, tíz ujjal beletúrtam a hajamba, felkaptam a szemüvegemet ( ami köztudottan öltöztet ), majd kipirultan, opálos tekintettel belebandzsítottam a kamerába és lőttem egy fotót, jobb híján magamról  Ezzel nekem nem is volt semmi bajom, hiszen nem kellett szembesülnöm a testülettel, sőőőt.. az is lehet, hogy egy automatának küldözgettem "pikáns" fényképeket, de egy futár mégiscsak más. Ki kell nyissam az ajtót, át kell vegyem cuccot.  Egyszóval: meg fog látni!       

Első ötletemet, hogy a piros felmosóvödröt illesztem a fejemre elegánsan, gyorsan elvetettem, elvégre nem a kettes elmén vagyunk. Egyelőre. Jóó.. de ha se veder, se reklámszatyor, akkor milyen elfogadható kifogásom lehet a kócos, itt-ott libatollakkal ékes szénakazalnak, amit frizraként viselek jelenleg.. hmm..  Na és akkor jött a megvilágosodás! Mi lenne ha hajat mosnék, becsavarnám a fejem törülközőbe. Bingó! A legeslegjobb ötletem pedig az volt, hogy meg sem kell mosnom hozzá a hajamat ( legalábbis nem most rögtön), elég ha úgy teszek mintha megmostam volna és éppen szárad. Egyrészt elégedetten konstatáltam, hogy a láz nem sütötte ki az összes agytekervényemet, másrészt jól mulattam azon, hogy ez amolyan.. mesébe illő ötlet tőlem. Ráadásul a kedvenc Mátyás királyos mesém, ami a szegény lánnyal esett meg. Tudjátok.. jött is meg nem is, hozott is meg nem is.. etc.. aztán mégis elvette a király feleségül. 

Ily boldog végkifejletre nem számítottam persze. Nekem elég, ha három napig ehetem a kedvenc pizzámat.  Báár... ha elég jóképű lesz a pizzafutár, esetleg felajánlhatok neki egy érintésmentes kapcsolatot.. plátói alapon. Pár hétre. Majd neki is elküldöm a pizsamás fotóimat. Made in franicaágy.. :)

Nna.. uff. 

Ezer, sőőőőt...kétezer éve nem tudtam bejutni a saját blogomba, azaz IDE! Egyszercsak nem fogadta el a jól bejáratott jelszavamat a rendszer. Gondoltam sebaj: kérek újat, osszcső. Az átalában 3 percig tartó jelszócseréből, egy cirka két hétig tartó levelezés lett. Oké, hogy az oldal üzemeltetője bemondásra nem hitte el, hogy én vagyok a gazdája ennek a kis blognak, de már olyan adatokat is kértek, mint IP cím, milyen típusú számítógépről jelentkezek be, azok milyen processzorral rendlkeznek, azon kívül, kérték az utolsó laborleletem fénymásolatát, valamint a számlaszámom utolsó négy számjegyét, és ha már így benne vagyok az adatközlésben, a bankkártyám pin kódját is megadhatnám. Hát itt már nagyon kezdett gyanússá válni, hogy ez a lúzer, dilettáns banda csak szórakozik velem. Vagy tényleg ennyire hülyék.

Terveztem, hogy kezdek egy blogot, deee... bevallom én is a megszokások rabjává kezdek válni, ezért aztán nem kezdtem újba. Biztosan öregszem. Jaaa... NEM! :)  Szóóóval.. elsirattam a blogomat.  Nem is volt kedvem írogatni, bár volt néhány ötletem amit papírra vethettem volna, de ugye.. a fentebb említett megszokásmizéria miatt nem tettem. VISZONT! Most gondoltam egyet, és próba, cseresznye alapon megpróbáltam belépni ismét a felületre. Csodák persze nincsenek.. ( ez most ismét bizonyítást nyert) VISZONT! Ezuttal pikk-pakk engedett új jelszót generálni. Nem kellett küldenem sem érvényes adóbevallást, sem bikinis fotókat, csak simán kértem az e-mail címemre egy új jelszót. És TADAAAAM! Itt vagyok. :) 

A lényeg - és ezt ne vegyétek fenyegetésnek -, de így most megint kedvet kaptam az íráshoz. Na nem mintha sok minden történne az emberrel pandémia idején, de nah.. az élet azért produkál dolgokat, amit én most is ( mint mindig is ) megpróbálok pozitívan és főleg humorral kezelni. Néha sikerül. :) 

VISSZATÉRTEM! :)

UFF

Szeretem az "epic" zenéket.. Már csak azért is, mert epic filmeket vágnak be alá. Vagy fölé. Mindegy. Szóval naaaagy... hősi zene: romantikus vagy harcostrollosszörnyestörpéssárkányos, mindenki mindenkit megöl és kész! Számtalan filmet néztem meg már az ilyen videók miatt.  Most is egészen véletlenül találtam rá egy klipre. Dobok, vonósok és kellemes női hang, több szólamban is. Na és a lényeg, az alatta futó valódi vagy animációs ősi-hősi eposz. Egy kellemes, uzsonna utánra tervezett teljes népírtás vagy valami nyálasan csöpögős izé a téma általában. 

Már az első kép sejtetni engedte, hogy itt aztán lesz akkora öldöklés és/vagy akkora romantika, hogy a fal adja a másikat: Hatalmas, szinte az eon korból származó, hegyoldalból kifaragott építmények. Palota a felhők fölé tornyosulva. Tuti epic helyszín. Szóval ősi, gazdag város. Mindenből bazi nagy van nekik. Szobrok, miegymás. A következő helyszín egy puccos csarnok óriási oszlopokkal. Nna.. mondom magamban.. itt is alpinistákkal kell ablakot pucoltatni, mert ilyen nagy hokedlije  nincs a takarítónőnek. A szőnyeg  aranyból.. Hatalmas oroszlán szobrok mindenhol és rengeteg boldog ember.  Biztosan most adják át az idei Oscar díjat, ezért ez a nagy flanc. De amikor elkezdik szórni  vagy inkább dobálni marokszám a rizst, leesett, hogy ez tuti egy esküvő lesz. Igaz, nálunk nem divat az ilyesmi, hogy tíz kiló rizzsel dobjuk ki a szemét a házasulandóknak, deháát.. ahány ház, annyi szokás. A szaporulat reményében minden megengedett. Itten pedig királyi esküvő lesz, az rögtön látszik. Például onnan is, hogy a terem végében pont van egy király. Egy oroszlán király. Na nem azért, mert ő maga állat, hanem mert egy bazi nagy repülő oroszlán van a trónja felett. Amúgy  tök lazán ül a székében, iszogat,  beszélget a slepjével és tervezi a görög-perzsa háborút. Szigorúan Kr.e. 

Másik kép: rózsszírmokon lépkedő gyönyörű nő. Igen..  pár másodperc alatt az arany szőnyegre ráhánytak egy vagon rózsaszirmot, amire őrült módon dobálják marokszám a jázminrizst. A lány talpig aranyban, mezítláb, fülig érő szájjal lépked. Úgy látszik neki szóltak,  hogy most lesz az esküvője, csak még nem találja a vőlegényt, mert ugyan minden fehér turbános férfira rámosolyog, de mindről kiderül, hogy nem a jövendőbelije. Ez  nem töri le szépséget, mendegél előre vigyorogva. Ennyi arany nyaklánccal a nyakamon, fülemben, bokámon, csuklómon én is teli szájjal mosolyognék, de azon is el kezdenék aggódni, hogy ki a frászkarikához kell mégis férjhez mennem?! 

A trón felé menet lassan  beflessel neki, hogy a királynak, Xerxésznek mutatták be valamelyik este, miután a többi feleségjelölttel együtt egy hétig rózsaolajban fürösztötték az egész háremet, hogy  a  király választhasson közülük, ezért úgy dönt, meg sem áll a terem végéig. Ebben a pillanatban királyfinak eszébe jutott, hogyaszonygya: jééé.. nekem ma van az esküvőm. Felpattan, és nagy örömében, hogy jövendőbelije nem egy bányarém, mindenki szeme láttára megkoronázza. Stipi-stopi, enyém a nő! 

A következő snittben van némi utalás rá, hogy tisztességesen el is hálják a nászt, és ez ellen  - láthatóan - egyiküknek sincs kifogása. Nekem sem lenne ha az oltárnál egy 190 centi magas félisten várna, olajosan bronzbarna kigyúrt testtel, világító kék szemmel és vakítóan fehér mosolyjal. Az, hogy a perzsa királyhoz megyek hozzá, aprócska hab lenne  ezen a nagyon finomnak látszó tortán. 

Na de.. 

Láthatóan a legjobb királyi családban is lehetnek összezördülések, mivel a következő képben az asszonyka talpig esőtől  elázva bandukol a már egyáltalán nem arany és nem rózsaszírmokkal hintett folyosón, egyenesen hites ura, a király elé. Közös háztartásban élő emberek között azért ez nem olyan nagy cucc, de itten.. a perzsáknál az a szokás, hogy az asszony csak hívásra jöhet. Még akkor is ha királyné az illető. Ezt persze a házasság előtti tanácsadáson elfelejtették közölni a kis hölgyel, mert minden rászegeződő haragos tekintet ellenére is ráteszi vízes lábait a királyi lépcsőre, hogy valami könyörgésfélét rebegjen, amit a jelenlévő hímsoviniszta férfiak láthatóan rossz néven vesznek. Oly annyira, hogy a nagy kiabálásban és fölháborodásban szegény asszonyt egyikük le akarja kaszabolni. Nem kell ám megijedni, nem történik semmi véresen végzetes, mert bár a törvény az törvény, ám egy szerelmes férfi mégsem hagyhatja, hogy asszonyát a lábai előtt öljék le, mint egy malacot, ezért puszta kézzel állítja meg az éppen lesúlytó pengét. Woow! Éljen a király!

Szerelmes pillantások... majd egy: mindenki nyugodjon le a picsába..  pillantás, és ezzel szent is a béke. Egyelőre. A következő apró... háztartási balesetig. Királyéknál így megy. :)

UFF

Régen szappant, csokipapírt, kártyanaptárt gyűjtöttem. Egyedül a szappangyűjtést mondanám haszonnal is járó hobbinak, annak ellenére, hogy lövésem sincs mi lett a fél ágyneműtartónyi illatos szappannal.. Gondolom bevégezték amire teremtettek..  Legújabb hobbim az autószerelés. De tényleg! Nem mondom, hogy hozzá is fogok magához a tevékenységhez, dee... már annyi videón, műszaki leíráson és amatőr vitafórumon rágtam át magam, hogy szinte ha álmomból felkeltenek is el tudnám mondani milyen és hány liter váltóolaj kell a Suzukiba, ami ugye... a mi, legalábbis az én jelenlegi autóm.

Elég sok kocsi megfordult már nálunk, de most először próbálok érzelmileg is kötődni az autómhoz. Állítólag.. ( és ezt egy férfitól hallottam) jót tesz a kocsi lelkének. Mert hogy van neki. Nálam a pozitív hozzáállással Dunát lehetne rekeszteni, de ez a kis.. kocsi azért néha elkeserít. Például hangokat ad ki. Persze nem arról beszélek, hogy beindítom és berreg, esetleg brümmög, inkább arról, hogy veszettül nyiszog, súrlódik, kattog. Egyesek szerint ez tök normális az ő korában, és ne legyenek nagy elvárásaim, inkább tekerjem feljebb  a rádió hangerőgombját és ne foglalkozzak semmivel. A Suzuki masszív kis kocsi, no para!  Háát.. jó. Mély levegőt vettem és előkotortam egy Scooter cd-t. Talán oximoronnak számít, hogy Scooteréket hangtompításra használom, de ideig óráig beválik. A piros lámpánál persze megkapom autóstársaim lesújtó pillantásait az üvöltő retro zene miatt. Szerencsére csak azokét, akik szintén olyan csórik, hogy nem telik nekik légkondis kocsira, és lehúzott ablaknál élvezik az aszfaltról felszálló 45 celsius fokot, mint én is. 

Sajnálatos módon, ha egyszer beeszi a fejembe, hogy az autóm már megint nem úgy működik ahogy a nagykönyvben meg van írva, akkor elkezdek nyomozni, hogy miféle hang lehet..  Ilyenkor beugrik egy rész a Rómeó és Júliából.. 

Már menni készülsz? Még nem is virrad?
Nem a pacsirta volt, ha’ fülmile,
Félénk füled mitől megrezzene.
A gránát-almafán szól minden éjjel.
Hidd el, szerelmem, csak a fülmile.

Lefordítva ezt autósnyelvre: ez bizony nem normális, mert egy normális autó nem kerreghet korán reggel. Vaaagy.. csak reggel kerreg, mert hideg az olaj?  Persze utána egész úton megy a fülelés, hogy hallom vagy sem azt a hangot. És ha nyomom a féket és a gázt egyszerre elhallgat vagy még hangosabb? Esetleg ha elkezdek a Bükkben raftingolni, az árt vagy használ neki? Ez is olyan, mint a fogfájás. Nem múlik el magától. És most tegye minden rendes autót vezető ember szívére a kezét, hogy nem bízott-e már abban, hogy ez a mostanra szürreálissá váló, éjszaka is a fejedben kattogósurrogó hang elmúlik. Magától. Az autó... kvázi kialussza. Vagy ilyesmi. 

Ha nem, akkor irány a jó öreg ( szó szerint ) szakember. Ékes magyarsággal, szofisztikáltan elmondom mit tapasztaltam: egyszercsak elkezdett surlódó hangot adni... inkább fémes, mint zörgő, és nem is mindig.. csak reggel és főleg este.. biztosan a hidegtől.. vagy felforrósodott benne valami.. esetleg a fék? de szerintem nem... nem.. nem értek hozzá, csak megnéztem egy billió videót arról, hogy mi baja lehet ha ilyet tapasztalok, és szerintem ez a baja, de pszt! meg sem szólalok, mert hogy jövök én ahhoz.. és különben is.. szerintem persze igazam van, de majd megnézi és meghallgatja.. mert nő is vagyok, meg szőke is... de az internet nem hazudik és végülis.. én sem vagyok hülye! 

Látom a szemén, hogy elkönyvelt valaminek... amit kikérek magamnak, mert nem vagyok!

Most megint hallottam valamit pár napig hátulról, alulról.. (még mindig a kocsiról beszélek) de elmúlt. Most az frusztrál, hogy miért nem hallom? Jajj.. ez  legalább olyan nehéz dolog, mint kisgyerekes szülőnek lenni; nagyon idegesít, ha a gyerek üvöltve játszik, de akkor igazán nagy a baj amikor csöndben van. 

Jelenlegi problémám a kilincs. Egészen apró, mondhatni bagatell  baja van. Konkrétan nem lehet kinyitni vele az ajtót. Megoldás ha lehúzom az ablakot és kinyúlok a külső kilincshez. Száraz időben nem annyira gáz, de amikor leszakad az ég.. az már bőven meghaladja az ázott ciki kategóriát. 

Már megnéztem pár videót, tudom hogy kéne kicserélni. Szerintem szét tudnám szedni. :) De hogy összefelé hogy menne... hmm...

Na.. UFF

Annak ellenére, hogy hétfőn kitakarítottam, mégsem utaztam el sehova a hét maradék részében. Ez természetesen csak a kellemetlen időjárásnak  és a Hawaiit is súlytó  csúnya vörös színű országbesorolásnak köszönhető. Miután tavaly nyáron nem mentem nyaralni, ezért úgy gondoltam, hogy idén sem fogok. És ugyanezt tervezem még a kétezerhuszonegyre is. Ennek az áldott következetességnek hála, túlnyomórészt a barátnőimet boldogítottam, olvastam és filmeket néztem. Kedvenceim a mesék. Ma rátaláltam egy ismeretlen Hamupipőke változatra. Amerika film, két és fél óra hosszú. Wooow! 180 perc tömény tündérmese és boldogság, a legboldogságosabb heppienddel. Nyameee! 

Hááát... Az első csalódás akkor ért, amikor rájöttem, hogy ez a Hamupipőke nem szép. Egy igazi Hamupipőke még a kosz alatt is tündököl. Mert ugye a jóság, a szerénység, az ártatlanság kiragyog. Tudom, mert nálam is így szokott működni. Így már értettem azt is, hogy bár ez a film tele volt világsztárokkal, ezt a kis hölgyet az utolsó forgatási napon mégis örökre elfelejtette a filmes szakma, mostanra tisztázott okokból. A második csalódásom, hogy ez egy zenés változat volt. Ami persze nem lenne a világvége, ha nem két percenként fakadt volna dalra valamelyikőjük. Ha kellett, ha nem. Többnyire nem kellett volna.  Visszatérve Hamuizékére.. hát még ilyen böszme leányzót nem látott a világ. Az is 10 perc beszélgetés után esett le neki, hogy miként került oda egy vadidegen nő, aki saját bevallása szerint a jó tündér volt, de ezen az alapon lehetett volna az ördög öreganyja is. Ez a kiscsaj meg.. amikor végre beflesselt neki, hogy már a heti nagymosást is kitárgyalta ezzel a nővel.. akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy kicsoda és hogy került ide. Amikor a jó tündér  felvilágosította, hogy ő azért  jött, hogy próbára tegye, megérdemeli-e a figyelmet, akkor is csak pislogott, mint hal a szatyorban. " Nahát... tényleg? " És... miért?" " Biztos, hogy hozzám jöttél?" " De biztos?" . Biztos aranyapám. Ennél biztosabb már sosem lesz. Pff.. Egek! 

Tisztára az agyamra ment. És még közel sem volt vége. Amikor az undok amerikai mostohaanyukája elviharzott a két ronda lányával, ő szomorkodva ült a kemencepadkán és tovább számolgatta a fehéregereket ( kajak így volt ), ahelyett, hogy bekattant volna és.. teszem azt.. fogkrémet ken a kilincsekre, esetleg tüsszentőport rak az esti kakaójukba. Ez a lánygyerek annyira tompika, hogy akkor sem esett le neki a nagy fatantusz, amikor ismét megjelent az a szerencsétlen jótűndér és megkérdezte tőle, esetleg nem kéne  neki is ott lenni a bálon? A válasz: nekem? (szempillarebegtetés)  Nem öcsém.. a fehéregereknek akiket az előbb számoltál össze. A bálban már mindenki pocsolya részégre itta magát, mire neki eszébe jutott rábólintani hogy: de. 

Mázli, hogy a tündérkeresztanyunak több sütnivalója vagy/és nagyobb tapasztalata volt árvalányokkal. Gyorsan felöltöztette, a fejébe nyomott egy rizsporos parókát, amitől szebb ugyan nem lett, de legalább már én sem ismertem rá, nemhogy a drágalátós mostoha rokonsága. 

A bál.. Na.. az meg a másik. Egyből látszott, hogy a filmet még a hidegháború idején forgatták, mert volt ott egy orosz hercegkisasszony is, akkora busa szemöldökkel, mint Sztálinnak volt. Kb. a bájos arcberendezése is az övéhez konvergált. Ejnye amerika.. ennél azért szebbek az orosz lányok. Dehát.. a művészi önkifejezésnek ezen példájába sem lehet belekötni. Végső soron. 

Meg volt a nagy antré.. Hamupipőke a buli utolsó táncára ért oda, pedig nagyon futott felfelé a lépcsőn. Annyi rizsport szórt rá a tündérnagynénije, hogy percekig tartott míg elült a por amikor végre berobbant a köztudatba.  Mondanom sem kell, mindenki, de tényleg mindenki tökre lefagyott, királyfival az élen. A világát nem tudta onnantól kezdve. Nem tudom mit tolt akkoriban Richard Chamberlain, de nekem is kell!  Az orosz hercegnő nagyon csúnya angolsággal és jó hangosan megkérdezte, hogy ki ez a korán megőszült szűz és mit akar a vőlegényétől?! Többek között erre a kérdésre sem kapott választ. 

A fiatalok még az orosz-amerikai konfliktus előtt  kitáncoltak a terszra, bele a holdfényes éjszakába. Természetesen percre pontosan egyszerre lettek szerelmesek egymásba, hiszen ez  egy mese. A herceg hevesen udvarolt, de Hamupipécske gyorsan lehűtötte, miszerint ő csak egy árvalány, cseléd a falu szélén álló kastélyban és egyébként is éjfélig van kimenője, addigra haza kell érnie, különben bezárják a nővérszállót. A királyfi  ebből cirka semmit nem akart meghallani, mert annyira túl volt csordulva... (krekkel, speeddel? ) szerelemmel. Talán emiatt nem vette észre, hogy Miss Rizsporos már nem fekszik aléltan a karjaiban, hanem ruháját a nyakába véve uccu.. rohan a kijárat felé. Éppenhogycsak hazaért időben, de mindannyian tudjuk, hogy azt a bizonyos cipellőt bizony elhagyta. Itt jegyzem meg, hogy én két akkora,  nevelési célzattal ellátott pofont kaptam volna ha fél pár cipőben megyek haza, hogy a fal adja a másikat. Vagyis a harmadikat. 

Mindenki tudja mi a mese vége. Cipő megtalálva, mindenkire felpróbálva. Befutó feleségül véve.  Az orosz hercegnőt gondolom felültették a  New York- Moszkva barátság vonatra és hazaküldték. A film végére ez az árvalányhaj is egész  kikupálódott. Egy jó smink csodákra képes. 

Szóval.. undorítóan boldog mindenki. Pont mint a mesében. :)

 UFF

u.i.: Tudom ám, hogy két és fél óra az nem 180 perc. Nem vagyok hülye! Csak hirtelen nem jut eszembe, hogy akkor mennyi. :( 

Ha van egy hét szabadságod, akkor azt a hét napot alaposan meg kell tervezni. Még akkor is, ha tudod, hogy a dolgok nem egészen úgy sikerülnek ahogy elképzeled.  Deee.. a  tudatosság fontos dolog, ezért tervezni fogok, még ha a kutya a kovászba esik, akkor is!  

Én azt terveztem, hogy hétfőn sokáig alszom, de utána rögtön elkezdek takarítani, és egész nap ennek az áldásos tevékenységnek hódolok, hiszen húsvét óta halogatok olyan dolgokat, mint a gázcsövek lemosása, ablakpucolás, felesleges dolgok szelektálása.. stb. 

Szóval.. hétfő.. 

4óra 50perc. Ha megölnek sem bírok tovább aludni. Ami persze nem azt jelenti, hogy kipattanok az ágyból és megvadulva elkezdem kergetni a porcicákat a lakásban.. ááá..dehogy.  Mégiscsak szabadságon vagyok. Lustálkodhatok  kb. 8-ig. Háromszor végig pörgetem a távirányítóval a tv kínálatát, de semmi izgalmas nem kerül az utamba. Más hétfőkön, amikor nincs időm, sietek, és éppen iszom a forró kávét miközben mosom a fogamat.. akkor bezzeg ismétlik a kedvenc teniszjátékosom meccsét, aminek az első négy szettjét már háromszor láttam, de a döntőt még soha, mert el kellett rohannom dolgozni. 

Oké.. ha nincs semmi a tévében, akkor jöhet az internet. Láthatóan az összes nagyon érdekes és fontos ismerősöm még/már alszik és nem posztol ki semmi izgalmasat, így kitaláltam, hogy ezt nekem kell megtennem. Mi lehetne az.. mi lehetne az.. Hajnalban, ágyban fekve, viszonylag kevés lencsevégre kívánkozó dolog van. Én ugye számításba sem jöhetek kócosan, párnagyűrött arccal, smink nélkül, hogy az egyéb kiegészítők hiányáról, mint: fülbevaló, napszemüveg, tiara a hajban...  Maradjunk annyiban, hogy a spontán szelfizés ebben a korban és ebben a napszakban már bőven kimeríti a köz- és önveszélyes dolgok fogalmát. 

Legnagyobb szerencsémre épp kelt fel a nap és a fény  gyönyörűen szűrődött át a redőny résein, aranyszínnel festve meg  a függönyt. Na ezt jól lefényképeztem és fel is dobtam a fészbukra. Lám lám.. még szabadságom alatt, amikor legálisan lustálkodhatnék akár délig is, én akkor is a szépséget keresem a világban hogy másokkal megoszthassam.  Hát na. Ilyen vagyok. :)

Mivel a fotózás semmilyen fizikai megerőltetést nem okozott, így nem is volt okom ágyban maradni. Egyszerűen már nem volt mit kipihennem. Jöhet a szokásos reggeli rutin, azzal a különbséggel, hogy egy dologgal  kell foglalkozzak, nem úgy mint munkanapokon, amikor próbálok kávét inni és fogat mosni, kvázi egyszerre. Ráadásul nem ez a  legszokatlanabb párosítás ilyenkor. Megtippelem mások is egyszerre több ruhadarabot próbálnak felvenni, esetleg a lépcsőházból visszaszaladni, mert ott jönnek rá, hogy a csini új  szandál  bokazoknival még a 70-es évek elején kiment a divatból,.Én pedig idejében eldönthettem volna, hogy térdtől lefelé sportosan vagy nyáriasan akarok menni dolgozni. 

Nade... szúúúúszááá... szabadság van!  Ilyenkor például lehet kényelmesen reggelizni. Én ma jégkrémet reggeliztem. Ami ugye.. rendes háztartásokban nem történhet meg. Maximum vásár- és ünnepnapokon, de máskor soha! Nem mondom hogy jól lehet lakni három gombóc fagyival, de hogy éhesebb leszel tőle, az biztos. Ekkor jöhet a hezitálás a dupla reggeli és a korai ebéd közt. Nem árulom el én melyiknél tettem le a voksomat. Végül is.. egy lánynak lehetnek titkai! :)

Ja... és a takarítás. Khhmm.. szóval az úgy volt, hogy elraktam a sok szana-szét hagyott ruhadarabokat,  felráztam a párnámat, mint Holle anyó.. szóval rendet csináltam. Még a mosogatógépet is elindítottam, ezért mondhatjuk, hogy elmosogattam. A porszívó várakozással vegyes szemrehányással pislogott rám a sarokból, ezért igyekeztem elkerülni a szemkontaktust. Nem neki címezve, de azért jól hallhatóan azt morogtam, hogy ha ma mindent megcsinálok, akkor mi marad holnapra? A pormacskák holnapig nagyon jól ellesznek, sőőőt.. még szedhetnek is magukra egy keveset, én pedig elővehetem a könyvet amit egész héten nem bírtam elolvasni heveny fáradtsággal vegyes álmosság okán. Persze most nem kell a tv macival egyszerre lefeküdnöm, hiszen nem kelek korán. Akkor most olvassak nappal, és takarítsak éjszaka, vagy maradjak a tervnél és vegyem kézbe a nyüves porszívót.. ?!

Nna! Hát ez a baj a tervekkel! Megmondtam vagy megmondtam, hogy nem fog működni? ( Megmondtam)  Most kell egy új terv. Egy sokkal jobb. Vagy egy sokkal jobb ÉN aki szigorúan veszi a terveket. 

Na jó. Ez a kis sárga csöves szörnyeteg nem hagy békén. Hogy a nyávogó pormacskákról ne is beszéljek. Megyek a terv után.  Szívás. :( 

Mázli, hogy a hét többi részére még nincs tervem. Lesz ahogy lesz. :)

UFF

Na.. hát az úgy volt, hogy a kedves Timi kolléganőm megkérdezte tőlem, van-e kedvem menni színházba. Modtam hogy: már hogy a viharba ne lenne kedvem!? Mit nézünk? Na.. ezzel kicsit feladtam a leckét, mert pár pillanatra elgondolkodott, majd közölte, hogy egy operát. Valami Don.. a címe neki. Háát.. Don izéból volt egy pár, még színpadra állítva is. Felsoroltam pár híres Don-t, hátha beugrik. 

• Don Juan? ( mint a legismertebb nőcsábász Don, és őt láttam is színházban. Persze nem az eredeti Dont, hiszen szegényke már százezer éve szexmentesen nyugszik a sírjában)
• Don Quijote? ( ő is elég híres és egyben a legbolondabb Don volt, akit ismerek. Persze nem az eredeti donkihótét, mivel ő is régen megvívta már szélmalomharcát (  szó szerint) és szintén nyugszik egy fiók mélyén, lévén, hogy kitalált alak. Belőle egyébként is musical készült, nem opera. ) 
• Don Corleone? (Jajj.. de butus vagyok! Hiszen ő olasz, nem spannyol, és maga a megtestesült  Keresztapa. Személy szerint  nem szerettem volna a keresztlánya lenni, akár megzenésítik, akár nem. ) 
• Don Pepe? ( ööö... pizzáról opera? Na az ki van csukva!)

Na és ekkor ugrott be, hogy persze hogy a Don Carlos c operáról lehet szó! Azt már meg sem mertem kérdezni Caparetti énekel-e benne. Ez a kérdés még napokig feszített  belülről, de aztán úgy voltam vele, hogy énekel aki énekel.. nekem jó lesz! 

Rendes színházbajáró emberként utána is néztem az operának és a történelmi hátterének. Mióta spanyolországban jártam, kicsit a szívem csücskei lettek a spanyol dolgok. Már az remek ajánlólevél volt, hogy Verdi szerezte a zenéjét. Verdit mindig is szerettem. Verdi nekem az operák best of-ja, ezért pláne nagyon vártam az előadást. Nem mondom... amikor azt olvastam, hogy az ősbemutatón 5 felvonásból állt a darab, kicsit elbizonytalanodtam, hogy elég lesz-e a szendvics, egy kis chipsz nasinak, és másfél liter ásványvíz erre a maratoninak tűnő előadásra.. Mondjuk..  nálunk az ilyen kultúrális-társas összejövetelek vagy evéssel kezdődnek vagy evéssel végződnek, éppen ezért be is fejeztem az aggódást.

Ekkor jött a másik orbitális, mindent maga mögé utasító  kérdés: ÉS MIT VEGYEK FEL????? 

Mégiscsak egy opera! Oké, hogy nem a milánói Scalaba szól a jegyünk, de.. nah! Verdit  illik megtisztelni egy egyedi tervezésű ruhával és a hozzá tartozó koronaékszerekkel. Ez a gondolat a barátnőm fejében is megfogant, mert az előadás napjának délelőttjén felhívott, hogy most beszélt egy másik barátnőjével és arra jutottak, hogy kéne valami elegáns ruha. Fekete csipke vagy csillogó lurex. Persze a tűsarkú, fekete lakkcipő is alap darab ilyenkor. Ha  még az arany smukkokat is hozzászámolom, akkor kiderül, hogy ehhez nem vehetem fel a kínaiban vásárolt ( egyébkébnt nagyon jó meleg) piros-fekete dzsekimet. Summa summárum, kell egy földig érő nagyestélyi a hozzátartozó tiarával, nyakékkel és egyéb csillogó bigyókkal, egy színházi táska, egy pár fekete tűsarkú cipő, és egy hamis nercbunda ( mivel állatvédők vagyunk).  

Nnna.. ahogy ezt így megbeszéltük és egyetértettünk mindenben, abban is egyetértettünk, hogy mindezek heveny hiányán, és a karácsonykor elfogyasztott töltöttkáposzta-mákosbejgli kombináció okán, nem tudunk teljesen az alkalomhoz illően felöltözni. :( 

Mosmilesz??

Az lett, hogy mindenki előbányászta a szekrény mélyéből a színházképes ruházatát és némi bizsut hozzá. Nekem spec. nem volt nehéz lemondanom a fekete tűsarúról, mert utoljára 18 éves koromban volt ilyesmim, és az sem volt fekete, mert kék volt. Mivel nem egyedi tervezésű Valentinó ruhában mentem az előadásra, így nyugodt szívvel felvettem a kínai ( jó meleg) dzsekimet. MIndezen egyszerűséget a sminkemmel igyekeztem ellensúlyozni. Elsősorban imádott tűzvörös rúzsommal, ami pont ment is a felsőmhöz, és amit a színház elé betervezett dönerezés első három percében le is nyaltam magamról. Az persze eszembe sem jutott, hogy elvigyem magammal, és újrateremtsem azokat a vérvörös ajkakat... :(

És így... jóllakottan és vidáman, elindultunk a zoperába. 

Folyt. köv. 

...

De én pont most ittam meg majdnem egy üveg, Új Évi pezsgőt. Nem Évi... hanem évi. Tudjátok.. új év.. szilveszter után. vagymi. Hát a szilveszter az úgy jött össze, hogy kattingattam a tévét, de egy normális film vagy legalább egy nyomorult retro Sass kabaré sem volt benne, ezért rendesen elaludtam. Tök józanul, mert ma éjjel én voltam az ügyeletes sofőr, így még azt a kevés alkoholt sem ihattam meg, amihez ingerem vagyis gusztusom lett volna. Ezen a szlovákiából hozott gyönyörrűmetálrózsaszínű palack tátrateát értem, ami hibiszkusz ízű. Ebből is látható, hogy vegánnak lenni jó és egészséges, bár azt nem tudom, ha egy virágot a méhek porzanak be, tehát kvázi.. a méhecske szexel egy bibével, akkor az még vegánnak számít vagy sem...  Az év dilemmája.. ha belegondolok. De persze egy üveg isteni Törley pezsgő után baromira ez jelenti az élet próblémáját. Talán ezért is isznak az emberek. Már akinek van annyi esze, hogy azért igyon, hogy a gondjai kisebbeknek látszódjék. Nnnnnaaa.. ez pont nem én vagyok. 

Én kb. operettesre iszom magam évente kétszer. Ilyenkor vicces vagyok ( najó.. ez most nem látszik, de tényleg így van), és rájövök, hogy szédülni nem csak az alacsony vérnyomástól lehet, viszont italozni sokba kerül, szóval mázli, hogy egy rakás alkoholt kaptam ajándékba a már meglévőkhöz, szóval.. ha lenne affinitásom az alkoholhoz, akár minden nap vidámra, szomorúra, megkeseredettre, elszántra, mérgesre vagy akrámire ihatnám magam, mint más emberek. Ehhez képest, józanul próbálok küzdeni a bajokkal. Megoldani persze így sem tudom mindet, mert ez aztán olyan, mint a polip: megoldom az egyiket, és máris ott a másik. Na de ez sem a spanyol viasz. A francba, hogy még ezt sem vagyok képes feltalálni. :( 

Szóval.. hajnali negyed négy van, megittam egy üveg pezsgőt, a háttérben megy a tegnap letöltött Bosszúállók sorozat utolsó része, ( ami.. megjegyzem baromi hosszú és vontatott, és már alig várom hogy Tanos újra törölje az egész hóbelevanc felét.) Persze a rosszabbikat. Na nem mintha jogom lenne eldönteni ki jó és ki rossz..

Bakker.. máris filozófikusra ittam magam,. Még el sem kezdtem, már  abba is kell hagynom az alkoholfogyasztást. :) 

Nna.. BUÉK! 

éssss.... UFF 

... a kihívások. Vannak akik keresik, vannak akik elfutnak előle, vannak a kényszerpályások és vagyok én, aki mindhárom kritériumnak megfelelek. 

Ez a mostani dolog valahogy megtalált. Én kicsit futottam előle, aztán megálltam, megfordultam és elkezdtem felé araszolni. Most itt vagyok. Nnnaaa.. azóta  egy merő frász az életem! Aludni éppen tudok.. csak nem akkor, amikor kéne. Mert amikor alvásidő van normális embereknek, akkor én arra riadok hogy: Úristen! elfelejtettem! Mármint valamit megtenni. De nem. Nyugi!  A másik pillanatban tudatosul bennem, hogy nem felejtettem el, Egy fenét!  Elrontottam!  És tényleg nem tudom melyik  a rosszabb. Leginkább egyik sem. Legjobb lenne ha elfelejteném  elrontani. :) És persze az sem ártana, ha az egész jelenlegi bioritmusom nem egy öt hónapos csecsemőjére hajazna, aki este 7-kor már alszik, hogy aztán hajnalban kiüvölthesse a lelkét. Jóóó.. hát üvölteni éppen nem fogok, de ennek a bioizé felborulásnak folyamányaként a reggeli kávémat a mikróban akartam megfőzni. Ami nem éppen lehetetlen mutatvány, de a mikrohullámú sütő még mindig nem kompatibilis az aluminíum kotyogókkal. Mázli, hogy amikor rácsuktam az ajtót beugrott, hogy valami nem stimmel. Igencsak szikrázóan indult volna a reggelem ha nem így teszek. :)  És ha valaki ismét megkérdezi tőlem ( mint már annyiszor ), hogy ezt miért írtam bele, meg hogy.. milyen jópofa vagyok, hogy ezt így kitaláltam, akkor azt mondanám az illetőnek ( mint már annyiszor ), azért, aranyapám, mert ez így történt! :) 

Naa.. szóval ez  a tendencia azért mostanában javulni látszik. Neeem.. nem az, hogy izzadságban fürödve ébredek a gondolattal, hogy esetleg elbénáztam valamit, mert ez még meg van. Nem bizony! De fejlődök. Most azon megy a lamentálás hajnali 4-től 5-ig, hogy vagy elrontottam vagy nem. A "vagy", az biztos. Na ez a lehető legrosszabb opció. Mert ha biztosan tudom, akkor sem alszom vissza nyugodtan, azzal a felkiáltással, hogy: oké.. ezen már nem segíthetek, viszont még alhatok másfél órát, hanem elkezdem gyűjteni a bizonyítékokat arra, hogy mégis úgy csináltam ahogy kellett. A jó hír ( nekem és mindenki másnak is ), hogy már nyugodtabbak az éjszakáim, és egyre kevesebb kétség gyötör. Mármint álmomban. Aztán bemegyek dolgozni és a "rémálom" folytatódik, csak  egy 2.0-as változatban. :) 

Igenis kellenek a kihívások. Kellenek a korlátok, amiket felismersz és amiket elkeszdesz átugrani. Vagy átmászni rajtuk. Esetleg alattuk. Mikor hogy sikerül.  A lényeg, hogy ne kerüld meg őket!  Akard, csináld, tanuld meg! Ha szerencséd van és türelmes, jó  emberek vesznek körül, akkor menni fog. :)

Nem hinném, hogy mások, sokan.. majd' mindenki.. nem küzd hasonló gondolatokkal, kétségekkel és félelmekkel ha valami újba kezd. Dehogynem. Szerintem ez is a normális. Emberi. De nekik legalább van annyi eszük, hogy nem írják le, nem úgy, mint...  :) 

UFF

 Naa.. hát ez tisztára olyan, mintha magyar népmeseleves lenne, de nem az. Simán menza kaja vidéki kisvárosi iskolákban. Nyugi, erről sokáig én sem tudtam. Viszonylag rövid ideig voltam csak "ebédlős", ráadásul akkoriban teljesen felismerhető és ehető ételek adtak. Sietek kijelenteni, hogy ez is ehető és fel is lehet ismerni, csak senki nem gondolná első látásra, hogy ilyesmit adnak fejlődésben lévő kisiskolásoknak vagy hogy egyáltalán emberi fogyasztásra is alkalmas. Pedig nagyon is az. 

Pár éve  vendégségben voltam barátoknál, és abszolúte semmi ötletünk nem volt, mit kéne főzni a gyerkőcöknek. Sosem hittem volna, hogy nyári szünetben bármelyik kilenc évesnek  az iskolában kapott ebéd jár a fejében, de ez esetben a napi kívánság a kukoricaleves volt. Előszőr mindketten ( Anita barátnőm és én ) azt hittük, át akarnak vágni a kölykök, ilyen kaja nem is létezik. De aztán olyan ártatlanul és komolyan bizonygatták, hogy de bizony.. és hogy isteni.. és hogy Bea lécci ilyet főzzél, hogy uccuneki.. felkeerestem a sokat emlegetett és máig is csudálatos internetet és rákerestem a kukoricalevesre. Volt bennem némi kétely, hogy egy biogazdaság vagy reform sertéstenyészeti oldalon kötök ki, ahol magasszárú fűzőscipőben serénykedő konyhásnénikről látok fotókat, akik gulyáságyúban főzik a disznóknak az ebédet... vagy ilyesmi. De nem.  Az internet kidobta, hogy kukoricaleves nevű étel márpedig létezik. Igaz, hogy Michelin csillagos éttermek étlapján még nem szerepel, és várhatóan nem is fog, de létező és nagyon is finom kajáról van szó. 

Hát jó.. legyen! Főzzünk kukoricaizélevest. A recept nem bonyolult, túl sok vagy extrém hozzávaló sem kell, szóval.. egy életem, egy halálom, én a kukoricalevest megpróbálom!  Annak ellenére, hogy mindent úgy csináltam ahogy a receptleírásban meg volt írva, szóval annak ellenére - vagy éppen ezért -, egy ronda de finom leveske gőzölgött a fazékban. Igaz.. kicsit szürke, kicsit csomós, és egyáltalán nem étvágygerjesztő látvány, de az íze.. remek! 

Úgy döntöttem, ezt a tudást nem titkolhatom tovább, ezért megosztom veletek is. Gyors, olcsó és finom. Mi kell ennél több egy szürke délutánon? 

Imé a receptúra:

Alapból is nehéz, de egyeseknek óriási tehetségük van ahhoz, hogy ezen még húzzanak kicsit. És igen.. most magamra gondoltam. ( egyébként is mindig magamra gondolok, hiszen oroszlán vagyok )

Van ugye, amikor a jóakarat, a kisérletező kedv, aaa.. biztosanjóleszez... átcsap hogyénmekkorahülyevagyok-ba. Ezzel nem azt mondom, hogy nálam mindennaposak az ilyen dolgok, és nyilván itt is érvényes az a mondás, hogy az nem hír, hogy a kutya ma sem harapta meg a postást. Az, amikor megharapta... na az hír. Ha pedig a postás harapja meg a kutyát... 

Esetemben az, hogy naponta sminkelem magam, amitől fiatalnak és üdének látszom.. vagy úgy tűnik, mintha annak látszanék.. vagy én azt gondolom, hogy üdének látszom..(tökmindegy), az nem egy említésre méltó dolog. De egy orbitális sminkbaleset, amit főoldalon hoz az Észak-Magyarország...  közelgő választások ide vagy oda.. az már hírértékkel bír. 

Nnna.. az történt, hogy időre kellett elkészülnöm ezen az ominózus napon is. Teljesen időben  voltam, már csak az 5 perces smink felcuppantása maradt hátra, amikor, máig tisztázatlan okokból úgy gondoltam,  nem a megszokott alapozómmal alapozom meg a mai üdeségemet, hanem egy olyannal, amit télen szoktam felrakni. Mivel idén nyáron csak a buszmegállóban ért napsugár, ezért úgy véltem; most, így  október elején sem lehet engem összekeverni egy mediterrán szépséggel sem, szóval.. jöhet a világosabb kence, amitől olyan porcelán bőröm lesz, mint Hófehérkének. Azzal a könnyebbséggel, hogy nem kell főznöm, mosnom, takarítanom és illemórákat adnom hét, azaz hét darab kisnövésű bányásznak.Szerencsére megtűrt ágyrajáró sem vagyok, arról nem is beszélve, hogy nem kell örökké frászban lennem egy önképzavaros mostoha miatt, aki nem mellesleg látens boszorkány, és szabadidejében egy türkörrel beszéli meg a heti nagybevásárlást. 

Miközben lecsavartam a krém kupakját, királylányságomról elmélkedtem. Mert hát.. itt vagyok én a magam tökéletességében ( ami mindjárt még tökéletesebb lesz  ), de az összes királyfik valahol az óperenciás tenger másik felén kóborolnak, és ész nélkül megcsókolnak, felébresztenek vagy üvegcipellőt adnak bárkire, aki szoknyát hord. Grr... 

Ilyen békés gondolatokkal próbáltam magamból Hófehérkét varázsolni. Nagy igyekezetemben kicsit sok kencét nyomtam az ujjamra, de úgy voltam ezzel, elég nagy arcom van, majd alaposan szétmázgálom, oszt' jó lesz. Hát nem lett jó. Sőt. Annyira rossz lett, hogy hirtelen nem ismertem magamra. Amikor gletteltem, azt sem hordtam fel ekkora darabokban, mint most ezt a szürke maszlagot. Méghogy Hófehérke..  Minden csodaszép király- vagy árvalány gonosz mostohája bájosabb pofival dicsekedhetett, mint most én. Mondogattam, hogy a belső szépség a fontos, és aki nem lát át ezen a szürkészöld páncélon az meg sem érdemel engem, dee.. lassan kezdett szétkenődni az önbizalmam ahogy a tükörbe néztem. És mint a sokat emlegetett királylány sokat szidott mostohaanyukája, jómagam is egy tükörrel társalogtam nem éppen úriasszony stílusban. 

Summa summárum.. be kellett látnom, hogy  egy nagyon csúnya cserbenhagyásos sminkbaleset áldozata néz vissza rám. Arra a - fel nem tett - kérdésre pedig, hogy: Tükröm tükröm.. blabla.. Na.. ki a legszebb a világon? az volt a hülye tükör válasza, hogy: bárki. Mindenki, akárki, de hogy te nem, az tuti. 

Csupán az áldott jó természetemnek köszönhetem, hogy ebben a pillanatban megláttam  a "tragédiában"a komédiát. Jelesül, hogy ez annyira vicces... így elrontani valamit.. ez már művészet. :) Ergo: le kell fényképezni. Mármint magamat ebben a maszkban, ami lassacskán kezdett szikkadni. Gyorsan elszaladtam a telefonomért, beállítottam és csináltam egy gyors szelfit. Nem lett jó. A harmadik nemlettjó-nál rájöttem, hogy ebből jót még az Atyaúristen sem sem tudna kihozni, és hogy ez attól lesz csak jó, ha én jóképet vágok hozzá. Vágtam is.. vagy ötöt. Ezzel persze elment egy rakás idő, nekem pedig mindjárt jött a buszom, szóval turbóba kapcsoltam, hogy gyorsan lemossam magamról ezt a komplett glittegyletet, majd kicsinosítsam magam a régi módi szerint. 

És itt kezdődött a baj második része. Hogy ez az egész izé  nem csak rászáradt, mostanra rá is keményedett az arcomra. Az én gyönge.. fehér bőrömre, amin még az is ott hagyja a nyomát, ha egy pillangó szárnya megérinti, nem hogy ez a tortúra. Előszőr persze finoman, a mindenre jó micellásvízzel próbálkoztam. Ezen jót kacagott a rám száradt alapozó és maradt ott, ahol volt. Jött a sminklemosó, majd a mosdószivacs, végül a körömkefe.Bingó!

Mindig mondom: az áldozatos munka jutalma sosem marad el. Kivéve most. Mert az igaz, hogy a sok munka ellenére,  az arcom nyomokban még alapozót tartalmazott, de ezt bőven ellensúlyozták azok a lázrózsák, amiket sikerült az arcomra, államra, homlokomra varázsolnom. 

Summa summárum.. sikerült magamat egy nagyon csúnya bőrbetegségben szenvedő fertőzőbetegre sminkelnem, röpke fél óra alatt. Uszkve. Kábé. Aztán rohantam a buszhoz. :) 

u.i.: A csodálatos fotográfia ingyenesen megtekinthető Instagramon.  :) 

UFF

... nem vagyok ennyire béna vagy figyelmetlen, mint ma voltam. Úgy általában véve, de azért fel tudnék sorolni még pár precedenst..  

Nnna.. hát az volt, hogy szabim alatt úgy gondoltam ideje minden eddig halogatott dolgot, mit a fogorvos és a nőgyógyászat, elintézni. Nem mintha bármi bajom, panaszom lett volna, de érdemes ezeket preventíve megejteni. Előbb a fogorvoshoz mentem, aki elküldött parabola.. akarommondani.. panoráma röntgenre. Aszonta, addig szóba sem áll velem és a fogaimmal, amíg nem hozok neki egy CD-re kiírt röntgent a fogaimról. Mondtam neki, hogy nem para, elmegyek én, de sajna nem tudunk időpontot egyeztetni, mert még nem tudom hogy fogok dolgozni októberben. Az oké, hogy álmosan és kedvetlenül, de hogy ezeket reggel, délben vagy este ejtem meg, arról egyelőre nincs információm. No nem baj, mivel még csak  szeptember van, és/talán még ebben az évben ismét sorra kerülök. Ha szerencsém van. Ezen kicsit elpityeredtem, mert igaz, hogy már egyes üzletekben kirakták a karácsonyi hógömböket és a rózsaszínű műfenyőket, de én úgy terveztem, még a tél beállta előtt szert teszek pár új amalgám tömésre. Végül annyiban maradtunk, hogy csináltassam meg a parabola.. akarommondani.. a panoráma röntgent és utána telefonozzak. Találunk valami mindkettőnknek tetsző megoldást. Boldogan, zsibbadás - és nyáladzás mentesen távoztam a rendelőből. Ez is ritkaság. 

Ezek után jött a nőgyógyászat. Nem tudom ki hogy van vele, de itt mindig van bennem egy kis feszültség. Kb. annyi, mint a fogorvos előtt is. Nem is tudom, hogy a számat tátom el nehezebben vagy a kkhhmm.. Ráadásul az örökös bénázás: leüljek..? maradjak állva..: nem kellett volna pukedliznem esetleg amikor bejöttem..: Gyorsan felmérni, hogy a doktor/doktornéni milyen hangulatban van éppen. Az enyém a korai napszak ellenére ( vagy éppen azért ), nem volt valami kicsattanó jókedvében, és ezt sikerült is rajtam levezetnie. Igaz.. parányi okot adtam rá én is azzal, hogy bevallottam; egy éve nem voltam nála. Hát csoda ezek után, hogy 15 másodpercbe telt válaszolnom arra a bonyolult kérdésre, hogy hány éves vagyok?!?  Majdnem azt mondtam amit máskor-máshol füllentek, de rájöttem, hogy ott van előttük az összes kórtörténetem, a születési dátumommal egyetemben. Lányos zavaromban még sípcsonton is rúgtam szegény asszisztenst, aki a lábamat segítette bele a kengyelbe, ( minek áll oda?) Utána a megint csak szokásos: lejjebb a csípőjét.. még lejjebb... másszon vissza.. úramisten.. jaa.. semmi semmi..jól van, nincs baj.. végeztünk is.. 

Utána az ember remegő kézzel visszaveszi a csakis, és tényleg csakis orvosi célokra tartogatott fehér bugyiját, amit persze egy orvos sem lát soha, mert az öltözőben kell hagyni.. és visszamegy az eredményért, ítéletért.. mikor hogy. 

Én megúsztam egy: máskorelőneforduljon, vegyekomolyan, kéthétmúlvalátniakarom. Jaaa... és húzzon el nagyon gyorsan ultrahangra, mert csak és kész! 

Nnna.. és ma elhúztam az SZTK-ba ultrahangozni.  Ritkán járok ilyen helyekre, itt is két éve voltam. Szerencsére rögtön beugrott, hogy csapóajtó után az első ajtó lesz a helyszín. Legnagyobb döbbenetemre és örömömre, nem volt tömeg, mint máskor. Eddig ahány alkalommal jöttem, sorszám híján, pofátlansági alapon történt a bejutás. Büszkén mondhatom el magamról, hogy majd' minden esetben kiharcoltam magamnak az utolsó előtti helyet, a cirka másfél órás várakozással. Sajnos a történelmi Szabó előnévvel nem járt sem földbirtok, sem kurázsi, ezért aztán mindenkit magam elé engedtem. 

Most meg nincs itt senki.. Furcsállottam is, ezért az ajtóhoz sétáltam, hogy megnézzem mikor van rendelés. Mert annyi eszem persze nem volt, hogy még reggel, otthon utánanézzek az interneten. Minek is néztem volna..? Talán annak, hogy ne itt derüljön ki, hogy csak egy óra múlva kezdődik a rendelés.. 

Sebaj! Nő vagyok! Elméletem szerint, mi nők, genetikai háremhölgyek vagyunk, ergo: a várakozás a vérünkben van. Tehát nyugi.. szúúúszááá.. és az igaz, hogy a legjobb helyen vagyok ha esetleg most üt meg a guta, de utálom a feltűnést, szóval.. leülök, játszom a telefonommal, ha már nincs internetem és semmi hasznosat nem tudok vele kezdeni.  Már fél órája játszottam ugyanazzal az izgalmasnak egyáltalán nem mondható játékkal amivel máskor is szoktam, amikor észrevettem az lengőajtón a kiírást, hogy van wifi. VAN WIFI! Amikor eloszlottak a dühös kis felhőcskék a szemem elől, akkor szépen rácsatlakoztam a csigalassúságú esztékás wifire, és próbáltam legalább félig hasznossá tenni a várakozási időt. 

A gyanú, hogy valami még sincs rendben akkor fogalmazódott meg bennem, amikor 10 óra lett volna 3 perc múlva, és még sem beteg, sem egy árva asszisztens sem jelent meg a környéken. Nnna.. akkor felálltam, odamentem az ajtóhoz és elolvastam az összes A/4-es papírt ami fel volt ragasztva. Rögtön ki is derült, hogy itt nem azért nem csinálnak ultrahangot, mert nem akarnak, hanem azért, mert ez a REUMATOLÓGIA! 

Szerencsére senki nem mérte meg a vérnyomásomat a felismerés pillanatában. És nem ez volt az egyetlen felismerés abban a percben. Mert csak most flesselt be az, hogy  20 lépéssel arrébb.. a csapóajtó után az első ajtó az ultrahangos szoba, nem ez.

Ezerig elszámolni azért is jó, mert a légzésed és a pulzusod visszaáll a közel normálisra, és ezt az időt kihasználhatod arra, hogy egyre kevésbé érezd magad totál idiótának. Bebeszéled magadnak, hogy a a bajok nem itt kezdődnek, hogy ez az egy óra inkább ajándék volt egy kis pihenésre, relaxra, és csak remélni tudod, hogy akik itt ülnek a sorukra várva, nem gondolkodnak el azon, hogy te miért ültél a folyosó másik végén kerek egy órát a semmire várva. 

Az Unvierzum azonban kárpótolt, mert most én voltam a második akit behívtak. Hogy ez mázli vagy az asszisztens látta rajtam a közelgő hisztériai jeleit,  nem tudom. És nem is akarom megtudni. 

:)

UFF

Ezúton ( és végső elkeseredésemben) keresem hűséges  társamat, aki melegséggel tölti meg otthonomat. ( víz-gáz- fűtésszerelők előnyben). Elvárásaim: legalább jeles szakmunkás bizonyítvány, minimum 5 éves szakmai gyakorlat, 1 évnél nem régebbi erkölcsi bizonyítvány. Ne dohányozzon,  ne használjon csúnya szavakat. ( ha rácsap a kalapáccsal az ujjára, akkor sem!)  teljes absztinencia! Amit nyújtani tudok: Házi koszt, több évre elegendő barkácsolási lehetőség, új szakmák megismerése és elsajátítása autodidakta módszerekkel. ( a youtube-n minden megtalálható). 

Válaszokat a: 

" A meleg otthon és a pénz igenis számít " jeligére, a kiadóba várom. 

Azaz, ma ismét 20 éves lettem. Többed magammal. Konkrétan hatan. Volt torta, gyertya, lufi, süti, üccsi, meg ami kell. És ami a mega meglepetés volt, hogy sikerült titokban összehozni az egészet, egy olyan munkahelyen, ahol az egy főre eső pletykás vénasszonyok száma nyolc és fél! Ez a nem semmi! A főnéni és a HR-esünk, mint mindig, most is oda tették magukat. Csaba a tőle megszokott módon feldíszítette az étkezőt, és szépen megterített. Kajak irigylem tőle ezt a dolgot. Én max. összeszedtem volna a csorba tányérokat és a hatféle maradék étkészletből való eccájgot. Persze a szalvétáról gondosan feltéptem volna a celofán csomagolást, de utána mindenki harcoljon meg azért, hogy legyen miből és mivel ennie, innia. Persze.. majd feng shui, meg egyéb úri huncutságok.. Egy fenéket!  A kollégák így is alig bírták kivárni a köszöntő beszéd végét, az ajándékok átadását, a puszikat, fotózást, hogy a tortafelvágásról már ne is beszéljek. Kajak olyan volt, mintha esküvőn lettem volna, csak nem volt vőlegény. Mennyasszonyból viszont volt hat is. Egyikük éppen nyaral, így neki ez most nászútnak számít. :)

Nem akarom én háttérbe szorítani, vagy leszólni azok ünneplését, aki mondjuk öt éve szenv... akarommondani élik vidám napjaikat a cégnél, nade a 20 év, az mégiscsak HÚSZ év! Ami engem illet, hajlamos vagyok az élet összes területén csak a szépre emlékezni. Másnak nem is látom értelmét. Helyre kell tenni a csalódásokat, a megbántottságot, az esetleges kudarcokat, és meg kell ünnepelni az évfordulókat. Köszi lányok a közös húsz évet! Úgy elröppent, mintha harminc lett volna. :)

Most pedig nincs más dolgunk, mint megenni a háromféle tortát a hozzá tartozó aprósüteménnyel, és amíg tart, rájárni a maradék ropira és kólára. Háde' nem? DE! :) 

UFF

Ez önmagában még nem kimondottan az a világszenzáció, hiszen a Blikk sem írta meg, hogy  a Népszabadságról már ne is beszéljek. Ami mégis érdekessé teszi, hogy amikor felemeltem a fedelét és szedegettem volna ki a ruhákat, az elém táruló látványtól egyszerre több dolog is az eszembe villant:

• Ufók tényleg léteznek! 
• Skizofrén vagyok ( a másik énem azt mondja, nem vagyok az )
• Nem vagyok skizo, de alva jártam és átmentem a szomszédba ( remélem nem a mellettem lakókhoz, mert ott egy fiatal pár él és talán azt hihették, harmadiknak akarok jelentkezni )
• Nem hitték azt, de akkor miért hoztam el a szennyesüket?!
• Öregszem, feledékeny vagyok, hiszek az ufókban, alvajárok és mosási mániában szenvedek

A felsoroltak közül az ufós dolog a leghihetőbb, bármilyen hihetetlen is. Pár éve ellopták a pillangós hálóingemet ( ezt már több fórumon is megírtam ) és csak hosszas könyörgésre hozták vissza. Most meg.. 

Nnnaaa.. az úgy volt, hogy mit sem sejtve, már már rutinosan nyúlok bele a dobba, hogy kivegyem a vizes ruhákat, amikor az első dolog ami a kezembe került, egy kék mintás.. nemtudommicsoda. Mármint első látásra nem tudtam micsoda. Na akkor jutottak eszembe a képtelen ötletek, hogy ufók, meg hogy végül csak eljutottam oda, hogy elkönyörögjem másnak a szennyesét is, csak hogy tele legyen a mosógép. Kajak lövésem sem volt, hogy kié ez a kék mintás cucc. Egy tunika szerűség, amire a bíróságon, bibliával a kezemben is megesküdtem volna, hogy most látom először, nem tudom hogy került  hozzám, nem kereskedem vele,  a fehér por a zsebében nem az enyém. 

Legalább három percbe tellett, amíg beugrott, hogy múlt héten vettem egy turkálóban és első dolgom volt bedobni a mosógépbe. 

Higgyétek el, nem csak a víz alatt sok az a három perc. Ha nem tudod mi a szitu, akkor házimunka közben is sok lehet. 

Egyet viszont fent tartok! Ufók márpedig léteznek! 

UFF-OK

Egyik kolléganőm ( nevezzük D-nek) ma majdnem felvágta az ereit. Vagyis csak az egyik erét. A balt. Megjegyzem, a jobb ér ugyanolyan jó ilyen műveletekre, mint a bal. Kb. ugyanolyan színű vér spriccel belőle amikor elvágják. Kivéve, ha a delikvens kékvérű, mert akkor.. nos.. akkor is piros. Sajnos az ősi kutyabőr megléte még senkit nem predesztinál arra, hogy más színű legyen a vére, mint a plebsnek. Ezt onnan tudom, hogy szerénységem is nemesi felmenőkkel büszkélkedhet.  Visszatérve a véres délelőttre, és D-re.. Oly' lázasan dolgozott, hogy majdnem az én lázam is felment 40 fokra, ha őt néztem. Pont emiatt is láthattam, ahogy D. a munkájához elengedhetetlen speciális kézi szerszerszámmal, és egy lendületes kézmozdulattal, önmeggyilkolási kísérletet tett. Ez kérem szépen jogi terminusát tekintve egy echte tényáladék. Ez a speciális szerszám egyébként csak arra az egy dologra alkalmatlan amire kitalálták. DE! Lehet vele: 

• almát hámozni 
• halat pikkelyteleníteni
• terítőt horgolni
• célba dobálni

Ez utóbbit természetesen nem munkaidőben és nem ellenőrizetlen körülmények között próbáltuk ki. Illetve, ki sem próbáltuk! És aki mást állít az vagy hazudik vagy ő volt akit el akartunk találni. 

Na de ami D-t és az ő kis balesetét illeti.. Nagyon megijedtünk. Főleg én. Bírom a vér látványát, nincs azzal gond, de elképzeltem a főnéni arcát amikor a takarítók közlik vele, hogy D-nek a makacs vére beleitta magát a padló kövébe és nem lehet eltűntetni, ezért ott marad örök halványrózsaszín mementójaként az áldozatos munkáskezeknek. Kedves kolléganőm, persze fehér, kék és zöld lett a fájdalomtól és mert neki is eszébe jutott ugyanaz ami nekem. Nosza.. nem haboztam, azonnal tárcsáztam a százmittudoménhányat, hogy most azonnal jöjjenek ki a mentők, lehetőleg rohamos sebességgel, mert itt elvérzés eset forog fenn! Útközben pedig  szóljanak  be a városi  tűzoltóknak is, hogy hozzanak egy bazi nagy slagot felmosni a követ, mielőtt valóban valami szörnyűség történik. Közben persze gyűlt a tömeg D. körül. Egyesek vigasztalták, hogy: kislány ne vegye a szívére, nem ér az egész ennyit, és különben is holnap fizetésnap, ergo: az élet szép és éljen a boroskóla.  Nem mintha ezek a szavak meghatották volna, de talán már nem volt annyira sápadt. Sokkal inkább vörös  a méregtől, amiért nem hagyják békességben elvérezni. 

A látottakon felbuzdulva gyorsan felhívtam a TEK-eseket, hogy szerény, ám mértékadó véleményem szerint jobb lenne ha mielőbb iderohannának, mert fél füllel  hallottam, ahogy egyes kollégák fogadásokat kötnek szegény  vérzőre. Egyikük nem átallott, és felrakta a Szép kártyáján lévő teljes összegeget, ha D. a boros rekeszekre ájul, ellenben másikukkal, aki - a talán hamarosan megrendezésre kerülő - közös vállalati reggelijének ráeső fejadagját ajánlotta fel, beleértve az  egy pohár teszkós kólát, ha D. mégis inkább a chipses dobozokra hanyatlik. 

Mondanom sem kell, hogy addigra az összes elsősegély tanfolyamot végzett kolléga kidőlt a vér látványától, így valóban meg kellett várnunk a mentősöket, akik megállapították, hogy abból a két centiméteres karcolásból egy csepp vér sem távozhatott. Nekünk D-vel persze más volt a véleményünk, de nem volt időnk kifejteni, mivel nagy csinnadrattával megérkeztek a készenlétisek is. Ahogy kell. A tetőről, kötélen. Ezek után ki a fenének lett volna eszébe felmosatni a követ, amikor mindent üvegszilánk borított?! A tűoltóknak annyi dolguk volt már csak, hogy fellocsolják az ájult elsősegély brigádot. 

Mit is mondhatnék..  Talán azt, amit Micimackó is mondott: Kicsit többnek láttam azt a keveset. Előfordul. :) 

UFF