Nyugodtan nevezhetjük ezt barokkos túlzásnak, hiszen még én is élek. Nem mondom.. első éjszaka térden állva könyörögtem, hogy valaki végre lőjön le, szúrjon agyon, mérgezzen meg vagy hallgattasson velem Zámbó Jimmy számokat (bár ez igen nagy kegyetlenségre vallana), csak nyugodjak végre békében! Térdelni azért kellett, mert már elfáradtam kirohangálni a fürdőszobába, ezért úgy gondoltam, jó lesz ott nekem, a fajanszot ölelgetve. Ezen az éjjelen szembesültem azzal is, hogy 3 deka diót, elfogyasztani 3 deka aszalt áfonyával, kb. 5 percbe telik, de viszont látni a teljes 6 dekányi nasit, cirka fél órába, és ezért is igencsak meg kell küzdeni.  Hiába van ilyen ártatlannak tűnő neve a Calicinek , elég kellemetlen egy betegség, de legalábbis sok kosszal jár, főleg ha nem vigyázunk, és hirtelen támadt szükségleteinket rossz sorrendben kívánjuk kielégíteni. Én is  épphogycsak megúsztam egy teljes fürdőszoba felújítást :)

De nem is a betegségről, meg a hisztimről akartam mesélni, hanem ennek a pozitív hozadékáról. Mert hogy az is van neki. Mára már jobban lettem, és lassan kimásztam az ágyból. Szó szerint, mert a sok fekvéstől a derekam beállt kicsit. ( nincs még elég bajom.. ). Sok mindenhez nem volt kedvem, erőm sem, ezért olyan tevékenységet választottam, amit pizsamában is lehet végezni. Kiselejtezek pár régi iratot, rendet teszek a számítógépasztalon. Halkan súgom meg, egészen biztos, hogy halálosan depressziós is vagyok, mert hogy én magamtól ilyen munkába kezdjek bele, az szinte ki van csukva! És most mégis.. Na de ami tényleg megérte ezt a sok fáradtsággal járó, áldozatos munkát ( 10 perc volt az egész), az az, hogy mielőtt eltéptem,  belenéztem egy ártatlannak tűnő, kissé gyűrött borítékba, amiben ott árválkodott egy tízezres! Először azt hittem, hogy a láztól látok pénzeket, de nem! Beugrott, hogy az ablakra szánt pénzt dugdostam össze-vissza a lehetséges betörők elől, abból maradt meg ez a tízes. 

Még hogy a betegség rossz dolog! Egy francokat! Ha nem leszek depis, akkor ezt a pénzt csak Karácsonykor találom meg. Vagy jövőre,  Húsvétkor. :) 

Uff

..szakítás létezik. 

Jó szakítás nincs. Ebben egyetérthetünk. Valakinek mindig fáj. Talán még annak is, aki kimondta a végső szót. Velem már sokféleképpen szakítottak. Volt barátom, aki a totális megbeszélés és fésztufész szakítás híve volt. Na ez sem normális. Persze azt mondjuk hogy: de mondja a szemembe ha már nem akar járni velem! Legyen ennyi gerinc benne, etc.. etc.. DE! Az sem hátrány, ha nem az utcán, emberek között, üzletben vagy egy kávézóban küldenek el valakit a fenébe. Persze nem ilyen durván, de a lényege végül is ez. Talán tényleg jobb ha kapok egy három soros sms-t vagy egy rövid telefont, hogy over. Akkor legalább nem kell erősnek látszanom és felnőtt, okos nőként viselkednem. Szipoghatok vagy bőghetek, ahogy éppen jól esik. Vagy dühönghetek és kiabálhatok a konyhaszekrénnyel. Nem kell engem szembesíteni a ténnyel, hogy már nem kellek. Hogy már nem én kellek. És ez utóbbi a jobbik eset, biz' Isten! Az ugye nyilvánvaló, hogy él a földön nálam tökéletesebb nő. Szebb, jobb, okosabb. Oké. Ilyenre lecserélhetnek. De hogy nincs is más nő és mégis lapátra kerülök, az egy tízes skálán mégis mennyire megalázó? Megmondom. Tizenegyesen. Minimum. 

Szakítani nem jó, de szükséges. És ha már muszáj, ha már ott lóg a levegőben, akkor legyen gyors. Nem akarom hallani, hogy ő tényleg szeret, de.. hogy mennyire jó ember vagyok, de.. hogy bárki örülhet ha a magáénak tudhat, de.. Ne.. ezt senki nem akarja hallani. Nem kell semmiféle:DE. Csak sétáljon el. Forduljon vissza és lássam, hogy neki is fáj. Nem annyira, mint nekem. Úgy ne is fájjon, de.. 

Uff

Kedves barátnőm kedves húga, aki nekem is kedves barátném, sőőőt.. a húgának a kedves férje is kedves barátom, és akikkel évek óta együtt járunk nyaralni vagy csak kirándulni olyan várakhoz, amelyek alaposan, viszont évekre be vannak zárva, csak mi elfelejtünk tájékozódni indulás előtt... szóval ezzel a kedves barátnőimmel ma csajos délután terveztünk. Ennek oka momentán nem volt túl vidám, mert sajnálatos kisállat baleset történt náluk. :( Na és mit csinál a magyar ember ha bánat éri? Na mit? Jó.. hát ha rendes emberek lennénk, meg sem állunk az első valamire való kocsmáig és süti részegre isszuk magunkat valami koszfészerben főzött házipálinkától, de hát mi ennyire nem vagyunk rendesek. De ha nem iszunk, akkor enni kell.  Eme idea okozhatta azt, hogy kocsiba ültünk és meg sem álltunk a Lillafüredi Molnár csárdáig. A csárda valószínűleg a felette lévő szikláról kaphatta  nevét. A helyi Rómeó és Júlia vetette magát  innen a mélybe a galád Capule... akarom mondani  Molnár apuka szigorúsága és abszolúte  ánti liberális nézetei miatt. Én magam még soha nem jártam itt, pedig ezerszer elmentünk már az intézmény előtt az évek során. Nna.. hát ez tök jó, végre ezt is kipróbálom.  Arra persze nem gondoltam, hogy egy magyaros csárdában a sült csülök nem Norbi update módon lesz elkészítve, valamint  köretként itten a libazsírban sült krumpli a divat, nem a rukola saláta, tökmag szórattal, zsenge paraj ágyáson, mint ahogy a  dietetikusok által sem javasolt libatöpörtyű sem agyon hajszolt, halálra éheztetett libáktól való. Nade... miután kihozták az isteni finom epres-citromos limonádénkat, kénytelenek voltunk valami roppant egészségtelen ételt rendelni, azon egyszerű foknál fogva, hogy a konyhán senki nem ismerte azokat az egyszerű franszia étkeket amiket mi kerestünk az étlapon. 

Amikor kedvesen és érdeklődve megkérdeztem a pincértől, hogy a sajtszuflét milyen sajtokból készítik, csak óvatosan felvonta a szemöldökét. Kérdésemre, hogy spanyol vagy francia kolbász van-e a cassouletben, rándult egyet az álla. Ám, amikor  ártatlan kék szemeimet ráemelve azt kértem, hogy a francia citromos pitére a tojáshabot ne tyúk, hanem fürj tojásból készítse a séf, akkor elmélyült mimikai ráncai rángását már halk morgás is kísérte. Nem értettem mi lehet a baja, hiszen semmi olyat nem kértem, amihez a hozzávalókat ne lehetne megvenni bármelyik teszkóban. Ráadásul Europa közepén vagyunk, szóval alap, hogy minden konyhában legyen ilyesmi. 

Végül is kértünk egy tuti magyaros,  két személyes fatányérost, amit hárman sem bírtunk megenni. Be kell valljam nagyon finom, nagyon sok és nagyon csülkösgombáspároltkáposztás, minden mentes ebédet kaptunk. Mindentől mentes volt, ami egy diétában előírás lenne. Távozáskor még odaszóltunk a pincérnek, hogy idegrángásra igyon egy kis francia konyakot, mert az értágító, de olyan csúnya nézéssel dobta utánunk a keze ügyébe eső söröskorsót, hogy jobbnak láttuk megtartani magunknak a további jótanácsokat. 

Jajj drágáim.. és még ezek után elmentünk desszertet enni a Kis-Gergelybe.. 

Végre ez a nap is eljött! Előtte két nappal már mindent elpakoltam amit csak úgy gondoltam, hogy útban lehet vagy hogy idegen férfiszemeknek nem kell látniuk, mint pl. a fregolin lógó melltartót, harisnyát, és egyéb ciikis dolgokat. Végül úgy elpakoltam mindent ( értsd: betömködtem a ruhákat a szekrénybe), hogy alig találtam valami felvehető darabot.  Többször jártam már úgy is, hogy a reggeli félhomályban a fekete melltartót húztam fel bugyi helyett, mert annyi fekete fehérneműm van, hogy csuda, és amikor egy kupacba hányok össze egy rakás fekete, ám más más funkciót betöltő ruhadarabot, akkor vannak ilyen balesetek.Itt jegyezném meg, hogy nem is szabad egyszerre minden ruhadarabodnak feketének lennie, ami közvetlenül a bőrödhöz ér. Ez ilyen.. ezoterikus dolog. Nálam ez nehezen kivitelezhető a fent említett okok miatt, de azért ha tudok, figyelek erre is. Arra még nem jöttem rá, mit okozhat ha pont így sikeredik a reggeli toalett. Nem vettem észre eddig sok változást, ha totál feketébe borultam. Nem lettek sötétebbek a gondolataim vagy komorabb a hangulatom. Talán egyszer-kétszer rám jött egy röpke három órás csuklás, de ezt nem rónám fel egyetlen fekete bokazokninak sem. De mindegy is. Ne járjunk talpig feketében, mert ne és kész!

Nade.. megjöttek a fiúk! Mármint a három fős ablakbrigád. Igaz, hogy két és fél órás késéssel, na de ki számolja?! Már pont a kezembe vettem a telefont, hogy valami nagyon goromba, nem úriasszonyhoz méltó szemrehányást intézzek az illetékesek felé, amikor megcsörrent, és a fiúk bejelentkeztek, hogyaszonygya: itt vónánk az ablak ügyébe, csak nem tudunk bemenni. Megoldásként halkan a telefonba rebegtem a titkos jelszót a kaputelefonhoz. Hallottam is ahogy bejönnek, aztán cirka fél óráig nem történt semmi. Mármint.. nem értek fel a negyedikre, ami persze az ötödik, a magasföldszint miatt. Csak reménykedni tudtam, hogy ők ezt az egy emelet pluszt nem veszik észre. Minden eshetőségre készen, oxigénpalackokkal és a nagyszobában felállított oxigénsátorral vártam őket, ahogy ez nálunk nagyobb egyházi és családi ünnepeken már megszokott, a vendégek miatt.

Szerencsére olyan sokáig tartott, hogy kifújják magukat, hogy elfelejtettek anyázni amiért pont az ő cégüket sikerült megbíznom ezzel az ablakcserével, de azt megjegyezték kissé morózusan, hogy inkább mindhárman prizniccel a széles felsőtestükön feküdnének otthon, negyven fokos lázzal, mint hogy ide feljöjjenek egyszer is. Ráadásul nekik ma kb. tizenkétszer kell majd ezt az öt emeletet megjárniuk, hol ablakkal le, hol ablakkal fel, a rengeteg szerszámról, három létráról már nem is beszélve. 

Namondommagamban... ezek itt hárman gyenge kezdésből máris erősen visszaestek, ami kis munkakedvük lehetett így pénteken, az el is illant valamelyik lépcsőfordulóban. Hogy lesz nekem ablak redőnnyel, délután ötre?!

Az első ablakot meglepően gyorsan kitépték a helyéről. De szó szerint ám! Egyedül a nagyszobaival voltak gondok. A legfőbb gondot azt hiszem én jelentettem az örökös sápítozásommal, hogy: jajj drágáim azt az ablakot óvatosan, el van törve benne az üveg... jajj.. ahhoz én inkább nem nyúlnék, mert szét fog esni.. atyaég a szemüket is vegyék le róla, mert már attól kiesik az emeletről ha ránéz valaki.. ésatöbbi.. ésatöbbi.  A nagy jajveszékelés közepette azért mégiscsak készítettem fotót az egyik srácról, ahogy áll az ablakban, és  Dugovics Tituszként taszajtja le a törmelékeket a vár.. azaz a szerény hajlékom jelenlegi legfelső fokáról. Természetesen nem a széles felsőteste miatt, hanem a munkálatokat dokumentálandó készült a kép.  A fotókat gyorsan szét is küldtem pár szingli vagy még a  fészbuk szerint is "fura" kapcsolatban lévő  barátnőimnek, hadd irigykedjenek egy kicsit. Hehe.. 

A lényeg, hogy az ablakom délutánra elkészült. Gyönyörű, működik. Nem is bírok betelni vele. Félórákat töltök azzal, hogy csak ülök és bámulom. De szó szerint ám! Max. a karácsonyfákkal szoktam ilyen bensőséges kapcsolatot kialakítani, de velük ugye.. sok mindent nem lehet játszani, nem úgy, mint a csoda ablakommal, aminek redőnye, de még lehúzós szúnyoghálója is van. Najó.. befejeztem. Legközelebb akkor fogok lelkesedni, ha lesz legalább egy, azaz egy darab működő konvektor a lakásban. :)

Uff

Még csak pár nap választ el az elmúlt évtől, de máris a bőrömön érzem, hogy öregszem. Az a baj az öregedéssel, hogy általában és jó esetben, fejben egy napot sem változol. Megragadtál egy számodra viszonylag kellemes korszakodban, amikor nőként, dívaként, esetleg mezei átlagemberként, jól érezted magad. Tudatosan elhatározod, hogy márpedig ettől a naptól kezdve  nem öregszel és kész! Nincs apelláta! Nincs naptár, nincsenek új évek, és pláne nincsenek szarkalábak, kínzó ízületi fájdalmak, barna pöttyök a kézfejen, meg mittudoménmég hogyan szoktak megöregedni a népek. :) Ritkábban nézel tükörbe. Ha teszed is csak félhomályban, gyertyafénynél. Így persze elég nehéz szépre sminkelned magad, esetleg belőni a frizurádat, dehát.. valamit valamiért. Némi lelki békét, ártalmatlannak gondolt önbecsapást megér, ha teszemazt.. szájfénnyel akarod kifesteni a szempilláidat vagy a szempillaspirált kened az alsó ajkadra. ( ezek sajnos megtörtént esetek ) 

Ha eddig nem esett volna le, akkor most szólok, hogy én is félek az öregedéstől. Totál mindegy, hogy  nem vagyok híres filmsztár, ismert közszereplő vagy maga Erzsébet királyné. Már nem akarok fotókon szerepelni. Az önbizalmam napszaktól, megvilágítástól, évszaktól függően változik, valamint átmenetileg szünetel. Nem találok rá jelzőket, mennyire csodálom az önmagukat teljesen felvállaló barátnőimet. Mármint fotón is felvállaló. Ki a megjelenő ősz hajszálakat, ki a finom ráncokat, megint mások a plusz pár kilójukat. Én meg.. ha a frufum nem áll úgy ahogy én azt elképzeltem, már papírzacskót húznék a fejemre. Esetleg egy lila műanyagvödröt. (Jobban takar és a szél sem fújja le olyan könnyen.) A vicces az egészben az, hogy soha nem voltam tökéletes szépség. Ezt a mondatot még leírni sem tudom röhögés nélkül.. mert hol vagyok én a tökéletestől.. ? De akkor is! A csúnya nők sem akarnak még csúnyábbak lenni. ( aztaaa.. ez valami nagyon nagy bölcsesség volt most tőlem. ugye??)  

Amúgy  eszembe sem jut, hogy a régi osztálytársak ugyanúgy idősebbek lettek, mint én, mert ez a borzalom egészen biztosan csak velem történik, mindenki más maradt 18 éves, üde és hamvas. 

Na és aminek apropóján eszembe jutott ez az öregedés dolog az az, hogy láttam pár igencsak elrontott plasztikai balesetet híres emberekről. Egyértelmű, hogy nem csak a pénzhiány az ami miatt nem szeretnék kés alá feküdni. Sokkal inkább arról van szó, hogy engem nem átszabni kéne, hanem újratervezni. Kb. a fülemen kívül kicseréltetnék mindent amit csak lehet. Hoppá.. de akkor már nem az lennék aki vagyok? Ha hinni lehet az amerikai filmeknek és a buddhistáknak, akkor tulképpen, ez csak egy test. A lényeg belül van. Hja.. ha én is a Himalája tetején élnék fent a francba, a többi nem is érdekelne. Na de így?!?

Szummázva ezt az egész nőies katyvaszt, az van, hogy én azon nők táborát gyarapítom aki nem képes elviselni a az idő múlásának jeleit magán. Pedig nem vagyok sem Madonna, sem Goldie Hawn, akiknek a szépségéről, tehetségéről az egész világ tudott. Én csak én vagyok. A belül szép rút kiskacsa, akinek aztán úgy elmaradt a hattyúvá válása, mint  Hódi Pamela esküvője.

 Asszem befejezem az "E" vitamin szedését, mert mellékhatásként őszinteségi rohamot kaptam. :) 

UFF

.. régen nem írtam, pedig nagyon sok minden történt az utóbbi időben. Pl. elkezdtem spanyolul tanulni. Már tudok két szót és pár fontos, alapvető mondatot is megtanultam, hogyaszonygya: kérem! köszönöm. És ezeket mondatban is tudom alkalmazni. Figyi!

• Kérem, hogy szálljon le a lábamról! ( ez a tömött metrón például életet menthet)
• Köszönöm, de nem kérek hagymát a hamburgerembe ( ki tudja az ottani mekiben hogy adják a hambikat..)

A még nagyon fontos elsajáított spanyol mondatom pedig:Kapható az üzletben csillámpóni??

Szerintem ha ezeket variálom, simán el leszek velük a spanyoloknál. Pláne, ha a kérem és köszönöm szavakat helyesen alkalmazom, nem úgy, mint a németeknél, ahol három napon át mindent megköszöntem amit nem kellett volna és mindent elkértem, amit nem akartak ideadni. Még szerencse, hogy ez a tévedés csak itthon derült ki. :) 

Nnna.. szóval az újság ez a madridi utazás, és mint sokan tudják a környezetemben, ez nálam a legjobb adrenalinforrás. Ha intravénásan kapnám, akkor sem hatna jobban, mint a megvásárolt repülőjegyekkel és a szállodáról elmentett képekkel. 

A másik dolog amiért klaviatúrát ragadtam, hogy itt van ez az év vége, év kezdete dolog. Még mindig nem szokásom fogadalmakat tenni, és a visszatekintésekkel is csínján bánok, deee... most érzem magam annyira bátornak és erősnek, hogy megtegyem. Mármint a visszatekintést, mert a fogadalmaktól idén is eltekintek, ugyanis nem tartanám be őket. 

Az elmúlt év.. sok szomorúsággal és tehetetlen dühvel volt teli. Ebben szerencsére vannak kiheverhető, helyrehozható dolgok, de bőven akad soha el nem múló szomorúság is. De ismertek.. ( már aki tényleg ismer ) igyekszem előre nézni, és megtalálni a jó dolgokat, pláne hogy olyan szerencsés vagyok, hogy csodálatos családom és még csodálatosabb barátaim vannak.

Pár régi barátom visszaúszott az életembe. Csodálatos emberek, akik mindig ott futottak hátul a szoftveremben de elsodródtunk egymás mellől. Mindig mondom, hogy van ami nem változik. 100 év alatt sem. Ezek az emberek az elmúlt 100 év alatt sem változtak. Ugyanazok a dilis, szerető, figyelmes bolondok, mint amilyennek én is tartom magam jobb napjaimon. 

Summa summárum.. a megváltozhatatlan dolgokon nem szabad sokat rágódni, viszont örülni kell a jó dolgoknak, jó embereknek.

Najó.. mégis megfogadok valamit! 

Megfogadom, hogy nem fogok megváltozni. Maradok ilyen. Új év.. régi én. Jó lesz ez! :) 

Nna.. UFF! 

Meg van a kép az amerikai filmekből, ahogy a faszi hulla kómásan kibotorkál a konyhába, kivesz egy halom dolgot a már 20 éve is ócskának számító hűtőszekrényéből és megpróbál valami ehető dolgot összecsiholni belőlük? Beleszagol a 2 literes tejes dobozba, amit aztán fintorogva vissza is rak. A kezében lévő csomagolt nemtudommicsodát pedig, a rajta lévő konkrét penészfoltok ellenére is ehetőnek ítéli, ezért maga mögé dobja a pultra? Mindezek tetejébe és természetes módon, evés előtt elővesz egy félig üres vodkás/viszkis/tekilás üveget és nagyot húz belőle, mert azt még a legbutább amerikai is tudja, hogy kutyaharapást szőrivel kell gyógyítani. Miután alkoholsokkot kapott, és rájött, hogy a kutyaszőr hangyakörömfeketényit sem segített az amúgy is penetra hangulatán, a szájszagáról nem is beszélve, eszébe jut a szerencsétlennek, hogy inkább kávét kéne innia, nem ezt a gyomormaró sósav származékot,  amit az üvegben talált. Beflessel neki, hogy rendes ember ilyenkor kávét iszik, de azon már elgondolkodik kicsit, hogy ő vajon rendes ember-e egyáltalán. Így kezdi a napot egy valódi amcsi konyhafilozófus. 

Na és az megvan, hogy a mostanra ismét félrészeg faszi azt sem tudja hogyan működik a saját kávéfőzője, ezért mérgében vagy ügyetlenségében (?) a falhoz csapja és mégis inkább a pálinkás flaskát választja? Hm? Megvan?

Ha mindez megvan, akkor gratulálok, beleláttál a ma reggeli rituálémba, ami mostanában, egy, még a szokásosnál is rosszabbul megírt hállivúdi forgatókönyvhöz hasonlít. 

Apró eltérések persze vannak. Például nem vagyok faszi. Nyilván. De gyanús dolgokat én is felfedeztem a hűtőmben. És bár a szaglásommal momentán nincs baj, én nagyon okos módon beleiszom a teszkós tejes dobozba, így állapítva meg, hogy bakker.. ez ihatatlan..  Majd ugyanezzel az álmodozóan/üvegesen/bután kerekre nyílt szemmel öntöm ki a csapba. Csak azért nem nyitom ki ismét a hűtőajtót, nehogy a két hete ott felejtett penészes sajt a saját lábán tudjon távozni a lakásból. És neeeem.. nem kékpenészes, meg semmi ilyen himlihumli menő sajt, a legnemesebb penésszel bevonva, csak valami mezei trappista, amit ügyesen eldugtam a mára megsavanyodott dobozos tej  mögé. És bár alkoholt két hete láttam utojára és inkább a rendszertelen munka, rendszertelen alvás, rendszertelen élet ment rá a bioritmusomra, kábé ugyanaz az életérzés fogott el, mint azt a szerencsétlent, akit fentebb lefestettem. Persze egy rakás pozitív dolog van az életemben, ami az övében nincs. Például, hogy a mikróban túlforrósított neszkafé égeti meg a nyelvem, nem a kora reggeli házipálinka. És hogy találtam egy fél zacskó bolti pogácsát, ami még pont ehető állapotban van, azzal ellentétben, amit ha európai módon itthon sütöttem volna a két fenséges kezemmel, akkor ehetetlenül kemény/sótlan/ronda lenne. Hogy a zacskós pogácsában mi lehet, amitől még akkor is frissnek fogom érezni amikor már másodszor utazom a Holdra meglátogatni az kisunokáimat... arról talán jobb nem is tudni, de nem is érdekel. Amerikai faszi vagyok, egy hallivúdi filmből és a ma reggeli kómázásom is tisztára filmbe illő. Egy igen alacsony költségvetésű, balkáni filmbe, de ahogy látom, alig van a kettő között különbség. Arról nem is beszélve, hogy nekem ugyan be nem flessel egy filozófikus gondolat sem, a reggelenként amúgy is tankönyvi egyenességű  agytekervényeimbe. 

Jaa... és hogy én nem használok/írok/mondok ilyen szavakat hogy: faszi?  Semmiség. Bármit írhatok, mert a kutya sem olvassa. Aki pedig igen, ők a barátaim. És szeretnek. Vaagy.. nem szeretnek,  és azt gondolják, hogy elvittek az ufók de sajnos vissza is hoztak. Eztet nem lehet tudni. 

Nnna.. jó reggelt! 

és: UFF!

.. és úgy általában az emberi agy ( a férfiakat is beleértve ) csodálatos! Gyorsabb, mint a világ jelenleg leggyorsabb számítógépe, ami természetesen kínai gyártmány és a Sunway TalhuLight névre hallgat. ( Google a barátom )       

Na de a lényeg, hogy szerintem az én agyam talán még ettől a csoda masinériától is gyorsabb picit. Ráadásul a következőkben felvázolt esemény nem egy steril számítógépteremben történt meg, optimális hőmérséklet és páratartalom mellett, hanem a közeli, száz éve működő kis postán, ahol ma is szinkronizzadást rendeztünk a postás kisasszonyokkal. Büszkén jelenthetem, ha nem is lettem aranyérmes, de 12 másik versenyzővel osztozhattam a harmadik helyen. 

Ami pedig agybéli ( nem.. tényleg nem ágybélit akartam írni ) képességeimet illeti, nincs szégyenkeznivalóm. 

Az úúúúgy volt... hogy éppen megkaptam a csomagomat és pakolásztam a táskámban, amikor megszólalt a telefon.. és ekkor elkezdődött.. és befejeződött.. szinte tizedmásodpercek alatt.. Mármint a gondolatfolyam. Kezdve azzal, hogy kb. sosem csörög a telefonom, de amikor mégis, tuti a legalkalmatlanabb pillanatban, mint pl. most is. Gyorsan elővettem és rápillantva konstatáltam, hogy a lakásszövetkezet hív. Na és akkor kapcsolt turbóba az eddig rükvercben vegetáló idegpályám. Oly annyira, hogy ijedtemben teljes néven mutatkoztam be, nem csak lazán belehallóztam, mint általában szoktam. 

" .. ezek meg mit akarnak.. bezzeg amikor én hívtam őket naponta a beázás miatt egyszer sem hívtak vissza.. még mindig van valami a gázosokkal.. vagy nemtom.. - na hát a lakásszövetkezetes hölgy azt akarta tudni, hogy olvastam-e a kiírást a lépcsőházban - ... jesszusom, a lépcsőházfestés! ezek képesek voltak feljönni a negyedikre, hogy megnézzék elpakoltam-e virágokat és a bazi nehéz, ettől függetlenül használhatatlan konvektort.. most mit mondjak nekik.. nyilván nem pakoltam el..  atyaég de meleg van.. és a körmöm is betört a nagy kapkodásban... a mögöttem lévő nőnek pedig irritáló volt parfümje.. mit használhat.. húsvétkor van ilyen szaga a nőknek... mit is kell vennem még a boltban.. ááá.. nem veszek semmit, nem bírok többet cipelni, majd eszem amit találok a hűtőben.. csak el ne felejtsem bevinni dórának azt a szempillaspirált amit ígértem..  - jaa.. nem. a hölgy valami szellőztető takarításról beszél - .. micsoda? milyen szellőztető.. csak nem az ablak? oké.. nem pucoltam meg, de a levegő azért simán jár ki-be az egész szétszáradt, elvetemedett nyílászárónak csúfolt valamin.. akkor ne jöjjenek itt nekem azzal, hogy még tisztítsam is... és a tapétát mikor vegyem meg a kisszobába..ajj.. még le kell csiszolni a falat is..  - aztán megint jaaaa... és hehe.. elnézte és nem is ott lesz takarítás, hanem valahol egészen máshol. Zavartan bocsánatot kért, én kedvesen megadtam neki és leraktuk. 

Akkor még le sem esett, hogy az elmém milyen jól teljesített ismét. Na nem annyira, mint Magyarország, de közelít hozzá. Ennyi gondolatot mások két hét alatt gondolnak, nekem meg elég volt hozzá 55 másodperc. Előbb csak a történteken merengve, majd magabiztos mosollyal az arcomon mentem a buszmegállóba. Jó vagyok! A legjobb! A best of.. meg minden! Ilyen gyorsan talán még a delfinek sem gondolkodnak. Elmehetnek a kínaiak a számítógépükkel.. 

Aztán.. ahogy kiértem az árnyékos részről és a nap elkezdte sütni a fejemet, az agyamban a turbófeltöltőből hirtelen  kifogyott a kerozin és visszasüllyedtem a mostanában csak 1 bitesnek nevezett gondolatokhoz:       

 Vizet! Sokat! Vagy sört! 

Uff

Nos.. 

Az már biztos, hogy sem gitt-, sem glett egyletet nem fogok alapítani. Az elsőt nem venném a számba ( ugyanis közismerten állandó rágást igényel az egylet életben tartása miatt ), a másodikat pedig pont elég volt kipróbálnom, hogy örökre lemondjak róla. Immáron az is biztos, hogy szobafestő-, mázoló sem leszek. Maximum szóba' festő és mindent összemázoló. 

Naszóval a glettelés.. Már jó ideje várt rám ez a cirka 1-2 méteres felület a kisszoba falából amit bevállaltam, hogy pár, a falba szorult facsavart ( ami persze nem is fa, hanem műanyag ) kiszedek és a helyét be- ki-  vagy akár felglettelem. Láttam hogy csinálják. Na mondom.. mivel ez sem agysebészet, pikk-pakk felcuppantom azt a kis glettanyagot  a falra, oszcső, jöhet a gyönyörű tapéta.

A gondok már ott kezdődtek, hogy azokat a bazi nagy facsavarokat ( ami egyébként műanyag ) nem tudtam kiszedni a falból. Tény, hogy először foggal-körömmel kezdtem neki, kissé naivan. A szép szó nem használt, célszerszám sehol. Rájöttem, hogy egy szöget sem tudnék beverni a falba, mert nincs kalapácsom. Illetve.. valahol biztosan van. Valahol.. Nade! Itten van nekem a csudálatos internet, ami mindenre megadja a választ. A redőny gurtnicseréjét is hogy kinéztem belőle, nemigaz? És tényleg.. egy internetes beszélgetés során pont egy nőtársam vetette fel, vagyis kérdezte meg, hogy próbálkoztam már dugóhúzóval? Naná.. aranyanyám! Már akkor volt dugóhúzó a kezemben, amikor te még Libero pelenkában, nyuszimotorral  róttad a szobaköröket. De mint megtudtam, nem az ivási szokásaim érdekelték vagy hogy micsoda virtuóz módon szedem ki az üvegből a parafát, hanem hogy a facsavarokat ( nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek műanyagok! ) próbáltam-e dugóhúzóval kiszedni. Elsőre butaságnak hangzik, de mivel valóban van benne logika, a falban meg egy rakás facsavar ( ami műanyag!!!!), gondoltam megpróbálom. És képzeljétek, tényleg használ! Igaz, hogy ráfeszítésnél leomlott pár köbméter fal körülöttük, de bánja kánya, a lényeg, hogy kint vannak. Mondanom sem kell, hogy ezen sikerélményen felbuzdulva máris szaktekintélynek éreztem magam rekonstrukciós témában, akinek a glettelés már csak aprócska ujjgyakorlat lesz. 

Előkerestem a glettvasat, népies nevén a spaklit, és egy műanyag tálat, hogy szépségesen kikeverjem az anyagot. Kevéssel kezdtem, mert tényleg nem sok lukról és felületről van szó, deee... hol a víz volt sok amit hozzáadtam, hol a glett amit belekevertem.. Jó háziasszony módjára természetes volt, hogy csomómentes legyen, és a tál szélén se legyen felesleges anyag.. és már azon gondolkodtam, hogy spakli helyett talán habverőt kéne használnom a tökéletes állag eléréséért, amikor rádöbbentem, hogy nem palacsintát fogok sütni, hanem lukat tömök, falat simítok. Mire idáig jutottam, persze a sok: egykisvízegykisglett.. dologból lett egy vödörnyi szürke masszám, amivel a Diósgyőri Vár Lovagtermét is kiglettelhettem volna, nem hogy a kisszobát..

Éles szememmel azt is hamar észrevettem, hogy ez az anyag bizony gyorsan sűrűsödik, és ha a keverési műveletet nem akarom a kádban folytatni, neki kell esnem végre a falnak. Egy videóban azt is láttam, hogy az ilyen tátongó réseket először be kell spriccolni vizzel, hogy jobban betapadjon az anyag. Gyorsan előkerestem a vasaláshoz használatos spriccoló flakont, amiről persze kiderült, hogy, bár olyan egyszerű szerkezet, mint a faék, mégis elromolhat. Mivel teáskanállal mégsem dobálhatom  facsavar ( ami persze műanyag! ) hűlt helyére a nedvességet, ezért alternatív megoldást kellett találnom. Meg is találtam a tömény szőkítő spray képében. Amúgy is csak az alján lézengett egy kis vegyszer, szóval.. mibajomlehet alapon, gyorsan a hajamra fújkáltam. Az, hogy ettől esetleg foltokban fog kihullani a hajam vagy foltokban irtó szőke leszek, csak utólag jutott eszembe. :(  Sok időm szerencsére nem volt ezen mélázni, mert rohannom kellett felhordani a glettet a falra, mielőtt késő lesz. És hordtam és hordtam.. kentem, dugtam, pacsmagoltam, ahol csak kellett. Alig tömködtem be pár lukat, máris azt éreztem, hogy most szakad le a karom, de tőből ám, annyira fárasztó volt. Aki pedig azt mondta nekem, hogy higgyem el, még élvezni is fogom, őt utólag is csókoltatom, és azt üzenem, hogy: egy nagy frászt! 

A lényeg, hogy kész vagyok, és büszke vagyok magamra.  Hogy a dugóhúzónak egyéb felhasználási módja is van a már ismertektől, azt minden lehetséges fórumon és a baráti társaságomban is elújságoltam. Rá kellett döbbennem, hogy a barátaim oltári perverz egy banda, mert jelentőségteljes, már már kaján mosollyal  néztek rám, miközben mesélni kezdtem, és csak akkor hagyták abba, amikor a facsavaros (most mondom el utoljára, de ez MŰANYAG! ) részhez értem. 

Majdnem teljesen elégedett vagyok. Azért csak majdnem, mert mennyivel boldogabb lennék, ha nem az új, fehér, spagetti pántos topomban csináltam volna végig ezt a gletteléses procedúrát. Végül is.. sosem mondtam, hogy tökéletes vagyok. Ugye?  :)

Uff

Az én esetemben esze ágában sem volt egyedül járni. Sőőt! Ha lúd, legyen kövér! Én speciel megelégedtem volna egy sovánka.. mondhatni girhes lúddal is, de az univerzum úgy döntött, hogy Beával márpedig ki lesz babrálva! 

Nem is igen tudom hol kezdjem.. Azon már túltettem magam, hogy nincs fűtés.  Mármint olyan, ami mellett nincs szükségem a lakásban is fókabőr bundára és a hegymászók boltjában vásárolt mindenféle thermo kiegészítőkre, hogy ne fagyjak meg. Ráadásul, ezzel párhuzamban, januárban beázott a tető a szobában, és ázott egészen május közepéig, szép csendesen. Addig ugyanis vagy hó volt vagy fagy volt vagy a tetőcsináló vállalkozó nem találta meg a bérházunkat, ellentétben a fentebb említett univerzummal, aki/ami viszont szorgalmasan locsolgatta a sérült tetőt a fejem felett, áldásos tavaszi esőkkel. Ismerősök megnyugtattak, hogy ne aggódjak, cirka 80-100 ezer forintból príma kis plafont lehet cuppantani a régi helyére, a mostani, betonig lepergett helyett. Nnna.. ha 100 ezer, akkor akár egy millió is lehet, mert hogy ennyit nem fog a biztosító fizetni, az egyszer fix. Ha máskor nem is, de most az egyszer igazam lett; nem fizetett ennyit. Ergo: ez egy kis költségvetésű plafon lesz. Kis pénz, kis foci. Jelen esetben: kis plafon. Természetesen az esővíz sem állt meg a plafonnál, hanem szépen.. végigcsurgott több helyen is, egészen a padlóig. Ebből következik, hogy a tapéta is ronggyá ázott, szóval.. kuka az egész szoba. Penészes, salétromszagú. Ebből csináljunk valamit!

A mostani hétvége tűnt legalkalmasabbnak a renováláshoz. Gondoltam, elég lesz ennyi is erre a hétvégére. Kosz, kupleráj, anyagi csőd. De mindegy, csak legyen kész! Azt álmomban sem gondoltam, hogy csütörtök este kezemben marad a redőny gurtnija amikor fel akarom húzni, és hogy másnap közli velem ( és a többi lakóval is a lépcsőházban) a lakásszövetkezetes néni, hogy két hétig nem lesz gázszolgáltatás, mert levágnak valami szelepet, ami balesetveszélyes lehet. 

Sorjában..

A redőny.. Sarkallatos pontja az életemnek. Nekem kell a redőny. Tél vagy nyár, de redőnynek lennie kell! Most éppen azért kellett volna, mert végre szünetel a 32 fokos kánikula és kiakarom szellőztetni a szobát. Ki kéne.. de az összes redőny leszakadt. Nagy szerencse, hogy így majd nem jön be a nappali hőség, de jelenleg az éjszakai hűvösség sem, a fényről nem is beszélve. Ahogy ez a gondolat végigpergett a fejemben, máris légszomj tört rám és klausztrofóbiás lettem. Egyszerre. Oké, hogy nincs beszögelve a szobaajtó, de akkoris.. Nekem kell a levegő és a fény, és hogy én szabályozzam, mikor melyiket engedem be az ablakon. Arra is emlékeztem, hogy egy gurtnicsere, ha nem is agysebészet, de elég macerás dolog. Az, hogy esetleg nekem kell megcsinálni, fel sem ötlött bennem, lévén nincs olyan magas létránk, hogy arról felérjem a redőnytokot. Viszont, hogy mégis hasznosnak érezzem magam, elkezdtem keresgélni a " hogyancseréljünkgurtnitházilag " című videókat. Az első videó csak 5 perces volt. Csúcs!  Ennyi idő alatt egy hülye is kicseréli, én meg itt paráztam, hogy majd szakembert kell hívni, esetleg konzulenseket is, ha elfajulnának a dolgok. De ha ezt 5 percben felvázolják a youtube-n, akkor 6 perc alatt meg is lehet csinálni, szóval.. lesz itten fény nemsokára! A baj az volt, hogy a videón a bácsi tök sötétben csinálta a tök sötét redőnyét. De azt öt perc alatt. Emellett a matatáson, a kinyúlt, ezeréves, egykori torna nadrágján kívül semmit, de tényleg semmi hasznosat nem lehetett látni. Ráadásul volt olyan kedves, hogy a munkálatok alá egy  5 perces komolyzenei összeállítást rakott, és nem azt, amiben elmondja, hogy mit és miért csinálja amit éppen csinál. Máig azon gondolkodom, hogy mi volt a koncepció.. Véletlenül feltöltött egy házi " Most mutasd meg! " játékot, ahol nekünk, nézőknek kellett volna kitalálni, mi a frászkarikát keres a létra tetején sötétben, kötéllel a kezében? Hmm.. 

Szerencsére van fent videó dögivel. A következő a sorban már 50 percig tartott. Húha.. Ennyi idő alatt vakbélműtétet csinálnak, nem gurtnicserét! A hossza ellenére elkezdtem nézni, hátha..  Ebben a bácsi legalább kappa tréningnadrágot viselt, amit rögtön szimpatikusabbá  tette.. ami aztán hamar  elmúlt, ugyanis tíz percig csak fogta a kezében a gurtniját és magyarázott. Elmondta, hogy mi az a gurtni, miből van, ki találta föl, hol lehet kapni, hány méter kell belőle, és hogy a szürke gurtni sokkal sikkesebb, mint a fehér. Egyszerűen képtelen voltam kivárni a katarzist, azaz:a gurtni  bekerült a tokba.. részt. 

Következő.. Áááá! Egy szakember! Normális nadrág, szabatos fogalmazás, (nem szól Vagner opera a háttérben) rövid film. Ez kell nekem! Csakhogy! Miként a feltöltés alatti kommentekből megtudtam, pont a lényeget hagyták ki a filmből. Amikor a lényeg bekerül a helyére! Arról nem is beszélve, hogy a szerelő a földszinten, azaz a kertből szerelte kényelmesen a külső tokos redőnyt, amit bocsásson meg a világ, de így bárki.. akár még én is meg tudnék szerelni. 

Ennyi hasznos információval, tudással, mi több, a redőnyös szakma alapjaival a fejemben mi mást tehettem volna, mint a délelőtt vásárolt 6 méter, gyöngyház szürke gurtnit Krisztián kezébe nyomom, majd optimistának szánt mosollyal, bátorítva bocsátom fel a létra tetejére: nem nehéz. Csak ügyesen!

Ami pedig a gázszünetet illeti.. Cirka négy napig itthon kell tartózkodni, és el kell tüntetni minden akadályt a gázóra közeléből. Az én esetemben ez azt jelenti, hogy a fél konyhát le kell bontani, ugyanis nagyon szép kis szekrényt rittyentettünk a gázóra köré. Mire a szoba kész lesz, verhetjük szét a konyhát. Hurrá!  Mondja azt valaki, hogy unalmas az élet! 

Asszem, erre a nyárra elég lesz a felfordulásból, a porból, a melegből és a gáztalanságból. Nekem bőven elég lenne egy fűkunyhó valamelyik elhagyott óceán partján. Kevéssel is beérem. A mosogatógépemet persze kössék be valahova, mert anélkül nem megyek egy tapodtat sem, sehova! 

Uff

.. mi az 5 éves tervem. ÖÖÖ...  Zavarba jöttem, ugyanis nincs 5 éves tervem. Még 3 órás tervem is csak nagyon óvatosan van, nem hogy a következő 5 évre tervezzek. Talán mert nem én vagyok a Kommunista Párt vagy mert rosszul szervezem/tervezem ( nem is tervezem) az életemet, de egyszerűen nincs. Honnan a csudából vegyek most elő egyet hirtelen?!? Félve és szégyenkezve kérdeztem vissza, hogy létezik olyan opció hogy: nincs? Azt mondta az illető, hogy igen, létezik. Neki sincs. Ez kissé megnyugtatott, de el is gondolkodtatott egyben. Vannak nagyon céltudatos ismerőseim. Előre kalibrált karrier, előre dátumozott nősülés ( feleségnek való még sehol ), a vagyon ütemezett gyarapodása..  Tehát létezik ilyen ember is, aki tud és mer tervezni. Irigylem érte.

Kell valami rendszer az életembe! Nem kell nekem  excel táblázat, hónapokra vagy évekre lebontott ütemterv, de valami kis csapásirány azért nem ártana. Az, hogy 2032-ig társbérletben lakom az egyik bankkal az addig közös ingatlanunkban, erősen befolyásolja az eddig még nem létező egyéb terveimet. Magyarul: valaki egy kényelmes íróasztal mögül  már megtervezte az életem pénzügyi szegmensét 2032-ig. Nekem "csak" fizetnem kell. Ehhez kell igazítani a többit. Egyszerű ez. 

Ma reggel azt a kérdést kaptam, hogy mi a tervem a mai napra. Szégyen, de erre sem tudtam választ. Vagyis.. ami választ erre a kérdésre első felindulásomban adtam, azt elég nehezen fogadták el, pedig a világ legegyszerűbb, egyben legésszerűbbnek tűnő válasza volt: életben akarok maradni ma is. Erre persze jött az aggódó kérdés, hogy: úristenmiabaj? Baj? Nincs baj. Nem több, mint tegnap, és csak remélni tudom, hogy holnap is csak annyi lesz, amennyi bajom ma van. Épp csak... szóval.. mostanában a kis terveim mind dugába dőlnek. De akkorába ám, mint a Mariana árok. Terv egy baráti beszélgetésre. Terv egy régen áhított találkozásra. Terv, hogy kiolvassam végre a könyvet amit a könyvtárból hoztam.Elhatározás, hogy a tervbe vett telefonhívásokat ne halogassam, hanem üljek neki éss.. hajrá!  De még a  mai ebédre is csak bizonytalan terveim vannak, pedig  lassan 9 óra. 

Valóban kell egy TERV! 

Amúgy tudom mi a baj. Nem kell alkalmazkodnom senkihez csak magamhoz. Magamat pedig ott verem át ahol akarom. Nulla retorzió, nulla sértődés, zéró beszólás ha a közös terveink nem jönnek össze. Max. egy fintor a tükörben, hogy na.. ma sem lehetett rád számítani. 

Már csak a megoldás hiányzik. Arra az okosságra már rájöttem, hogy magamon kívül ne számítsak másokra. Nem azért, mert figyelmen kívül hagyhatóak, hanem azért, mert minden általam kreált tervben én vagyok az állandó, mindenki más csak a változó lehet. Hogy az én tervem nem lehet a barátaim, ilyen-olyan fokozatú ismerőseim terve is egyben.  Mindenkinek megvan a sajátja. Remélem legalábbis. Az is tiszta, hogy kire számíthatok. Ki az aki drukkol és segít, és ki tesz úgy, mintha drukkolna. 

Nnaa.. a mai terv a következő: lesz ebéd. Citromos csirkecomb, párolt rizzsel. 

Jó terv, mi? :) 

UFF

u.i.: Nyugi! A többit is kitalálom! Tényleg!!!  

...mosási baleset. Mindig is azt vallottam, hogy ez egy könnyen elkerülhető probléma. Persze ezen a vallomásomat  vissza kellett vonjam, mint Galilei is tette. ( ő persze nem szenvedett mosási balesetet, mint én. legalábbis ilyesmiről hallgat a fáma)  Szerencsére én nem keveredtem perbe emiatt egyik egyházzal sem, így megúsztam az életfogytig tartó házi őrizetet, nem úgy, mint tanult kollégám. :(  

Nnna.. szóval tuti biztos vagyok benne, hogy mindenkivel előfordult már hasonló, aki egyszer is mosógépet vett a kezébe. Egy-egy papírzsebkendő valahogy mégis ott maradt nálatok is valamelyik zsebben, pedig megesküdnél a Calgon feltalálójának az életére, hogy alaposan átnéztél mindent, és halványlila segéd fogalmad sincs, ki teleportálhatta a mosógépbe azt  az egy darab pzs-t. Jobb esetben papírzsepi a ludas, de sokan pénzt, vagy régi típusú igazolványokat mostak halálra. Szerény, ám mértékadó véleményem szerint valami ilyesmi miatt született meg az ötlet, hogy kártyás izé legyen a személyes okmányunk, ami szétmoshatatlan, törhetetlen, egyben ehetetlen is. Átmehet rajta egy kamion, akkor sem lesz semmi baja. Hála az égnek! 

Nos.. azt hiszem, nekem sikerült elkövetnem az évszázad mosási bakiját, a mosási balesetek csimborasszóját.. hogy így mondjam. Mostam már ki én is mindenféléket amit nem kellett volna. Legalábbis nem mosógépben.. Vagy nem azzal a mosószerrel, esetleg nem 90 fokon, hogy összemenjen, mint a pukovai posztó. Hát nah! Nem vagyok tökéletes! És akkor mi van? Nem is depresszionáltam magam ezeken, de a legutóbbin még én is kiakadtam. És bárcsak valaki mást okolhatnék emiatt.. ( ahogy máskor is szoktam ) 

• megint UFO-k jártak nálunk
• a szomszéd macskája.. 
• a szomszéd ( nincs is macskája ?!? )
• a vízóra leolvasó fiú ( annyit piszmogott.. ) 
• egy másik UFO ( aki elvitte, majd visszahozta a pillangós hálóingemet )

Persze ezek az opciók is teljesen életszerűek, de be kellett lássam, hogy bizony.. az aktuális Avon katalógust én tettem a nyitott mosógép szélére ésss.. izé..kkhhmm.. talán én lehettem, aki véletlenül belelökte.. vagy ilyesmi. :( 

Ráadásul még örüljek is, hogy nem fehéret mostam össze a színes katalógussal hanem színes ruhákat. Persze ettől nem lettek színesebbek, viszont minden milliméterét papír szöszmösz fedte 

Azt már nem is ecsetelném, hogy sikerült megtisztítanom a ruhákat a fecniktől, mert több hetes megfeszített munkámba került. Egyéb járulékos veszteségként ott van ugye a katalógus is, melyet kis színes, nyálkás gömböcként kapartam ki a dob aljából. 

Na de! Minden rosszban meg kell látni a jót is! Ez esetben azt, hogy az illatos oldalak kiengedték magukból az aromákat, emiatt úgy illatozott a mosógépem, mint Madame du Barry hálószobája. 

Mindezen jóságok ellenére is megfogadtam, hogy soha.. de soha.. de tényleg soha többé nem hagyom, hogy ilyesmi előforduljon. A megoldás is rém egyszerű ( hogy nem jutott eddig eszembe?? ) 

Nem mosok többé. Ennyi. :) 

Uff

Okéoké!  Tudom, hogy nincs jó fényképarcom, ez nem újdonság. Pláne, ha beállított képekről van szó, amilyenek az igazolványképek is.Kivétel nélkül mindegyiken rémesen festek. A legújabb fotó tegnap készült, mert utazunk Ukrajnába, Haaa... átengednek egyáltalán a határon miután megnézték a útlevelemet. 

Nem tudom ki hogy van vele, de én a tükörben mindig szebbnek látom magam, mint amilyennek a képeken. Úgy általában véve, mert ez sem mindig igaz. Talán a 30:70 arány áll legközelebb a valósághoz. Mármint 30% jó fotó, 70% jó tükör. És annak ellenére, hogy sokat mosolygok, a legtöbb képről az jön le, hogy csikorgatom a fogaimat pózolás közben mosolygás helyett. A barátnőim persze próbálnak vigasztalni, néha kétségbe ejteni, de mindig a jó szándék vezeti őket,  hogyaszonygya:

• Igen! ez tényleg te vagy! ( bíztam benne, hogy valójában nem én vagyok )
• Ez olyan Beás.. ( miért nem Claudia Schifferes inkább? )
• Pont így nézel ki! ( ettől féltem )
• Azért ennyire szép nem vagy ( ne már!! én meg azt hittem )
• Igazán mosolyoghattál volna  ( mosolyogtam. de hát mosolyogtam! )
• Ááá.. jó ez. ( szóval nem jó )

 Elhatároztam, hogy az útlevelemben szép leszek. Nnna.. aki azt mondja, hogy minden csak elhatározás kérdése, az téved! Méghozzá óriásit. Mert én is hiába határoztam el, hogy kora hajnalban, munka előtt, gyönyörűre sminkelem magam, és a hajamat is klasszul megcsinálom, mert  ez az erőlködés 8 órás - ámokfutással felérő - műszakkal, az azt megelőző kialvatlansággal párosulva, rettentő rossz kombinációt hozott létre, ami a kormányhivatal egyik hivatalos helységében -egy kivételesen pocsék útlevélképben - manifesztálódott. 

Az ügyintézőt sem hibáztathatom, mert ő tényleg próbálkozott:

• Próbáljuk meg szemüvegben ( ezzel a trükkel már én is próbálkoztam.. )
• Tolja feljebb (jaa.. hogy a szemüveget toljam)
• Az állát kicsit feljebb
• Most kicsit lejjebb
• Vegye le a szemüveget ( de tudtam, hogy ez lesz.. )
• Le az állát ( viccel velem? most emeltette fel )
• Ne pislogjon ( nna.. hát nem viselkedek gyerekesen, de ha valamit megtiltanak, akkor hétszentség, hogy csak azért is csinálom ) 
• Próbáljon meg nem pislogni! ( jóóó! )

Mondanom sem kell, hogy nem volt elfüggönyözve a kis fülke ahol a kép készült, ezért az egész szégyenteljes tortúrát végignézte az összes ügyfél, ügyintéző, a két portás és a biztonsági őr is. 

Majd' sírva fakadtam, amikor megláttam a végeredményt. De mit is vártam? A hajam kócos volt, a sminkem elkenődött. A reggeli szájfényemnek nyoma sincs. Talán tényleg érdemes lett volna bemenni a mosdóba egy kis generálra.. De már mindegy. Ez ilyen lesz. Ez is.. ami azt illeti. 

Azzal vigasztalom magam, hogy vannak emberek, aki csak 3D-ben jók. Ha pedig még beszélni is tud akkor nyert ügye van. Ilyen vagyok én is. Az angyalságom és a tündérségem nem megy át a pixeleken. Azt meg kell tapasztalni.

De azért.. igazán készülhetne rólam végre egy közel normális fénykép! Csak egy! 

Uff

Próbálom elhessegetni magamtól a szomorú gondolatokat, de már attól is könnybe lábad a szemem ha megpróbálom. Ettől függetlenül tovább próbálkozom makacsul, tudva, hogy totál felesleges az egész, de világ életemben makacs voltam. Apukám is többször megjegyezte gyerekkoromban: " Az a baj veled Bebi, hogy makacs vagy!" És tényleg. De bárcsak ennyi baj lenne velem! 

Azt hinnénk, hogy az ember megszokja az életet. A saját életét főként. Alkalmazkodik és elvisel. Örül, bánkódik, dühös. Gyerekkoromban abban bíztam, hogy ha felnövök tudni fogom kezelni az élet elém hajította boldogtalan perceit. Háát.. nem. Még mindig nem tanultam meg. Gyerekként az volt a "trükköm", hogy kívülről néztem az egészet. Nem magamra figyeltem, hanem mindenki másra. Nem tudtam gyászolni. Mai napig a fülemben cseng nagymamám hangja ahogy belépek a konyhába suli után.. Pont az ajtóval szemben ült. Feketében. " nincs már édesanyád". Ezt mondta. Nem kaptam sokkot. Talán nem is sírtam. Engem az rázott meg, amikor pár nappal előtte  este, egy hangos kiáltással a párnára zuhant és nem mozdult. 10 évesen eszembe sem jutott, hogy ez egy élet vége lehet. Hogy így halnak meg az emberek. Hogy így is. Hogy az anyukák is meghalhatnak...                         A temetésen szinte ott sem voltam. Nem.. nem voltam sokkos állapotban, és nem is dramatizálnám túl azt az érzést, mert.. szinte nem volt érzés. Csak álltam ott üresen, és néztem az osztálytársaimat ahogy szomorúan engem néznek. 

Hogy lehet gyászolni valakit, akit nem is ismertél? Akit nagyon vártál, de szinte a születésénél sem voltál ott teljesen. Élt benned, növekedett, vártad nagyon, aztán.. pár nap múlva azt mondod a barátaidnak, hogy jöjjenek el meglátogatni, legyenek itt, de ne sírjunk. Csak legyenek velem/velünk. 

Mit várunk egy gyászoló embertől? De tényleg! Mit? Azt, hogy viselkedjen fegyelmezetten, mutasson példát? Mire is? Miből is? Túlélésből? Hogy tudjunk erőt meríteni a tartásából? Vagy azt reméljük, hogy adja ki helyettünk is a fájdalmát? Merjen toporzékolni, ahogy mi  nem merünk, mert.. mert.. nem tudom miért nem, de nem. Minden alkalommal erősnek hittem magam, pedig csak túl gyenge voltam teljesen átélni a gyászomat, mert tudtam, tudom, hogy akkor széthullanék. Ilyenkor jön jól a megfelelési kényszerem. Támasznak lenni, Megkönnyíteni mások gyászát. Vigasztalni. Előre nézni, ne hátra. Túlélni. Tovább lépni. Én ezt tudom. Ezt próbálom tudni. 

A barátaim szerint túl sok bennem az elfojtás, de én ezt másképp látom. Én ilyen vagyok. Nem erőszakot teszek magamon, hanem ez vagyok én. Még egy temetésen is mosolyogva köszönős. Az életet ilyenkor is ünnepelni kell. Legfőképp annak az életét aki eddig közöttünk volt. A  mi lett volna ha..  vagy: másképp kellett volna tennem...  gondolatok ilyenkor már csak arra jók, szenvedést okozzunk magunknak, mintha az bármit is jóvátenne. A hibákat általában utólag ismerjük fel, vagy látjuk hibáknak, nem akkor amikor megtörténnek. Akkor csak szükséges jó vagy rossz. Vagy: jó a rossz. Önzőségünkben egyébként is megmagyarázzuk a tetteinket. Normál emberi vonás. Ez is kell a túléléshez. Ja.. hogy ezzel mások életébe is beletenyerelünk, azt felismerni hamarabb szoktuk mint megbánni. Megbánni majd  akkor amikor leengedik a koporsót vagy földet lapátolnak az urnára. 

Gyászolunk ahogy tudunk. Ahogy tudok. Emlékezni csak a jóra  szabad. 

Uff

... és nekem nincs egyetlen egy cipőm sem. Vagyis majdnem nincs, mert azért van pár darab ( ezen érts valóban egy párat, azaz kettőt!).  Iletveeee... ez a hatalmas szám felduzzadt háromra, ugyanis tegnap vettem egy új cipőt. Nagy szó ám ez. Köztudottan utálok vásárolni. Gondolom genetikusan hiányzik belőlem egy enzim, esetleg a vásárlásért felelős agyközpontom körül keveredtek össze a tekervények, nem tudom, de nehezen veszem rá magam a shoppingolásra. Az egyedül vásárlás pedig kimondottan a fizikai fájdalmat jelent, de ezt a cipővásárlást nem halogathattam tovább, mivel már megint a hideg télből - egy váratlan fordulattal - rögtön átmentünk a szinte nyárba, én meg itt álltam tavaszi cipő nélkül. :( Ilyenkor persze verem a falba a fejem, hogy a tönkre hordott kedvenc cipőmből miért nem vettem rögtön kettőt, és akkor most csak elő kéne húznom a szekrényből, megoldva a problémát. Sajnos előre nem lehet tudni, hogy melyik cipőből lesz kedvenc, és melyikből lesz az a cipő amiről kiderül, hogy: 

• nem megy semmilyen ruhámhoz
• csak esőben veszem fel, mert csúnya
• soha nem is volt divatos
• soha nem is volt kényelmes
• túl magas a sarka
• túl alacsony a sarka

És persze a legrosszabb kategória: eztmiértisvettemmeg cipő.. 

Szóval.. nem teljesen tervezetten történt a tegnapi vásárlás sem. Ezt abból is lehet tudni, hogy a vastag harisnyámra még zoknit is vettem, mivel a bokacsizmám így kényelmes, viszont tavaszi cipő próbáláshoz nem éppen ez az optimális lábravaló. De ha már beindultam, nem fordultam vissza ilyen apróság miatt. Gondolatban levonom azt a pár millimétert amit ez jelent, és így is jó lesz. Minek utána Miskolcon viszonylag kevés a Manolo Blanco márkabolt, ezért gyorsan le is mondtam a minőségi lábbeliről, a legutolsó cipőtrendről, a krokodilbőrről, és/vagy egyéb egzotikus állatok bőréből készült cipőről, tehát lelkiismeret-, és pénztárcakímélő opciók után kutattam. Természetesen a cipőre szánt összeg is erősen limitálva volt. Úgy gondoltam, erre a pár napra amíg még tart a tavasz, bőven elég lesz nekem egy olcsó, max. 5000 forintba kerülő cipellő is. Konok határozottsággal suhantam el a Tamaris és Remonte üzeletek mellett, nem hagyva magam eltéríteni valami cukiság miatt. 

Na és mi marad a szegény embernek cipő-, és ruha fronton? Mi más, mint a jó öreg kínai. Hozzá kell tenni, én még nem láttam errefelé öreg kínait. Fiatalt sem. Szerintem a kínaiak 20 és 80 éves koruk között ugyanúgy néznek ki, és amúgy is tök egyformák. Már annak is örülök, ha a nőket meg tudom különböztetni a férfiaktól. Ez persze nem az ő hibájuk, hanem az enyém. Néha el is gondolkodom azon, hogy ők vajon öreg nőnek vagy fiatal férfinak látnak engem? 

Éss.. egyszer csak ott voltam a nehéz gumi-, és ruhafesték szagú cipőosztályon, ahol végeláthatatlan sorokban csak cipő és cipő volt..  Meg van ám a saját módszerem a cipők feltérképezésére. A metroszexualitás korában az is időbe telik, amíg rájövök melyik a női cipő osztály. Ezer négyzetméternyi cipő, csizma, papucs  között megtalálni és kategorizálni, nem is olyan könnyű. 

Először elcsábulok a tűsarkú, csilli-villi, strasszos, szögecsek lábbelik láttán. Oda kell mennem, kezembe kell fogjam őket,  titkolva a sóvárgást amit irányukban érzek. Látszólag flegmán és unottan válogatok. Felpróbálok egy kivételesen feltűnő darabot, vigyázva, nehogy akár egy lépést is tegyek benne. Nem azért mert nem merek, csak nem tudok. Az egyensúlyérzékemmel nincs baj, de ez a tériszony..  

Könnyes szemmel mondok búcsút a legutolsó kínai divat szerinti ribi topánoknak és suhanok tovább.. Nagymama cipők..  Fekete, zárt felső, fröccsöntött gumitalp. Szép igényesen. Az egy dolog, hogy olyan csúnya, mint Ózból a nyugati boszorkány cipője, de penetra büdös is.  Az én nagymamám se Párizsba járt felújítani a ruhatárát, de nah.. ezek a cipők durván megsértik a jaltai és egyéb egyezményeket, hogy a jó ízlésről már ne is beszéljek. Futok tovább! 

Sportcipők. Nem kell. Papucsok. Nem kell. Arany cipők, ezüst papucsok.. és.. és csupa hordhatatlan, jó ízlést mérgező bóvli. Már tényleg majdnem feladtam, amikor megpillantottam egy meleg.. bogyós gyümölcs színű cipellőt. Kicsit királylányos, csinoska. Kis sarok, többféle árnyalata a bordónak, szóval egész pofás kis cipő. Próba közben levontam pár millimétert és rájöttem, hogy nincs is nagy lábam. Ráadásul ez a baba cipő szerű cipő meglehetősen csinosan áll a lábamon, és kényelmesnek is tűnik.  Végre  befejezhettem a keresgélést és a hezitálást. És mint mindig, most is futva mentem a pénztárhoz, hogy gyorsan kifizessem, mielőtt ezt a cipőt is átsorolom a mérhetetlenül drága kategóriába. 

Most már az enyém. Hazahoztam, felpróbáltam, tettem benne pár tánclépést ésss.. rájöttem, hogy egyáltalán nem kényelmes. Kemény és fura.  Magas a sarka, és nem is tetszik az eleje, a hátulja pláne semmitmondóan egyszerű. Mielőtt belelovaltam volna magam abba, hogy vettem egy felesleges és hordhatatlan cipőt, gyorsan felpofoztam magam gondolatban és elkezdtem barátkozni az új szerzeménnyel. 

Három napja nézem, ahogy árválkodik a szoba közepén..  Közben persze elkezdett tombolni a tavasz és nekem már elegem van a csizmából. Döntöttem! Holnap lesz a nagy nap! Lesz ami lesz, ebben megyek dolgozni,  hiszen lassan szegénykém kimegy a divatból. Ha egyáltalán benne volt valaha.

Drukkoljatok ! Egy újabb cipővásárlási hercehurcát nagyon nehezen viselnék. 

Uff

..reggelijét ettem ma egy gyorsétteremben. Persze nem miattuk, miattam történt ami történt. Pedig ma is elterveztem mindent, de valahogy soha nem úgy történnek a dolgok, ahogy  szerintem történniük kéne. 

Nnna.. 

Ma reggel nyitásra a "Nagy" postán akartam lenni, átvenni egy hivatalos levelet. Mivel pont egy óra üresjáratom volt addig, próbáltam kitalálni hogyan is töltsem ki. Nagyon okosan eszembe jutott, hogy beülök a pont útba eső Mekibe és kényelmesen mekkreggelizem, a helyett, hogy a posta előtt  toporogva várnám meg amíg vagy megfagyok a hidegben vagy időben kinyitnak. Logikus, hogy a meleg éttermet választottam a zimankó helyett. 

Kb. én voltam a harmadik vendég aki rögtön ajtónyitás után belépett az étterembe. Úri hölgy lévén tudtam, hogy nem illik pontosnak lennem, sőőt pár perc késés még elegáns is lehet. Szóval megejtettem a nagy antrémat, mely a  már megszokott módon felkeltette a személyzet figyelmét. Épphogy elrebegtem egy gyámoltalan jóreggeltkívánokot, mikor máris nekem  szegezték a kérdést, hogy: szia, mit kérsz, adhatom üdítővel és kis krumplival bármit is akarsz enni, mert akkor te megspórolod egy kifli árát, engem pedig nem csesznek le, hogy elfelejtettem rád sózni a napi ajánlatunkat?

Szerencsére csupán cirka 10 megdöbbentő másodpercig nem jutott eszembe, hogy mit  akartam választani.. Egy szendvicset,  amit már egyszer ettem itt ilyen korán reggel és rémlett, hogy volt benne bacon is, ergo: tényleg  embernek való kaja lehetett. Lányos zavaromban csak a kulcsszó, azaz a: bacon jutott eszembe, és ezt rögtön közöltem a 16 éves forma fiúval. Ő visszakérdezett valamit, amire persze már nem figyeltem, csak rábólintottam, mert már azon görcsöltem, hogy milyen italt kérjek hozzá. Tudtam, éreztem a zsigereimben, hogy most ez következik, én pedig pont ezt az aprócska ám fontos részletet nem dolgoztam ki, mielőtt beléptem. Szóval ott izgultam, mint egy bakfis randi előtt, amikor boldogan kivágtam, hogy: teát kérek. Na persze.. mert ez ilyen egyszerűen megy. A srác visszakérdezett, hogy: forrót? Nem is értettem, hogy lehet ilyen hülyeséget kérdezni -5 fokban. Ki az az őrült, aki ebben, a szinte szibériai hidegben jeges teát kíván? Nna mindegy.. Mákszemnyi értetlenséggel a hangomban határozottan kijelentettem, hogy: persze hogy forrót! Erre a pult alá nyúlt és elővett egy laminált lapot a teafű választékukkal, hogy akkor ímé.. válasszak füvet magamnak! Ezt nem kellett volna! Ezt aztán nem! A füvek összemosódtak előttem, és bevillant, hogy milyen egy hülye vagyok, hogy belebonyolódtam egy ilyen beszélgetésbe, és már majdnem ráböktem találomra az egyik kis fotóra, amikor a számon váratlanul kicsúszott, hogy: meggondoltammagam! 

Úgy tűnt, ezen mind a ketten megdöbbentünk. Hogy hogy meggondoltam? Mi mást inna korán reggel az ember? Na de nem értem rá sokáig döbbenni, mert a srác kérdően felvonta a szemöldökét és várt. És az egyetlen dolgot kértem, amit amúgy nem nagyon szeretek és momentán nem is kívántam, az pedig a Sprite volt. Szerencsére nem tettem hozzá, hogy:  jó sok jéggel!  Bizonytalanságomat feledtendő, kissé nagyképűen közöltem, hogy szép kártyával fizetek. Na persze nem olyan széppel, mint amilyen szép egy arany American Express hitelkártya lenne, csak egy olyan kis zölddel, amin még maradt pár forint hó elejéről. Megjegyzem, nekem sokáig le sem esett, hogy mitől szép ez a Szép kártya. Kajak azt hittem, hogy attól, hogy maga a kártya szép vagy attól, hogy még szép, hogy adják, mert megérdemlem. Arra álmomban sem gondoltam, hogy Széchenyinek bármi köze is lenne a  kafetériámhoz, amit egészségtelen ételekre költök.  Ha ezt tudom, minden pizzarendelés alkalmával kokárdával a mellemen várom a futárt, és borravalóként elszavalom neki a Talpra magyar-t! Vagy valami ilyesmi.

Na. Volt valami szendóm, és volt egy közepesen hideg Spriteom.  Maradtak még bennem kimondatlan gondolatok a kiszolgálással  kapcsolatban is, de úgy voltam vele, hogy itt szándékozom csövezni cirka háromnegyed órát, ezért inkább meghúzom magam. Jól meg is húztam magam az egyik sarokban, ahol csak akkor derült ki, hogy pontosan felettem helyezkedik el a légkondicionáló fújókája, és érthetetlen okokból, de hideg levegőt fúj, nem meleget, pontosan rám. Világ életemben kerültem a feltűnést, ezért most sem cuccoltam át másik helyre, hanem fogvacogva vertem a fejem az asztalba, amiért olyan meggondolatlan voltam, hogy nem forró teát kértem, hanem ezt a szénsavas, cukros löttyöt. 

A következő döbbenet akkor ért, amikor megtaláltam a baconos szendvicsemet, amiről  első ránézésre azt hittem, hogy egy aprócska amerikai palacsinta. Hát ennél még Barbi baba is komolyabb reggelit tol be! Arról nem is beszélve, miként fogom imitálni az evést legalább fél órán keresztül, miután a  szendvicsemről kiderült, hogy anorexiások reggelije, és három másodpercig sem lehet rajta nyammogni, nem hogy 30 percig. A Spriteot pedig nem fújdogálhatom félórákig, hogy kihűljön, mert már eleve ki van hűlve. Ahogy én is a ventilátor alatt. 

Voltam gondban, elhihetitek! 

Talán.. ha vennék egy nagy adag, nem akciós, ám méregdrága sültkrumplit.. Már vizionáltam is, hogy ugyanolyan szexin fogom enni, mint a Flashdance c. filmben a csaj a homárt. A fogaim és a nyelvem között fogom húzogatni, mert olyan jó.. szaftos, miközben vágyakozó és sokat ígérő pillantásokat vetek a másik asztalnál ülő leharcolt, háromgyerekes apukára. Naná, hogy ezt a gondolatot is elvetettem, mivel a leharcolt apukához egy szintén leharcolt, karakánnak tűnő feleség is tartozott.  

Okké... 

A következő időt húzó tevékenységnek az tűnt, ha előveszem a telefonomat és úgy teszek, mintha beszélgetnék valakivel. Sőőt.. valakikkel, mert annyira népszerű vagyok, hogy reggel hétkor már pezsgő társadalmi életet élek. Higgyétek el, nem a színészi képesség hiányzott belőlem, csak egyszerűen már annyira fáztam, ráadásul  a mosoly sem a legelőnyösebben fagyott az arcomra, hogy jobbnak láttam abbahagyni a magamban való idétlen vihorászást, gyorsan magamra kapni a jó meleg bundámat és inkább a buszmegállóban ácsorogni, mint éhen veszni, megfagyni és/vagy teljesen hülyét csinálni magamból. korán reggel, éhgyomorra. 

 Van ám tanulság, le is vontam. Mégpedig az, hogy az ilyen spontán ötleteket sokkal jobban meg kell tervezni. Esetemben  hetekkel ezelőtt. És az sem árt, ha előtte megreggelizek. :) 

Nnna... uff!

Nnna.. ha most azt hiszitek, hogy bármilyen okosságot megosztok veletek, hát mélységesen tévedtek! Vagyis nem. Mégis megosztok pár fontos információt: 

1. A tű szúr
2. Gyűszűben nem lehet gombot varrni
3. A cérna színe sosem egyezik a gomb színével
4. A tű tényleg szúr

A tények makacs dolgok. :) 

Az egész tavaly télen kezdődött, amikor elhatároztam, hogy nem fagyoskodom tovább, hanem veszek egy melegebb dzsekit a meglévőnél, ami egyáltalán nem volt meleg. Inkább hideg volt. Jobb napokon langyos, de sosem meleg. Gabi barátnőmmel mentem vásárolni. Vele azért szeretek shoppingolni, mert mindent észrevesz. Ráadásul jó  a szemmértéke, ismeri a színeket, és nem utolsó sorban remek ízlése van. Persze mindezen kiváló tulajdonságokkal én is rendelkezem, de ő egy kicsit jobb ebben. 

Szóóóval.. ahogy ott nézelődünk, (én az ocsmány fekete-szürke dzseki osztályon, előre elhatározva, hogy úgysem találok itt semmit, ami tetszene, jól állna, és árban is megfelelne,  ő pedig a színes-világos télikabát  osztályon) már éppen kezdtem feladni a reményt, hogy idén új dzsekim lesz, amikor Gabi átkiabált a sötét dzseki osztályra, hogy fáradjak át hozzá, mert szerinte ezt a bundát ( volt a kezében egy bunda)  fel kéne próbálnom. Már a bunda szó elhangzásakor felöltött bennem, hogy: azt a bundát  még nem varrták  meg amit én egyáltalán felpróbálnék, mert alapból is úgy nézek ki, mint egy kilencedik hónapban lévő  Michelin baba, ezért nem fokoznám szándékosan a látványt egy vastag szőrmecsodával is. 

Volt már nekem bundám. Általános iskolás koromban. Rémesen utáltam, bár tény,  meleg volt. Természetesen én nem ilyet akartam, mivel az osztályban a többi lánynak sokkal nőcisebb kabátja volt. Rólam akkor még, a látvány alapján,   alapból sem lehetett tudni , hogy fiú vagyok vagy lány. Ennek a ténynek a tisztázására pedig ez a bunda végképp alkalmatlan volt. Persze, ahogy vásárlási döntéshelyzetbe kerültem, azaz felnőttem és majdnem praktikusan és a realitásokat figyelembe véve döntöttem a vásárlásaimat illetően, más lett a helyzet. Egyszer olyan különleges és über nőies kabátot vettem magamnak, hogy a fal adta a másikat. Szép volt, jó (?) volt, csak éppen a hordhatatlan kategóriába tartozott. Egyetlen pozitívuma volt neki, hogy soha nem szakadt le róla a gomb. Ugyanis egyetlen egy, apró picurka gomb sem volt az egész télikabáton. Olyan volt, mint egy fürdőköpeny, lópokrócból. Csak kicsit vastagabb, de kb. ugyanolyan kockás, mint az. Volt még pár ilyen vásárlási balesetem, de talán ez volt a legsúlyosabb. :) Mert az még mindig teljesen logikusnak tűnik, hogy 14 évesen rögtön két számmal nagyobb papucsot vettem magamnak, azzal a felkiáltással, hogy majd úgyis belenövök és akkor milyen jó lesz. Jó is lett. Két év múlva, amikorra már tönkrement. :( 

Szóval a bunda és Gabi és én... 

Tehát Gabi magához rendelt én pedig szót fogadtam, majd nagy szemforgatással és: eznekemúgysemleszjómertneméskész nézésemmel kelletlenül felpróbáltam. Ésss... láss csodát! Jó volt, és kényelmes. Máris izzadtam benne, mint a ló, olyan meleg volt, és maga a kabát is nagyon tetszett. Ráadásul Gabi megígérte, hogy ha hajlandó vagyok megvenni, akkor kifizeti a kabát egyik ujját. :) Én szégyenlősen igent rebegtem és téptünk is a pénztárhoz, mielőtt meggondoltam volna magam. Persze az is rögtön kiderült, hogy a gomboknak menniük kell, annyira nem illettek az én csodás bundácskámhoz. Szegény, látássérült kínaiak varrhatták fel, nem tudom, de elképesztően lehangolóan fityegtek lefelé. Szerencsére a kabátvásárlás nem tellett többe fél óránál, mert a megfelelő gombokat viszont két és fél órán át kerestük. A belváros összes méteráru boltjában jártunk. Volt amelyikben kétszer is. És olyan is volt, ahol kicsit kkhhmm.. szétszórtuk a gombokat. De végül is meg lett az igazán a kabáthoz és hozzám illő gomb. Nemmondom.. szinte annyiba került a négy gomb, mint maga a bunda, dehát.. egyszer élünk.. ( még egy doboz gyufát! ) ilyenkor semmi sem drága. :) 

De hogy az eredeti témánál maradjak.. Az egyik gomb meglazult. Még csak az kell, hogy az aranyárban vett, drága gombomat elhagyjam! Mivel pót gombot nem vettünk ( miért is lett volna annyi eszem?'?) ezért ezekre kell vigyázni, mint a szemem fényére. Egyik este neki is álltam, hogy megerősítem, mielőtt leesik. Persze nem volt olyan színű cérnám, mert miért is pont olyan lenne, amikor kb. semmilyen sincs?! De rendes háztartásban azért fekete cérna csak akad, ezért ilyennel köll felvarrni. Nem volt egyszerű. Fura, rejtett gomblukas gomb. Nagyon rafinált, nekem elhihetitek! Ráadásul tudtátok, hogy a bunda szőrös? Igen, még ott is! Ahol a gombot kell felvarrni. Sosem láttam éppen hova szúrok.  Vagy hogy jó helyre-e, vagy sem.Ez kicsit zavart, de hamar belejöttem a szurkálásba. Nagy véráldozatok árán azért sikerült megoldanom ezt is, és rém büszke vagyok magamra. :)  Nem  szép, de legalább csúnya. Nem fogom mutogatni senkinek, az biztos. Gyakorlati órán egy ilyen munkáért olyan egyest kaptam volna Fazekas tanárnőtől, hogy nem rakom ki az ablakba. :)

A titok a gyakorlásban lehet, ezért ha tudtok valami gyorsabb és egyszerűbb módszert, mint a varrás,  azonnal osszátok meg velem is! 

És elmondom még egyszer, okulásként: A TŰ SZÚR!

UFF 

... amit nem tartunk be. Vagyis ÉN nem tartottam be. De most másképp lesz! Tényleg!

Idei fogadalmaim:

• nem eszem több  csokoládét ( azta.. és mi lesz a tojáslikőrös szaloncukorral, ami ha csak oldalra nézek a karácsonyfára, már a számba kívánkozik? a chips ugye nem csokoládé, szóval azt szabad?!?!)
• egészségesebb ételeket eszem ( megasok zőccség, teljes kiőrlésű mindenféle, korpaizé és magocskák )
• nem iszom alkoholt ( ez az egyetlen amit csuklás nélkül be tudnék tartani, hiszen szinte most sem iszom. hurrá! 100 pont a Griffendélnek ! )
• eljárok futni ( ezt még át kell gondolnom)
• nem járok el futni, de otthon táncolni fogok minden nap 15 percet ( persze állva, nem a székben ülve a számítógép előtt, ahogy szoktam)
• kedvesebb, türelmesebb, bájosabb leszek (persze.. blabla.. )
• gyakrabban felhívom a rokonaimat ( ez teljesíthetőnek tűnik.. egyelőre)
• megtanulok angolul..kicsit ( persze nem úgy, ahogy pl. görögül vagy hollandul tanultam meg, mert azokat nem tanultam meg sehogy)

Nna... ennyi talán elég is lesz. Nem kell túlzásba vinni, mert aztán az fog egy évig frusztrálni, hogy nem tartottam be amit megfogadtam. 

Amúgy nem értem, hogy miért nem lehet a január elsejei fogadalmat át tenni február elsejére, amikor az összes bejgli és dugi csoki elfogyott végre?! Vagy esetleg március elsejére, amikor már jobb idő lesz és ki lehet menni futkározni vagy legalábbis sétálni a jó időben? 

Talán úgy kéne csinálni ezt az egészet, hogy egy hónapra egy fogadalom, amit egy hónapig igenis betartok. Aztán a következő hónapra megint egy és így tovább.. havi bontásban. Bízva abban, hogy lassan rutinná válik, és nem muszájból, hanem azért csinálom mert jól esik, mert változik a komfortérzetem, a lelkem nyugodtabb, ettől jobban  alszom, és a ráncaim is kisimulnak.. 

Nna.. mi legyen? Tegyünk fogadalmakat a jövő évre? Hm? 

Uff

... az baromira el is romlik. De miért éppen karácsony előtt? Hm? Mert ez nincs megírva sehol. Volt olyan karácsonyunk, amikor 24-én rohantunk tv-t venni, mert előző nap tért örök nyugalomra szeretett Grundig készülékünk. Előbb csak hitetlenül, utána mérgesen és teljesen hiába nyomogattuk a távirányító gombjait,  majd az elkeseredettségtől a kétségbe esésig jutottunk. Nem meglepően végül arra, hogy tetszik, nem tetszik, vennünk kell egy újat.

Pár napja a számítógépem sértődött meg valamin, és nem volt hajlandó bootolni. Szóval nem indul el, nem csinál semmit... csak szomorúan csipog párat, erőlködik, aztán marad minden a régiben. Mondanom sem kell, hogy azonnal kétségbeestem. Az üzleti élet, a tőzsdei árfolyamok, a fontos leveleim és excell táblázataim.. mind oda vannak, hogy a fészbukos csacsogásokról már ne is beszéljek. Elképzeltem, ahogy a barátaim kétségbeesetten keresnek és nem találnak, aztán két nap alatt el is felejtenek. :( Tudjátok.. aki nincs a fészbukon, az nincs is. Nix, elmúlt, finíto. Persze nyugtatgattam/tom magam azzal, hogy valami szoftver hiba és a gépnek tulajdonképpen semmi baja. Sőőőt.. mások is azzal vigasztaltak, hogy ne parázzak már, hiszen a gép nem felrobbant, csak nem működik rendesen, de valószínűleg javítható. Valószínűleg. Hmm.. ez a mondat csak részben nyugtatott meg. A valószínűleg megjavítható dolgokkal már tele van a padlás. Vagyis a lakás és a lépcsőház. (lásd: gázkonvektor) Nade.. legendásan pozitívan állok a dolgokhoz, ezért még mindig bízom benne, hogy ez a szoftverdolog viszonylag békésen megoldható lesz!

Szoftverek.. emberek.. kapcsolatok.. ezen kicsit elgondolkodtam. Lehetséges, hogy nyakatekert analógia, de a kapcsolatok is szoftverek. Az emberek pedig hardverek. Van pár szoftveres kapcsolatom, aminek a hardverjei a büdös életben nem fognak találkozni egymással. Kicsit elszomorító a tény, hogy évtizedek is eltelhetnek úgy egy remekül működő programban, hogy párhuzamosan futnak egymás mellett a találkozás legkisebb reménye nélkül is. Hiába a kompatibilitás.. ha az a fránya tűzfal vagy talán a rendszer amiben futnak, nem támogatja a működésüket.

Békéljünk meg a remek szoftverünkkel és ne akarjunk többet vagy elégedetlenkedjünk (ami egyébként teljesen emberi lenne), hisztizzünk, tervezzünk és persze csalódjunk, mert rájövünk, hogy ez a program sem tökéletes. (ahogy mi sem )

Persze alkalmazhatjuk a szokásos számítógépes trükköt: kilépünk-belépünk, hátha megjavul. És van hogy tényleg. De legtöbbször egy nagy lópikulát javul meg. Marad a próbálkozás, ki-be lépkedés, vita azon, hogy ki egyáltalán a rendszergazda, esetleg új program telepítése.. Az sem árt ha egy programozónyelvet beszélnek.  És persze a butuska remény, hogy egyszer csak úúúgy magától megjavul, és egy reggel arra ébredünk, hogy bekapcsoljuk és működik.

Milyen kár, hogy ennyire naiv már nem vagyok. Hogy a fene enné meg! :)

Uff

Nem olyan régen voltam Bulgáriában ( napfény, homok, hideg sör..) és erre tessék, 3 nap múlva jön a Mikulás! Nem mondom, hogy olyan türelmetlenül várom, mint anno 1823. telén, amikor már két nappal előtte kiraktam az egyik használaton kívüli csizmámat az ablakba, ha véletlenül  erre jár a Mikulás,  akkor lássa, hogy itten bizony egy annyira jó kislány lakik, aki megérdemli, hogy idejekorán kapjon egy kis csokit. Persze egy nagy francokat járt arra. :(  Viszont hagyott egy pár soros cetlit, hogy kissé elkapkodtam a csizmakipakolást, még nincs itt az ideje. Csalódott és szomorú voltam másnap reggel, de annak örültem, hogy legalább levelezésben állok a Télapóval! Az ilyesmi már akkor is menő dolognak számított.                                                                       Arra, hogy ezt a levelet anyukám írta, arra csak cirka öt évvel később jöttem rá. 

Volt még olyan is, amikor személyesen jött el hozzánk. Megrázó élmény volt. Máig nem tudom mitől féltem annyira, de napokig nem mertem utána egyedül közlekedni a lakásban, ha nem égtek a lámpák. Arra nem emlékszem, hogy sírtam volna amikor ott állt előttem a szobában, de mindig is a némán megdöbbenő típus voltam, nem a hangosan sivalkodó.  Summa summárum, többször nem erőltették a szüleink, hogy a maga teljes, piros-fehér valójában érkezzen hozzánk. 

Az imént olvastam újra a tavalyi élményemet Mikulás kapcsán. Tudjátok.. amikor vonatoztunk, és majdnem szerepeltem a híradóban is. De abból végül is kivágtak. Ezt mondjuk megértem. :) 

Idén ismét vonatra ülünk és meglátogatjuk Annával és az ő anyukájával. Neeem.. már nem galoppírozom el magam annyira, mint tavaly. Tudom, hogy csak ide megyünk a Bükkbe, tehát nem csomagolok bőröndöket, és három napi  hideg élelemre sem lesz szükségünk. Viszont ötször jobban felöltözöm, és lehet hogy elviszem a sokat emlegetett, féltve- és orvosi célokra őrzött házi pálinkámat, hideg ellen. Nem hiszem, hogy bárkinek feltűnne egy kissé kapatos, hiper vidám idős hölgy. Simán gondolhatnák, hogy egy másik meséből csöppentem oda. Hogy melyik mesében van kótyagos, kocsmaszagú vasorrú bába,  világos műirha bundában, arab terroristakockás sállal a nyakában..ne kérdezzétek! 

 Arra majd ügyelek minden esetre, hogy esetleges másállapotomban még véletlenül se akarjak beleülni a Télapó ölébe és úgy kívánni magamnak karácsonyi ajándékot. Meg különben is.. abban sem vagyok biztos, hogy megérdemelném. Nem voltam túl jó kislány ebben az évben. Túl rossz sem, ez igaz. Bárcsak tudnám, milyen mércével méri a Mikulás a nagy gyerekeket! Abban biztos vagyok, hogy lenne még mit javítani rajtam. Lehetnék például kevésbé:

• türelmetlen ( de mit tegyek, ha minden azonnal kell??? )
• gonoszkodó ( ez azért túlzás, bár tény, hogy kevesebb "meghíztál kicsit" vagy "ez a szín drágám, nem a te színed" megjegyzés nem ártana )
• undok ( na ezt kikérem magamnak saját magamtól! az nem undokság, hogy kicsit odaszúrok apróságok miatt. )
• hisztis ( nő vagyok! milyen legyek? így vagyok kódolva. ez nem az én hibám.. végső soron)
• sértődős ( jóóó.. ezt vállalom! de hát tehetek én arról, hogy más emberek annyira érzéketlenek, türelmetlenek, gonoszak, és nulla empátiával rendelkeznek és megsértenek?!? )

Lehetnék viszont:

• kedvesebb ( jó. de közben ugye csikorgathatom a fogamat? )
• mosolygósabb ( nevetni azért nem kell, ugye? )
• segítőkészebb ( de ha elsőre nem ért meg valaki valamit, mit tegyek? magyarázzam el még ezerszer? nemár! )

Nnna... szerintem ennyi kéne ahhoz, hogy a Mikulás elégedetten tegyen egy kis pipát a nevem mellé a listában. Természetesen a "jó kislány" kockába. :) 

A vonatozásról persze írni fogok majd, mert tuti élmény lesz. Anna és a kis ovisok már egy évvel bölcsebbek és okosabbak lettek. Mindannyian hölgyként fog viselkedni, ebben egészen biztos vagyok. De azért bevallom, én már annak is örülnék, ha nem akarnák egymást megtépni a várakozás első öt perce után. :) Csokit viszont viszek magunknak, mert sem a Mikutól, sem a kölyköktől nem számíthatunk semmi jóra, és marad a nyálcsorgatás, mint tavaly. Egyébként is kell valami ami felszívja a házipálinkát. :) 

Ami pedig a december 6-i éjszakát illeti.. 

Megpucolom és kiteszem az ablakba a csizmámat. Bízom benne, hogy tesz bele valamit a Mikulás a sok rosszaságom ellenére is. Nagyon remélem ez a valami egy másik csizma lesz! :)

Uff