Nem is kicsi. Már nem annyira van, de annyira az volt, hogy... csuda! Mindig is mondom, hogy sokkal jobb lenne nekünk kicsit délebbre, mondjuk Görögország magasságában. Jó kis langy télben.. Igaz, akkor a forró nyaraktól kapnék sikító frászt, de nah.. semmi sem lehet tökéletes. 

Murphynek van igaza. Ami tönkre mehet, az tönkre is megy. Így van ez az 43 és 3/4 éves gázkonvektorokkal is. Rossz szokásomhoz híven ( vagy butáságomnak köszönhetően?!?) abban bíztam, hogy majd magától megjavul. De ahogy a fogfájás is csak időlegesen múlik el, így a rosszacska háztartási felszerelések sem javulnak meg csak úgy. Sehol egy sereg manó akik megcsinálják vagy egy házi varázsló, esetleg kuruzsló, hogy a bükkszentkereszti füves emberről már ne is beszéljek. Csak én és a naivitásom, hogy meleg lesz télire. Amikor pedig már önmagamnak sem hazudhattam, hogy: márpedig ezek a konvektorok még fittek és kibírnak még legalább egy telet, akkor elkezdtem gázszerelőt keresni. 

Rá kellett azonban jönnöm, hogy előbb találok egy bokor négy levelű lóherét a sivatagban, mint megbízható szerelőt. Na de miért vannak az embernek barátai, ha nem használhatja ki őket, ugye? Én is mozgósítottam minden  újdonsült ismerőst, hogy gázszerelő ember kerestetik. Viszonylag gyorsan sikerült  találnom egyet. Szépen felhívtam, illedelmesen meginvitáltam egy kis gáztűznézőbe a haldokló konvektoraimhoz. Időpont megbeszélve, jönni fog! Én persze őrült módon elkezdtem befejezni a még húsvétkor elkezdett tavaszi nagytakarítást. Konvektor porolás, szekrény elhúzogatás, porszívózás minden centiméteren, ami esetleg a nagytiszteletű mester szeme elé kerülhet. Épp csak nem saját magam szereltem szét a konvektort, hogy üvegmosóval kitisztítsam a fúvókákat és a gázcsöveket.

Akadálymentesítettem a hozzájuk vezető 10 lépést, majd  lelkemet ünneplőbe öltöztetve vártam hogy megérkezzék A MESTER!

A mester jött, látott ésss.. ugyanazzal a lendülettel már el is távozott. Na nem az élők sorából, és pláne nem az én látványom riasztotta meg ily nagyon ( oh beh költői lettem ), hanem a csilli-villi, ótvar régi konvektoraimnak a látványa. Már az gyanús lehetett volna, hogy nem merte őket megközelíteni, hanem megállt - egy pillanatra - a szoba közepén, majd kinyilatkoztatta ( égő csipkebokor persze sehol ), hogy itt aztán nincs mit tenni, ez két kuka, szemétre való konvektornak csúfolt akármi, és ő bizony, mint jó érzésű keresztény ember, hozzá nem nyúl egyikhez sem. Majd keresztet vetett, elmorzsolt valami általam nem ismert imát, sarkon fordult, és már ott sem volt.  Én persze szaladtam utána, hogy akkor most tessék már megmondani mitévő legyek, mert eléggé el voltam már tegnap is szontyolodva, de ez a mostani atrocitás a teljes kétségbeesés sötét árkába taszít. Mr. Énvagyokagászerelő futtában még odavetette, hogy vegyek új konvektorokat, aztán sűrű: apage satanas mormogás közepette elhagyta a helyszínt. És engem. 

Nem mondom, hogy boldog voltam abban a percben. Az egyetlen dolog ami elégedettséggel töltött el, hogy végre alaposan kipucoltam az eldugott sarkakat is a lakásban. Ettől persze még nem lesz meleg télen, dehát.. mindig is igyekeztem a dolgok pozitív oldalát nézni. Bevallom, nagyon sokáig kellett keresnem, hogy most is találjak egy ilyen oldalt

. Ahogy kihevertem a szerelő okozta sokkot, elkezdtem használt konvektorokat keresni. Találtam is egyet.Árban is elfogadható volt, szép fehér, csinos darab, gondoltam ez pont jó lesz ide. Telefon, egyezkedés, egyeztetés, mehetünk érte. Nem ecsetelem, hogy milyen nehéz volt az eladónál levarázsolni a padlásról a konvektort, egy olyan régi létrán állva, amin még Noé állhatott, miközben a bárkáját szögelte. Arról nem is beszélve, hogy fel kellett hozni a negyedik emeletre, ami persze az ötödik, lévén hogy van magasföldszint. De felhoztunk, beraktuk a szoba közepére. Nem mertem kint hagyni a lépcsőházban, nehogy valakinek megtettszen és azt higgye, hogy épp most raktuk ki, mert már nem kell. Jó környék ez, és bízom a szomszédokban, de nah.. az ördög nem alszik. 

Persze az "új" készülékhez új szerelő kell. És képzeljétek, találtam is egy újat! Telefon, egyeztetés, jönni fog. Jött is. Éss.. találjátok ki, hogy mi volt! Na? Na? A három perces döbbent csend után megkérdezte, hogy ezt ki sózta rám, és ugye ingyen adták? Beépíteni ugyan nem lehet, csak ha lebontja a fél bérházat.. és emiatt még szerencsés is vagyok, mert én vagyok a szélső és a legfelső lakó is egyben.. ezért  jó lesz ha közlöm a közös képviselővel, hogy a földmunkákhoz rendeljen ki egy ásógépet. Ha másért nem, hogy tisztességgel eltemethessük ezt a régi, balesetveszélyes, és totálisan nem ebbe a bérházba való gázkonvektort. 

Az eddigi boldog mosoly úgy olvadt le az arcomról, mint reaktortartályból a fűtőanyag. 

Summa summárum.. alternatív fűtésmódszerek után kezdtem kutatni. Persze mennyivel jobb lett volna, ha a gimiben figyelek fizika órán. Akkor nem lenne totál kínai az, hogy hány vattot, mennyi ampert, és még mittoménmit használ egy infrapanel, vagy egy olajradiátor, esetleg egy futó film. Azaz fűtő film. Mert ilyen is van. Végül találtam valamit, amit megfelelőnek és viszonylag költséghatékonynak találtam. Elektromos konvektor a neve. Árban viszonylag megfelelő, a technológiája korszerű, biztosan jó lesz! Fel is hívtam az üzletet és megkértem a telefon másik végén lévő úriembert, hogy emberi, azaz konyhanyelven mesélje már el, hogy ez miért éri meg nekem. Elmondta. Tetszett. Persze tisztában vagyok vele, hogy ez egy termék amit el akar adni. Az a dolga, hogy dicsérje. DE! Bízom benne, hogy minden adat és vélemény valós és megbízható. Szóval megvettem. Jó meleget ad. Most. +13 fokban. A nagy hidegben pedig majd kiderül. Én bizakodó vagyok, mint mindig. Egyébként meg mi bajom lehet? Még meg van a két évvel ezelőtt karácsonyra kapott, orvosi célokra tartogatott házi pálinkám. Majd elkortyolgatom, ha beütnek a mínusz 20 fokok. :) 

Az " új " konvektort kiraktuk a lépcsőházba. Nyakunkon a fűtési szezon. Hátha ellopják. :)

Uff

Okéoké! Tudom! Kicsit elmaradtam az írással, de kiváló kifogásaim vannak! 

• nem volt időm (részben igaz)
• nem volt miről ( ez részben sem igaz)
• rossz volt a gépem ( ez hazugság)
• nem tudok írni ( ez igaz )
• nem tudok írni ( ez nem igaz) 
• lusta voltam ( BINGO!)

Most, hogy ezt így tisztáztuk, belevágok.. 

Az úúúgy volt.. hogy áprilisban felvetődött, miszerint egy nagyon rövid, ám nagyon nyugis, és csöppet sem hosszú hétvégét eltöltenénk a barátnőmmel valahol a közelben. Persze azért elhagyva Miskolc közigazgatási határait, mert legyen már valami nyaralási feelingje a dolognak. Internetet ragadtunk, és elkezdtük nézegetni a lehetőségeket. Kiderült, hogy lehetőségből annyi van, mint égen a csillag. Amiből sokkal kevesebb, az a pénz. Mármint esetemben. Egy ismerősöm azt mondta, hogy a világ legdrágább országa Dánia. Na ezt csípőből cáfolom, mert szerintem Magyarország a legdrágább. A szívemnek is, de a pénztárcámnak mindenképp. 

Először néztünk valami vízpartos (víz imádók vagyunk mindketten), apartmanos, középkategóriás szállást. Hamar kiderült, hogy nem hogy a Balatonnál, de Mátészalka alsón sem tudunk semmit kibérelni, olyan piszok drága. Jóó.. akkor legyen valami hegyes dolog. A szánkban van a Bükk, tehát itt nézelődtünk. Hegyi falucska, patak part, figyelő őzike szemek a vadonban.. jó lesz ez is! Mondanom sem kell, hogy a Bükkben, a levegőn kívül semmi sincs ingyen. Max. ha beállunk boksát rakni Répáshutánál, elhálhattuk volna a munkánk árát, de amúgy minden turistaszállás méregdrága volt. Meg ugye.. ki akar másik 12 emberrel ( jó esetben emberrel) osztozkodni hálótermen, wc-n, zuhanyzón, akármin. Ráadásul én horkolok, a barátnőmnek éppen beköszöntött a széna náthája, így esélyes, hogy hamar kirakták volna a szűrünket. 

Keresgélés tovább..

• olcsó, de messze van
• drága, és még messze is van
• ez pont jó lenne, de nincs hely
• ez is jó lenne, de mi csak egy hétvégét akarunk
• nem jó
• nem jó
• nem jó

Aztán egyszer csak azt vettük észre, hogy már bulgáriai nyaralásokat nézegetünk. Persze jött a matekozás, hogy akkor mi is legyen.. mert ez nem három nap, hanem 10, nem július, hanem szeptember, deee.. ennyi pénzből max. barlangot bérelhettünk volna az erdőben, ahol aztán se hideg-meleg víz, se légkondi, se internet, az all inkluzív luxusáról nem is beszélve. Mivel kevésbé vagyunk jók halászatban és vadászatban, a gombákat csak a szupermarketben ismerjük fel, a bogyókat szintén, a kajálás necces lenne. Arról nem is beszélve, hogy bár hiába kiváló fehérjeforrás a bogarak és rovarok többsége, valahogy nem kívántunk ilyesfajta diétán tengődni nyaraláskor.  Hiába no.. öregszem Ragaszkodom a megszokott luxushoz, mint például az ágyban alvás. Tető a fejem felett. Hogy éjszaka nem falnak fel a vérmedvék vagy a farkasok. Lévén, hogy nem vagyok Hófehérke, esélyem sem lenne, hogy valami királyfi megment az erdő fogságából. :) 

Döntöttünk. Legyen Bulgária! 

Nagyon nagyon régen nem vártam semmit ennyire, mint ezt a nyaralást. Vagyis vártuk, mindketten. Hosszú volt így a nyár, várakozva és epekedve, de csak eltelt. Vettem egy csudi szép majdnempiros bőröndöt is. Olyan húzogatós, menő darabot. Nyáron többször is elővettem és húzogattam a lépcsőházban. A szomszédok meg is kérdezték, hogy már megint utazom valahova? Pironkodva vallottam be, hogy neeeem.. csak trenírozom magam a nagy utazásra. Oké.. hülyének néztek. És akkor mi van? 

A nyaralás.. tökéletes volt! Tenger, napfény, homok.. Neszebárba még el kell menni, oda kevés egy nap. És találtunk egy sokkal szebb tengerpartot is..  Sunny beach! Tökéletes! Kivéve a figyelmeztetés nélkül, hirtelen előttünk termett nudista csoportot. Hááát.. azt sem tudtam, hova nézzek. Én kérem vidéki vagyok. Nekem az ilyen úri huncutság, hogyaszonygya: ruha nélkül a legjobb.. nekem fura. Szerintem már az is megbotránkoztató, ha én megjelenek fürdőruhában, nem hogy ez a totál pucérság.. 

Egyelőre ennyit Bulgáriáról.. folyt. köv. :) 

Köszönetnyilvánítás:

Köszi G-nak és B-nak a szülinapi ajándékért, ami egy totál különleges narancsos-vöröses nyári ruha, kimondottan Bulgáriának címezve

Köszi S-nak..  ő tudja miért. :) 

UFF

Ti írtatok naplót kamaszkorotokban? Én írtam. Nem túl sokáig, és nem is volt túlságosan érdekes. Legalábbis így utólag nem tűnik annak. Tulajdonképpen vagy arról szólt, hogy szerelmes vagyok vagy arról, hogy szerelmi bánatom van. Gondolom legtöbbünknek főleg erről szóltak a kamasz évek. Érzelmi hullámzásról. Ezzel párhuzamosan verseket is írtam persze. Meglepő módon ugyanebben a témakörökben íródtak. Vagy fent voltam, vagy lent. :) 

Szóval naplóírás.. 

Valamelyik nap azon gondolkodtam, most mit írnék a naplómba, így felnőtt fejjel. Mi történik velem, mennyire élek érdekes életet. Íme: 

• 07.04. Kedves naplóm.. dög meleg van. Írni sincs kedvem, mert elolvad a toll a kezemben. Na csá!
• 07.06. Még mindig olvadok, mint Svájcban a gleccserek. Utálom a nyarat!!!
• 07.07. Ma nagyon izgalmas napom volt! 17 nem fogadott hívás!!!!! 17 kedves ismerősöm nem fogadta a hívásomat. 17! Törlöm őket a fészbukról. Örökre!! 
• 07.09. Visszakönyörögtem őket isminek. Azt füllentettem, hogy végzetes hiba lépett fel a rendszerben, miközben áramszünet volt a lakásban. Remélem elhitték! Ciki, mi? 
• 07.15. Csak velem nem történik semmi vagy ez általános? 
• 07.17. Gáz, hogy már egy mosási baleset is izgalmat hoz az üres, ám annál forróbb nyári hétköznapokba. Most minden fehér ruhám babarózsaszín. Mondanom sem kell, hogy ez az egyetlen szín, amit utálok. :(
• 07.24. Levágtam a frufrumat. Már nem bírtam tovább, hogy nem látok, hogy birizgál és hogy lelapul, mert hosszú. Most legalább ferde és rövid. Túl rövid. Ma másképp nézek ki hülyén, mint tegnap. :(
• 07.27. Igen.. eltelt egy év, megint van születésnapom. Volt. Tegnap. Végre ihattam alkoholt is! Na nem azért, mert még csak most múltam 18 vagy mert amerikai módi szerint 21 éves, és végre legálisan is alkoholizálhatok, nem. Csak valahogy úgy alakul mindig, hogy én akarok inni, de tényleg! Megfogadom hogy majd iszom egy kis.. akármit vagy valamit, esetleg bármit, aztán az van, hogy nem hogy vodka-narancs, de egy árva flakon buborékos ásványvíz sincs itthon, ami a fejembe szállhatna. Kivéve persze a két éve ajándékba kapott karácsonyi házi pálinkámat, ami érintetlenül hever a szekrényben. 

  Szóval... végül is, este sikerült bort innom. Egyrészt születésnapból kifolyólag, másrészt mert tegnap este rakták fel a felvételi  ponthatárokat. Kicsit izgultam, bár nem kellett volna, hiszen a győzelem, azaz a biztos felvételi borítékolható volt.  Engem ugyan nem vettek fel idén sem :( ( jaa..hogy nem jelentkeztem sehova? naés??? ), de a kis szívem csücskét viszont felvették. :) Az idei július huszonhatodika egyszerűen katasztrofálisan kezdődött. Talán azért, mert a július huszonötödike katasztrofálisan végződött.De minden jó, ha jó a vége, és annak ellenére, hogy állítólag megint egy évvel idősebb vagyok ( tehát már 29 éves, egy nagyon kedves barátom szerint, aki furán számolja az éveim számát, de hát ki bánja, ha még mindig ipari tanulónak nézik az embert, nemigaz? de! ). A lényeg hogy a nap végére megbékéltem a mérhetetlenül sok képzeletbeli gyertyával, a képzeletbeli szülinapi tortámon. És ha valaki, hát akkor te, kedves naplóm, tudod, hogy ez milyen nagy szó. :)    

• 08.20. Kedves naplóm.. mikor lesz már szeptember???? Hosszú ez a nyár, és tudom,  pár hónap múlva visszasírom ezt a kánikulát, mert beköszönt a fűtési, azaz a nem fűtési szezon, de most siettetném az időt, mert megint megyek utazni. Tengerpart, pálmafák, koktélok..  Na jó, pálmafák nem, mert Bulgária még nem a trópusok, de akkor is! Holiday! Végre!  Végre történni fog valami.                                                                                                    

• UFF           

Tudom, hogy ennek sokan nem fognak örülni ( legalább hárman), és hogy mindenki más azt gondolja majd, hogy valami baj van velem, de a legjobb barátnőm akkor is a mosogatógép! Kicsit sajnálom és szégyellem is magam miatta, hogy még nem adtam neki nevet, de milyen név illene egy mosogatógéphez? Juliska?  Mariska? Vivien? Rém gagyi.  Egyik autómnak sem adtam soha nevet, pedig "őket" is kedveltem. Nem vagyok az a becézgetős, névkitalálós típus. Az igaz, hogy ha olyanom van indián neveket próbálok kitalálni ismerősöknek. Pl. Aggódó Szarvas, Lassan Csobogó Patak vagy Szigorú Tekintetű Réti Sas. Egyszer volt egy Csacsogó Ajkú Réti Pöszméte nevezetű ismim is, de elmúlt. Azt sem tudtam még megszokni, hogy engem becéznek. Persze az egész ott kezdődik, hogy a keresztnevemet a mai napig nem érzem hozzám illőnek, talán emiatt nem értem a becézéseket sem, melyek us-ra, cska-ra vagy juci-ra végződnek. Persze elfogadom és tudom is, hogy ez a kedvelés, netán a szeretet jele, csak nem értem. 

A nem becézgetett, nevesincs legjobb barátnőm pedig tette a dolgát, ahogy ezt a barátok szokták. Segített nekem, megvigasztalt, meleg tányért és tiszta poharat "rakott " elém. Én pedig viszonoztam a barátságunkat azzal, hogy ápoltam a kis lelkét, adtam neki vízlágyító sót ha megkívánta, és három havonta megkapta a kedvenc nasiját, a tisztító tablettákat. Ilyen egy jó barátság, nem? Gondoskodó, észrevétlen. Néha kitaláljuk a barátunk gondolatát, néha figyelmetlenek vagyunk, mert éppen a saját nyomorunkkal vagyunk elfoglalva.  

A mi kapcsolatunk is ilyen volt. Szimbiózisban éltünk. Én azt hittem mindent megadtam neki amire szüksége volt, és bevallom, kissé el is hanyagoltam. Megszoktam, hogy ott van. Használtam, természetesnek vettem, hogy van és segít ha kell. Szóba álltam más háztartási gépekkel is. Főleg télen, amikor robotgéppel kerültem közelebbi kapcsolatba amikor kekszet sütöttem vagy ha a meggyes süti habját kellett felverjem. Eszembe sem jutott, hogy inkább a kézi habverőt használjam. Önzőség... Bea a neved!

Utólag persze már tudom, hogy mi volt az utolsó csepp a pohárban. Az, amikor a vízlágyító só kifogyott és én egy vállrándítással elintéztem az egészet. " A tablettában úgyis benne van minden. "  Utólag könnyű okosnak lenni. 

Ekkor kezdődtek a bajok. Először csak beragadt a tabletta a tartóba. Mondtam, hogy : ejj.. kislány.. figyelj már jobban! Aztán pár csepp víz a földön. Nem vettem komolyan ezt sem. De amikor arra mentem ki, hogy a fél konyha úszik a mosogatólében, megijedtem. El is szégyelltem magam, mert tudtam, hogy ez nem az ő hibája. Ez az enyém. :(  Usgyi sót venni, tisztító tablettát, mindent. Bíztam benne, hogy ezekkel ki tudom engesztelni. Nagyon bíztam.  De nem.. ez kevés volt. Hát jó.. akkor most mit csináljak? Hívjak szerelőt? Még soha senki idegen nem nyúlt az én kicsikémhez, és ezt most is el akartam kerülni. Én rontottam el, én hozom helyre!  Szétszedem én! Szigorú Tekintetű indián barátnőm is ezt javasolta. Ott lehet a bibi belül. A kis lelkét kell megjavítanom. Hááát.. ha ti még láttatok szutykos, ragacsos mosogatógép belsőt... én láttam. Persze az utólagos: ... mekkora hülye vagyok, hogy nem szedtem szét gyakrabban...  ha ezek után jó lesz elmondok egy miatyánkot... Istenem, gyógyítsd meg! - nem tudom mennyire használt, de úgy tűnik már nem folyik a drága, csak kicsit csöpög. Megértem, hogy orrol rám, és ez a kis sértődött szipogása teljesen jogos. A lényeg, hogy jó úton járunk, és a magam részéről tanultam az esetből. A legjobb barátunkkal is ápolni kell a kapcsolatot. Semmi sem megy magától. Egy kis kényeztetés, egy kis odafigyelés, egy kis nasi és csajos délutánok!                   Ennyi kell, semmi más.  :)

uff

"Meghalni – elszunyadni – és alunni!
Talán álmodni: – ez a bökkenő;"

Nem mintha sok közös vonásom lenne a dán királyi sarjjal, ám ez a kiragadott sor a monológból pont passzol rám. Neeeem.. nem akarok meghalni, hiszen az úgyis bekövetkezik, ha akarom ha nem. Ráadásul azon  vagyok, hogy ezt a közel sem örömteli eseményt minél inkább elodázzam. Például úgy, hogy szorgosan levegőt veszek, eszem vitaminokat, és ami a legújabb heppem, hogy tele iszom magam vízzel, ha már a testem több mint a fele víz. Ebben a melegben Isten ments, hogy veszítsek egy kortyocskát is. Ezt amúgy mindenki másnak is javaslom, mert nekem például már nem olyan karikásak a szemeim és a bőröm is sokkal szebb lett. Arról nem beszélve, hogy pozitív folyamányaként, mára az összes nyilvános mosdót ismerem a városban. Ezen kívül tökélyre vittem a kétségbeesett, már-már kismamás nézést, és művészi módon adom elő a combösszeszorítós műsorszámot, ami miatt előre engednek a - nem vízkúrán tengődő - hölgyek a mosdóban. 

Nade.. amiben sorstársa vagyok a fent említett szerencsétlen sorsú úriembernek, hogy én sem tudok aludni. Bár ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen az éjszakai alvással nincs gondom. Nem vagyok egy mormota, soha nem is voltam, de éjszaka 6 óra folyamatos alvás nekem pont elég. Nem mondom.. ha én is egy hideg, sötét, középkori várban próbálnám álomra hajtani a szemem, bajban lennék. Arról nem beszélve hogy ottan aztán csak úgy jönnek-mennek a nyugodni képtelen szellemek, akik szóval tartják és személyes tragédiájukkal traktálják az embert. Én elhiszem, hogy  nekik nincs jobb dolguk, idejük, mint a tenger.. és hogy viszonylag kevés pszichiáter rendel éjfél és hajnali 5 óra között, de könyörgöm, erről nehogy már én tehessek! Én kérem szépen nem vagyok a Feldmár intézet, engem tessenek hagyni nyugodni békében!

Annyi párhuzamot azért mégis vonnék, hogy mostanában itt a lépcsőházban is van egy lakótárs, aki valóban szinte láthatatlanul, némán és mezítláb, szorgos méhecske módjára csukogatja be a többi lakó által szorgosan nyitogatott ablakokat. Szerintem van vele annyi bosszúságunk, mint dán királyfinak a rokonsággal. 

Holistartottam... Ja! Alvás nappal! Ez szerintem kimondottan a kisbabáknak, és a mediterrán népeknek lett kitalálva, nem másnak. Az éjszakai munka pedig nem lett kitalálva senkinek, mert az egy pusztító kórság. De mivel nagy úr a muszáj, csinálni kell, ha csinálni kell.

Viszont ha emiatt nappal kell aludnod, és teszem azt.. egy hétig napi 3 óra alvással ketyegsz, az roppant mód rossz hatással van a hangulatodra. Az, hogy úgy nézel ki pár nap után, mint egy rosszul sminkelt zombi.. az csak egy dolog. Hogy beesett, karikás a szemed, és hogy szürkészöldre változik a bőröd színe, apró esztétikai hiba. Az sem mindig hátrány, hogy emiatt esetleg a legtöbb ismerősöd meg sem ismer az utcán. De hogy indokolatlanul (?) ideges és túlérzékeny vagy, hogy már attól sírva fakadsz, hogy valaki csúnyán néz rád.. az már gáz. Mindenkinek az agyára mégy, és ezzel tisztában is vagy, de nem tudsz másmilyen lenni, csak ilyen mindenkinek agyára menős. Frusztráló.  

Jönnek a gyógymódok: 

• citrormfű tea ( igggen... és mikor fog hatni? hát soha )
• sör! ( milyen kár, hogy utálom )
• bor! ( nem utálom, de reggel borral indítani?? )
• pálinka! ( oké, a legkialvatlanabb alkoholista lettem. hurrá)
• relax ( ezzel kezdtem, csak nem írtam le! )
• meleg tej ( akkor már inkább a sör )
• gyógyszer ( ide vele! mindegy mi, csak hasson!)

Oké.. hát a Frontin nem is számít gyógyszernek, inkább kisebbfajta C vitaminnak mondanám. Tény, hogy nem sok próbálkozásom volt vele, mert az is csak egyszer hatott. Talán rögtön telítődött is azzal a két szemmel a szervezetem, vagy nem tudom mi történt, de a második alkalommal akár savanyú cukrot is szopogathattam volna, annyi hatása volt.

A legutóbbi jó tanács egy kedves ismerősömtől, hogy szedjek Magne B álmot. Elég lesz egy is, azt mondta. Egy mi? Egy levél? Egy csomag? Egy... teherautónyi? Mert egy kapszulával én ugyan annyit aludtam, mint kapszula nélkül. Legközelebb bevettem kettőt. Tippeljétek meg a hatását! Igen.. kb. konvergál az előző napi hatáshoz. Nem szemrehányásként, de e tényt közöltem vele is. Na és ekkor derült ki, hogy az egész végül is, csak placebo. Kedves ember lévén nem tette hozzá, hogy ez pont az ilyen pillangó agyú embereknek való, mint én vagyok. :) 

Tudom ám mit kell tennem, hogy jókat aludjak nappal is:

• kényelmesen elnyúlni a sötét, hűvös szobában ( jelenleg is 35 fok van bent)
• nem gondolni semmire ( azt hittem ez menni fog)
• vagy valami kellemesre ( arra, hogy hűvös van? )
• szívemnek kedves emberre gondolni ( óóó..Mr. Twelvetrees..)
• kevesebb hülye vizet inni, hogy ne ébredjek fel pisilni ( na és a vízkúra?? )

Látjátok, tudom a megoldást! Már csak alkalmazni kell.. valahogy. Ami a jó hír viszont, hogy a magnéziumtól elmúlt a lábgörcsöm, a sok folyadéktól nincs vesekövem, az agyamat secperc alatt nullára resetelem, valamint csöndben tudok feküdni a szobában, amihez képest a pokol melege egy közepesen hűvös cserkésztábor az északi-sarkon. 

Egyébként kedvenc mesém mostanában a Csipkerózsika. Szinte beleélem magam a szerepébe, azzal az apró különbséggel, hogy itt a királyfi valaki egészen mást csókol meg, engem pedig hagy szépen aludni... és aludni.. és aludni.. 

100 év pont elég is lenne, hogy szépre aludjam magam. :)

uff

Én csak egy csöndes, békés gyermeknapot terveztem. Olyan csöndeset, hogy lehetőleg a légy zümmögését se lehessen meghallani. De persze már megint minden másképp volt, mint terveztem. A tavalyi gyermeknap egy részét is Annáékkal töltöttem, és úgy gondoltam, idén is így lesz. Ha gyerekkel vagy, akkor nem olyan feltűnő, hogy ácsingózol a lufik után (sőt, alkalmas pillanatban kitépheted a gyerek kezéből, és feltűnés nélkül játszhatsz is vele), nem beszélve a körhintáról és az ugrálóvárról.

Nem is gondolná senki, hogy miközben szolid mosollyal bámulászod  a kiskölyköket, legszívesebben lekergetnéd őket a kiszemelt fekete műanyaglovacskáról, vagy kárörvendő nevetéssel dobálnál le minden 5 évesnél nagyobb gyereket az ugrálóvár tetejéről, mert az a hely neked jár! 

Naszóval.. 

Totál ártatlanul és nulla hátsószándék nélkül megkérdeztem Anita barátnőmet, hogy mit és hol csinálnak gyermeknapon. Kiderült, hogy a reptéren lesz  gyermeknapi balhé, oda tervezte, hogy mennek. Na gyorsan lájkoltam is az ötletet és benyújtottam csatlakozási kérelmemet, ami pozitív elbírálásban részesült, így meg  volt oldva a vasárnapi programom. Bíztam benne, hogy Anna idén is kap egy bazi nagy lufit, amivel majd én is játszhatok, nem úgy mint tavaly, mert akkor alig hagyta hogy dobáljam! Azt is megbeszéltük, hogy felszednek a kórháznál, nehogy eltévedjek, esetleg elraboljanak ezen az 500 méteres távon, ami a lakás és a reptér között van. Fő a biztonság, ugye. Anitának egyébként is az a fixa ideája, hogy amikor kiteszem tőlük a lábamat, ezer veszély leselkedik rám a hazavezető úton, ami lássuk be, légvonalban uszkve 2km lehet.

Mivel valóban csak látens Mary Poppins vagyok, akinek az esernyője nem hogy repülni nem képes, de még az eső ellen is csak viszonylagos védelmet nyújt, így kénytelen vagyok busszal megtenni ezt a hosszú utat. Gondolom a csatlakozás miatt aggódik, mivel át kell szállnom a belvárosban. Simán kinézi belőlem, hogy a budapesti gyorsra szállok át, a 12-es busz helyett. Ebben van is valami, mert húz a szívem a főváros felé, de akkor sem vonattal mennék, hanem a kedvenc Oszkárommal, aki (félreértések elkerülése végett) nem egy pasi. Hanem sok. És van közöttük pár nő is.  Naszóval a lényeg, hogy Anita minden egyes alkalomkor a megígérteti velem, hogy ahogy hazaértem azt jelezzem.  Még a zsebkendőmre is csomót kell kössek, csak hogy lássa, nem fogom elfelejteni anyai intelmeit. Persze egész uton azon parázok, nehogy kifussak az időből, mert Anitát nem lehet becsapni, kétségbe ejteni pedig pláne nem akarom azzal, hogy elkolbászolok valahol a két buszmegálló között és nem vagyok otthon szint időn belül. Amúgy totál megható az aggódása. Mindig el is pityeredek a törődésének  megnyilvánulásain, de előbb vágatnám ki a nyelvemet, minthogy ezt megmondjam neki. Inkább zsémbelek én is, hogy ne féltsen már annyira, lássuk be, viszonylag kevés kárt tudna bennem tenni egy szatír, és legjobb tudomásom szerint a szervkereskedők sem busszal közlekednek.  

Visszatérve a gyereknapra..

Írja Anita a fészen korán reggel, hogy egy kis változás van a programban, mert még találkozunk egy másik anyukával és a két lányával.  Úristen! Még több óvodás?? Még élénken emlékszem a mikulás vonatos esetre, amikor a hárman akkora balhét rendeztek, ami falunapokon is ritkán esik meg. Igaz, hogy bicska nem került elő, és vér sem folyt, de a hanghatások megegyeztek egy Omega koncert zajával. Próbáltam is kihátrálni a babazsúrból, hogy én akkor inkább nem zavargászok, csak balhézza... azaz játszanak csak a kisgyermekek együtt majd halomra, lesz annyi anyuka, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, nem kellek oda én is. De az én kedves barátnőmet nem érdekelte, hogy miféle rettegés ülte meg a lelkem, mert két mondatban jól helyretett, hogy márpedig ő úgy tervezte, hogy én is megyek, és legyek szíves és viselkedjek úgy, mint egy felnőtt! Ez utóbbit csak én gondoltam hozzá, ő nem írta. Annál finomabb lélek :)

Mivel mindennek ellent tudok állni, csak a könyörgésnek nem, ezért persze igent rebegtem és baromi gyorsan elkezdtem készülődni. Találkoztunk. A másik anyukával is. Örömmel láttam, hogy teljesen konszolidált minden gyerek. Meg is nyugodtam, hogy nem lesz itten semmi baj. Ahogy nem is volt. Volt ugrálóvár, meg dühöngő, éssssss... volt dodzsem! Anna mindent ki akart próbálni, még a dodzsemet is. Persze az ilyen veszélyes feladatokra itt van a jó öreg Biri.. azaz Bea néne, akit rá lehet venni ( fizettem is volna, csak mehessek) hogy ütközőset játsszon a többi felnőttel, akik alibiből maguk mellé ültették a gyerekeiket.

Egyébként nagyon izgultam, mert nem is tudom mikor ültem utoljára ilyen járgányban. Az első probléma akkor adódott, amikor fellépéskor (mármint a pálya szélére való lépéskor, ugyanis idén nem adtam koncertet) nem bírtam fellépni, viszont ráléptem a szoknyámra, miközben az achilles inam is rakoncátlankodott, szóval.. summa summárum, négykézláb érkeztem meg helyszínre.  Remélem ezt a mutatványt nem látta meg senki. :)

A száguldás egyébként nagyon bejött Annának is, nekem is. Mondjuk.. ha kicsivel korábban rájövök arra, hogyha leveszem a lábam a gázpedálról akkor csökken a sebességünk.. talán nem megyünk neki mindenkinek, na de.. ez most így esett. :) 

Nem tudtam, hogy a nap fénypontja (szó szerint) csak ezután jön. Még  hátra volt arcfestés. Oké.. menjünk kozmetikushoz, bánom is én!  Rám fér hogy helyrepofozzanak, ugyanis a  sminkem kissé elkenődött a nagy száguldozásban. Szerencsére még időben rájöttem, hogy ha csak nem szívárványlány, cicalány, medvelány, Violetta, vagy Hello Kitty akarok lenni, akkor ezt az etapot kihagyom, illetve hagyom végre érvényesülni Annát, aki nagyon is tudta mit akar. Csillámpónit! Rögtön elfogott a sárga irigység, hogy ez miért nem nekem jutott eszembe előbb!?!? Pont nekem is nagyon jól állt volna egy olyan. Bár én nem a karomra rakattam volna, hanem esetleg a dekoltázsomra, vagy a bokámra.. Csudálatos lett volna szerintem. Minden jelenlévő, túlvezérelt anyukát megevett volna a fene, ahogy kiragyogok a tömegből. De szó szerint ám! Anna ragyogását viszont nem lett volna szívem halványítani, ezért idén lemondtam a csillámpóni projektről. :(

De majd jövőre! Jövőre lesz lufim, vattacukrom, ÉS csillámpónim! A dodzsemezést kihagyom, mert idén láttam  vízes medencés, tekerős-fröcskölős játékot. Vagy repülhetnék is. Esetleg sárkányrepök. Vagy ott volt a pónilovaglás... 

Jajj.. annyi dolgom lesz jövőre! Lehet elviszem Annát és az anyukáját is. Ha jók lesznek! :) 

 Uff

Most.. hogy frissen jövök a fogorvostól, simán rávágnám, hogy inkább a nőgyógyászat, mint ez a mai tortúra. Pedig semmi nem fájt, szurit sem kaptam. A fogorvos mégis két kézzel, könyékig a számban turkált. És ha még ez nem lett volna elég, plusz dolgokat is rakott bele. Hát csoda, hogy a fogaimnak nincs elég hely ezek után??

Mert ugye.. ott vagyok én, fogastul, nyelvestül.. sztenderd módon. Erre Mr. Mindentbelepakolok még rakott hozzá egy nyálelszívót, 2db tampont, majd a saját szentséges kezeit, melyben egy bazi nagy, óriási, mondhatni gigamega méretű fúró is volt. Ekkora fúróval olajat szoktak találni a sivatagban! Valószínűleg nálam is valami ilyesmiben reménykedhetett, mert csak fúrt.. és fúrt.. és fúrt. Olyan gyorsan cserélgette a fúrófejeket, mint Bruce Willis az Armageddonban. Kráter már volt a fogamban, olaj még nem. 

És ugye közben ment az örökös csesztetés: erre tessék fordulni, felém, tessék feljebb csúszni abban a kiba.. (jó ezt nem mondta, de nah.. ) székben.. most inkább lejjebb.. nagyra tát, zárjon össze, megint nagyra, most zárjon.. nyisson.. Hát mi vagyok én? Portás a Hiltonban, hogy nyissak, zárjak?!  Most nem csinálok semmit.. csak itt megnézek valamit.. kis türelmet, maradjon tátva... Hogy a viharban maradnék másképp, amikor az öklétől be sem tudnám csukni?! Különben pedig mit néz? Eddig is a fogaim voltak benne, megtippelem, most sincs ez másképp. Vagy valami mást várt? Jóó... csak most van nagy szám, mert ott a székben eléggé meg voltam szeppenve. És nem is a fájdalomtól, mert gondoltam, hogy nem fog fájni, meg ődoktorsága is mondta, én meg mindent elhiszek, amit mondanak nekem.. hanem attól, hogy nem bírom tovább nyitva tartani a szám, bedugul az orrom és nem kapok levegőt, nyeldeklés közben valami a torkomra szalad és ráharapok a fúrójára. Szóval ilyesmitől féltem csak. És akkor még nem is tudtam (csak sejtettem.. de azt hittem, hogy ha erősen mantrázom hogy csak ne vegyenek mintát.. akkor majd nem is vesznek ) milyen megpróbáltatásokat tart nekem ez a gyönyörű, napsütéses délelőttön. 

Hát kimondta.. visszavonhatatlanul. LENYOMATOT VESZÜNK! Mármint.. mi ketten? Vagy ő és az egyre inkább ellenszenvessé váló, álnok kedvesség mögé bújó asszisztense? Esetleg csak az asszisztens és reménykedhetek, hogy nem lesz semmi közöm a dologhoz. Ők itten levesznek némi lenyomatot.. esetleg gipszbe öntik egymás tenyerét, mint az oviban. Végül is.. közeledik anyák napja. 

De amikor kaján mosollyal mindketten rám néztek, leesett a nagy fatantusz! Ezek tőlem akarnak lenyomatot venni. És nem ám a piskóta kezeimről, hanem a fogaimról, amik ráadásul még mindig számban vannak! Körbenéztem, de sehol egy fogtündér, vagy egy valamirevaló fognyűvő manó, akitől segítséget kérhettem vola. :( Ha nem lettem volna orálisan  odakötözve a nyálelszívóhoz, uccu neki.. elszaladok. De így? Rettegés lett úrrá rajtam. A nagy lenyomatvétel előtt megnézik azt is, hogy mekkora szám van. De nem ám vonalzóval, mert az túl egyszerű lett volna. Megint jött a tátsak nagyra, maradjak úgy.. ésatöbbi.. Úgy maradtam. Többször is. 

Bár nem vagyok járatos színházi körökben de annyit még én is tudok, hogy  főpróba után,  előadás. Itt sem volt másképp. A  mára szimpatikusnak egyáltalán nem mondható doktor  telerakatta valami maszlaggal a kanalát, és beletuszkolta a számba. És ezek után képes volt még azt is mondani, hogy de most 3 percig bírjam ki, mert.. bírjam ki és kész. Kibírtam. Nem mondom, hogy a vége felé kezdtem élvezni, de már nem volt olyan kényelmetlen, mint az első 60 másodpercben.  De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy az alsó fogsoromról is lenyomatot akart ez az átok doktor! Akkor hirtelen nekem még fel sem tűnt, hogy lent van a nyelvem is, és mivel ez egy nem kivehető alkatrésze a számnak, bizony útban lesz. Útban is volt. Iszonyat.. tényleg rémes volt az egész. Fuldokoltam és öklendeztem. Felborítottam a  nyálelszívó berendezést, és kb. ugyanazzal a lendülettel rúgtam le a lámpát is, de a doki rendületlenül nyomta lefelé a kanalát. Meg is jegyezte  kedvesen, hogy átjön neki, hogy legszívesebben lerúgnám az ő fejét is, de nem lehet mit tenni! Ő azért van itt, hogy 1 percig horrorfilmeset játsszon velem. De majd utána milyen jót nevetünk az egészen! Na persze.. majd rádöbbensz!

Szóval... ha Freddy Kruegerrel álmodtam volna, az is kellemesebb lett volna, mint ez a beavatkozás. De túl vagyunk rajta. Én is, ők is. Mindenki boldog. :)

Ehhez képest a nőgyógyásznál csak lefekszik az ember kényelmesen azon  a kényelmesnek egyáltalán nem mondható széken ésss.. félre téve minden szűzi érzületét, oda sem nézve, pironkodva feltárja az oltári szentséget ( hogy Gabi barátnőmet idézzem).

Persze mindezt csak azok után, hogy itt is elkezdődik a pozicionálás.Tessék lejjebb csúszni! Még egy kicsit! Még! Mondom, hogy csússzon lejjebb! Ennyire nem kellett volna. Tessék visszamászni a székbe! 

Hát.. igen.. Cikik vagyunk. Az ember úgy viselkedik ilyen helyeken, mint egy idióta. Egyesek neki mennek kifelé menet az ajtófélfának. Hallottam már ilyesmiről. :) 

Aztán jön aminek jönnie kell. Kukucskálás, Itt a piros, hol a piros játék.. Láthatóan minden orvosnak fixa ideája ez a mintavételezési procedúra, mert a nőgyógyász meg kenetet  vesz. Itt is előkerülnek fém kanalak.. de legalább a nyelvedet nem nyomja le senki a torkodon, miközben vizsgálnak. 

Na de! Az egész hókamóka nem itt kezdődik. Nem a vizsgáló széken, szét dobált végtagokkal. Egy nagy fenéket! Még otthon. Hogyaszonygya.. atyaég.. utolsó menzi? Mikor volt? Felírtam, mert tudtam, hogy ha nem írom fel, akkor tuti elfelejtem, hiába mondogatom magamnak, hogy ezt biztosan nem felejtem el. Oké.. hát körülberül saccperkábé meg van az időpont. Nem is érdekes, hiszen tuti nem vagyok terhes, más oka meg miért lenne, hogy érdekli őket?! Húú.. az orvos le fog üvölteni, mert kihagytam egy évet, pedig térden állva, összekulcsolt kezekkel ígértem meg neki legutóbb, hogy egy év múlva tali. Az egyik asszisztensnő még a rózsafűzérét is kölcsön adta, hogy hatásosabb legyen az ima. Najó.. ezt majd túl élem valahogy..  Mit vegyek fel? Olyan cucc kell, amit gyorsan le tudok dobálni. Nem ám harisnyatartós, extra finom harisnya, vagy valami necccsoda, amibe belegabalyodik az ember a nagy sietségben. Nincs annál cikibb, mint amikor berohansz az öltözőbe és nagyon gyorsan meg akarsz szabadulni mindentől, ami felesleges ilyenkor. Persze a szűk helyen levetkőzni sem egyszerű, felöltözni aztán még nehezebb. Sietnél is, mert nehogy már rád kelljen várni a dokinak és a két unatkozó asszisztensnőnek. Aztán eszkuzálod magad a robaj miatt amit okoztál öltözéskor, és megígéred, hogy délután beküldöd a férjedet, hogy csavarozza vissza a leszakadt fogast.

Még egy utolsó fogadkozás, hogy soha többé nem teszel olyant, hogy nem mégy el vizsgálatra,sőt, büntiből küldjenek csak el egy hasi ultrahangra  most azonnal, mert megérdemled!  Amilyen szerencséd van a doktor komolyan veszi a a hivatását és téged is és valóban elküld. Ez csak cirka három és fél órát vesz el az életedből, nade... kiszámolja!?

Summa summárum.. se fogorvos, se nőgyógyász. Ha már lehet választani. :)  És a vicces, hogy nem miattuk, hanem miattam. A sok mű para miatt. De ha menni kell, akkor menni kell. Nincs mese! 

Uff

Szabadnap. Ilyenkor kell nagy elhatározásokat tenni, hogyaszonygya.. felvarrom a nadrágom szárát.. a 10 éve lukas kabátzsebet végre befoltozom.. a tönkrement zippzárat megpreparálom.. ésss... ma lesz a napja, hogy rendet teszek az életemben!

Nagy vehemenciával vettem elő a varródobozomat. Igen, jól olvastátok, nekem is van varródobozom. Igaz.. kissé poros és a szekrény háta mögé volt beszorulva, de jól emlékeztem, hogy van ilyenem. És lőn! Ráadásul elképesztő kincseket találtam benne. Sorolom, figyu!

• 1db majdnem ekészült kokárda ( pár éve nemzeti felbuzdulásból elkezdtem csinálni egy egyedi darabot. majdnem kész lett időre, pár év késéssel.. szóval még nincs teljesen hordható állapotban, de úgy voltam vele, hogy a kisdobosok egyébként is visznek kis zászlókat Petőfi szobrához, így a kokárdám és én nem fogunk neki hiányozni)
• 3db kínai, azaz használhatatlan tűkészlet (mondom: használhatatlan. a tű fokán egy olvadt hópihe sem bírná átszuszakolni magát, nem hogy egy egészségesen fejlett cérnaszál)
• 100db különböző gomb (csak tudnám, ezek honnan szakadtak le?)
• 1db zippzár (na ez is minek? és ki csempészte a dobozkámba?)
• 2db gyűszű (érthetetlen. még egy gyűszűvel sem tudok varrni, akkor kettővel miért sikerülne? ráadásul nem is egyformák. egyáltalán.. melyik ujjamra húzzam?)
• 9db különböző színű cérna ( persze kék színű nincs, pedig most az kéne. Murphy? )
• 10db függönycsipesz (hogy én ezeket mennyit kerestem.. )
• 3 centi tépőzár ( szintén az érthetetlen kategória)
• 2db piros, 1db sárga és 1db kék színű lego ( na ez meg hogy a fenébe.. ??)
• 1db megsárgult és kifakult szilveszteri szerpentin ( ne is kérdezzétek! )
• több darab nemtommi 

Ennyi rejtély még a Bermuda háromszögben sincs! Ha jobban utána nézek, biztosan találok legalább egy fél repülőgéproncsot, pár darab törött vitorlarúddal egyetemben.. és más, örökre elveszettnek hitt dolgot, amit eddig hiába kerestem. 

Szerencsére most ruháztam be egy vadonatúj, használható tűkészletre. Van benne szép fényes cérnaátfűző szerkezet és  jó sok használhatónak ítélt, echte magyar tű. Viszont pont olyan cérnám nincs amilyenre most szükségem lenne, így azt hiszem, a mára tervezett kabát varrás elmarad. Én akartam! Tényleg! Ti vagytok rá a tanúim! Ebből is látszik, hogy a jó szándék sokszor nem elég. 

Úgy döntöttem, inkább kiporszívózok. Ahhoz van minden. Porszívó, porcicák tömkelege, leszakadt pókháló.. éss ezzel be is fejezem a saját magam lebuktatását, hogy milyen rendetlen vagyok. :) 

Öööö...ötlet valakinek, hogy hol lehet a porszívócső? Hm? Valaki? Senki?  :(

Uff

Ez persze egy költői kérdés. Vagyis írói... hogy stílszerű legyek. Írom ezeket a kis szösszeneteimet.. tudjátok. Emlékek, sztorik, néha pár saját, egyáltalán nem spanyol viaszt feltaláló gondolat. Semmi extra. Minden állatkertben, emberek között nevelkedett csimpánz is írna ilyet, ha kapna egy számítógépet. 

Ez az egész.. írhatnék könyvet is.. dolog most onnan jött, hogy az egyik kedvenc barátnőm átküldte néhány Annás sztorimat egy ismerősének, aki erre azt reagálta, hogy ennek a beanigmának könyvet kéne írnia. A baj csak az, hogy nálam a könyv, vagy az, hogy valaki írónak merészelje nevezni magát, az szülessen Jókainak, Sienkiewicznek, Scottnak, vagy Dumasnak. Ismét. Nagyképűség nélkül állíthatom, hogy rajtuk nőttem fel. Kénytelen is voltam, mert nem voltam szép kislány, okos pláne nem, így maradtak a könyvek. És ez tényleg olyan, mint a drog. Ahogy ráéreztem az ízére, arra, hogy milyen sokféle világ létezik, és hogy nem kell elmennem moziba ahhoz, hogy filmek peregjenek le előttem.. elvesztem. Elnyelt az irodalom. 

Rengeteg könyvet megfilmesítettem fejben. Dumas: Egy orvos feljegyzései c. művének mind a három kötetét. Kicsit szagos filmre is sikeredett, mert teljesen átéreztem az akkori miliőt. Csatornaszag és átható illatszerek kakofóniája volt a fejemben. Imádtam azt a könyvet. Ezt manapság 4D-s moziként árulnák. :)

Na de visszatérve, hogy miért is nem vágok bele könyv írásba..  Röviden azért, mert tehetségtelen vagyok. Mert az etalon.. ők, akiket a teljesség igénye nélkül felsoroltam. Olyan kuka könyveket, mint pl. az ötven árnyalatos könyv, bármikor kiráznék még a bal kisujjamból is. De olyat minek?  Memoárt szintén nem írnék, mert egy részről még nem vagyok elég idős hozzá (bölcs meg pláne nem), másrészről még a nyomdagép is bealudna unalmában, miközben nyomtatná. Ha pedig, rendes szokásomhoz híven kiszínezném a valóságot, akkor már írhatnék akár fantasyt is. Vagy sci-fit. Azokba minden baromság és agymenés belefér. Van még olyan, amit ebben a műfajban nem írtak még meg? Kétlem. ( Nem is kétli. Ez is csak egy rossz kifogás. ) (a szerk.) 

Tizenpár évesen egyszer persze belekezdtem a könyv írásba. Már ez is barokkos túlzás persze, dehát.. egy kis elfogultság magammal szemben talán megbocsátható. :)  Nem mondom, hogy szó szerint másoltam ki Jókai, Kárpáti Zoltán c. regényét, de csak egy hülye nem találta volna meg benne a párhuzamot már az első oldal után. Persze az is tény, hogy nekem akkoriban nem volt türelmem húsz oldal tájleíráshoz. (Igaz, nem is akart senki szavanként fizetni az írásomért, mint Jókainak.) Azt hiszem, akkor és ott adtam fel. Ha már nem vagyok olyan tehetséges mint a Mester, akkor megette a fene az egészet. 

Ajjj... nem tudom mi legyen! Mert mi van, ha találnék magamban valami szunnyadó kis értelmet, de a kishitűségem gátat szab annak, hogy kibontakozzon!? Okéoké.. tudom, hogy nem lehet seggel állni a dolgokhoz, mert akkor valóban nem lesz belőle semmi. 

Na majd meglátjuk. Addig is írom azokat, amiket írok. Teccik, nem teccik. :)

Uff

Máig  tisztázatlan okokból, de már megint sikerült összevesznem Annával. Elképesztő a kiscsaj. De kajakra! 10 másodperc alatt gyorsul 100-ra, és mire észreveszem, már a legnagyobb fasírtban vagyunk. Pedig mindegyik, de tényleg mindegyik közös "programunk" békésen kezdődik.

Lassan kezdem azt hinni, hogy nem is születne blogbejegyzés ha Annával nem lennének közös dolgaink. Tény, nem lehet mellette unatkozni.

Ma például azért kellett vigyáznom rá, mert kissé lebetegedett és a nem olyan régen megünnepelt és jogosan kivívott nőnap ellenére is (vagy éppen amiatt) az anyukáknak bizony menniük kell dolgozni még akkor is, ha a szívük szakad meg amiért valaki másra kell bízniuk a kisdedet. Jogunk van dolgozni és kötelességünk a gyermekünket legjobb tudásunk szerint védeni, nevelni. Ugyanakkor a kettő gyakran ütközik, ha az otthon maradás helyett kénytelenek vagyunk elmenni dolgozni, mert a főnökünknek vagy nincs, vagy már megnőttek a gyerekei. Esetleg őt magát is farkasok nevelték, emiatt az empátia szintje a nullához konvergál. Emiatt gondolom, hogy a barátnőm is végighüppögte a munkába vezető utat és dupla koncentrációt követel tőle, hogy a munkájára figyeljen annak ellenére is, hogy én csodálatosságom vigyáz a lányára. 

Mielőtt elment, ellátott instrukciókkal. Szerencsére ezeket le is írta egy papírra, (látszik, hogy ismer és bízik bennem. ugye?) :) mert annyit még meg tudok jegyezni, hogy egyen, igyon és csillapítsam a lázát ha kell, de hogy miből hány csepp... na az már necces. És nem.. nem azért mert gyenge voltam matekból, hanem mert az egyik üvegcséből ennyit, a másikból annyit..  a harmadikat pedig lehetőleg ne alkoholban feloldva adjam a gyereknek. :)

Anna felkelt, és én azonnal teletoltam a cseppekkel. Essünk túl a nemszeretem dolgokon, aztán jöhet a tánc! Békésen el is voltunk jó sokáig. Evett, ivott, ahogy ez megszokott tőle. Láza semmi. (ezt kb. 10 másodpercenként ellenőriztem) Mesenézés, cipő próbálgatás, sóvár szemek a vállfán lógó hercegnő ruhára, és nem éppen árnyalt célozgatás, hogy ő márpedig AZT a ruhát akarja felvenni. Ugyanezzel az  árnyaltsággal közöltem vele én is, hogy  AHHOZ a ruhához bizony szülő engedély szükséges, az pedig momentán nincs.        

Eleve fenntartásokkal kellett volna kezelnem azt a kijelentését is, hogy álmos és aludni akar. De még mindig naiv és hiszékeny vagyok, be kell lássam. Természetesen nem fértünk el ketten a bazi nagy franciaágyon. Vagyis.. én elfértem, de őnagyságának nem volt elég a 3nm-es hely. Hozzáteszem, két tucat Micimackó figurával kellett osztoznunk és ebből rögtön és világosan látszik, hogy az egyetlen felesleges dolog azon az ágyon én voltam. A macik persze teljesen véletlenül elkezdtek leesni az ágyról. Némelyik pedig önmagától ugrott le, ahogy azt Anna ártatlan szemekkel közölte velem. Volt bennem némi kétely látva, hogy Anna a lábujjával pöcköli a halálba a kis ártatlan plüssöket, de hát ki vagyok én, hogy pálcát törjek vagy beleszóljak családi ügyekbe? Senki. Jobb a békesség. Vagyis.. jobb lett volna, de Annával nem könnyű békességben élni.

Mire észbe kaptam már megint a szokásos dolgon ment a vita: anyát nem szeretheti senki, csak ő. Ünnepélyesen megígértem tehát,  ha nem lesz lázas akkor soha többé nem szeretem az anyukáját. Ezt akár írásba is adom, le is rajzolom ha kell. Nna.. erről eszébe jutott, hogy ő is rajzolni akar, de előbb kifesti a körmét a mutató ujján. És csak azon. Színes ceruzával. Persze én vagyok a dög amiért nem engedtem meg neki, tudom én. De mit csinálok, ha kimegy a vonalból és minden mást összefirkál, csak a körmét nem? Jó lenne ha nem pont azután kéne átmosni az összes bútort, felvaxolni a parkettát, hogy én ott töltöttem pár órát. Anna képes és mindent rám ken. :) Én is inkább neki hinnék, mint magamnak, amilyen ártatlanul tud nézni. :)

És persze igazam lett. A kis Mószer Aranka simán rám tolta, hogy a sellőlány baba leszakadt farkát én raktam a komód alá. Pedig nem is. Ő volt! Tényleg!

Summa summárum.. szerintem lesz még pár kör amit le kell játszanunk egymással az évek során. :)

Egy dolog viszont egészen biztos:

UTÁLOM A MINIMAXOT!

Uff

Mindegy..

Ezzel a szóval ki lehet kergetni a világból. Kivéve persze ha én írom valakinek, valamiért, valahová. És azért is utálom, mert én is azért használom amiért ez a szó egyáltalán létrejött. Odavágni, jelezni, hogy mennyire nem érdekel, mennyire próbálom figyelmen kívül hagyni az illetőt. Azt amit mond. Valami nem szeretem dolgot. Pedig csak simán bele menekülök ebbe a szóba. Két szótagba sűrített közöny. Azt, hogy mennyi elfojtott indulat, esetleg harag van mögötte, ezt mindenki tudja a saját példáján. 

Mindegy.. 

Hát semmi sem mindegy! Nem mindegy, hogy süt a nap, vagy esik az eső. Nem mindegy hogy lemondunk-e valakiről ezzel a szóval, vagy csak úgy teszünk, mintha ezt szeretnénk tenni, de nem megy. Lemondani valamiről amit nem lehet birtokolni. Magunkat nyugtatjuk meg egy minden mindeggyel.

Mindegy..

Ó de szeretjük ezzel lezárni a beszélgetést... Mint végső érv. Mintha ez érv lenne. Még csak nem is belenyugvás, mert minden érintett tudja, hogy ez után a szó után egy egész könyvet lehetne teleírni azzal, hogy mit nem gondolunk mindegyként. 

Mindegy..

Bántás. Bántalak, mert bántottál. Mert tehetetlennek érzem magam. Ebben a percben nem  érdekel ha nem is tudsz róla, ha nem is annak szántad, én azért.. leírom: mindegy! Kezeld ezt a szót ahogy akarod! Gonosz vagyok. De hát nem mindegy ez is? 

Mindegy..

Persze lehiggadva hamar megbánjuk, hogy már megint nem sikerült felnőttként viselkedni. Húúú.. mennyi mindegyet szerettem volna már visszaszívni..  

Na de.. mindegy. Ha már lapot ért, akkor nincs mit tenni. Vagy van? 

uff

A világ legjobb barátnői az enyémek! Nincsenek sokan, de a mondás szerint: a jóból keveset adnak. Egyik barátnőm például azt hiszi, hogy jobb kezemből internet folyik, a balból pedig maga a megtestesült technikai zsenialitás. Ezzel szemben csak arról van szó, hogy nem esik nehezemre becsatolni  mellékeltet egy levélhez. Egyszer már megtanítottam neki és eleinte használta is, de amit nem használunk, azt egy idő után elfelejtjük..  Ági barátnőm egyébként is imádni való naivitással viszonyul az egész internetes világhoz. Úgy tűnik, én vagyok a kapocs közte és Bill Gates meseszerű univerzuma között. Erről Bill még nem tud, de ami késik.. az a vonat. :)

Próbálok felnőni a feladathoz amit Ági belém vetett vak hite ró rám. Legyen ez egy fotó elmentése, a háttérkép megváltoztatása, vagy az, hogy hozzam vissza a gépét a kék halálból. Ő persze csak annyit mond lazán a telefonba, hogy: gyere már fel, csinálj valamit ezzel a géppel, mert nem csinál semmit!  Ahogy én sem. Mert nem tudok. De hogy mondod ezt meg a barátnődnek, aki úgy néz rád, mintha te lennél a superwoman és egy glóriával ékeskedő, földre szállt angyal keveréke? Egyszerűen nincs szíven lelombozni ilyenkor. Elég elítélhető módon még hagyom is, hogy kicsit fényesítse a glóriámat. Próbálok okosan nézni, kattingatok a billentyűzeten és olyan varázsszavakat suttogok, hogy: működj már te átkozott! Mivel a számítógép nem ismeri fel super hero képességeimet, és a kézrátételes csodamódszerem sem hatja meg, eszébe sincs működni. Ekkor jön a második fázis, a szakzsargon. Ilyenkor előveszem a legkomolyabb IT-s nézésemet, és azt mondom: Ági! A dos alatt futó létfontosságú parancsfájlok törlődtek. Esetleg, és vagy,  nem is voltak, mert nem találom, pedig már a szőnyeg alatt is kerestem. Ez persze őt teljesen hidegen hagyja, mert ártatlanul rám néz és azt mondja: Jó. Akkor csináld meg! 

 Megcsináltam:

:)

Uff

..nagyon csúnya veszekedésem. Irigykedéssel vádolt meg az illető, ami teljességgel nonszensz,  ráadásul nem is volt igaz. Aztán emlegetve lett valakinek az anyukája is, ami szintén nem a kulturált vita ismérve. Mindez persze az utcán, emberek füle hallatára. Rémes szituáció. Hát igen.. ilyen a séta egy három évessel. Pedig olyan jól indult minden. Anna alig várta, hogy végre az anyuja felöltöztesse, hogy elvihessem sétálni. Szép idő volt. Érezhetően melegen sütött a napocska is. Gondoltam kerülünk egyet a belvárosban, beülünk valahova egy kávéra, elkergetjük a galambokat a térről, és miután a gyereket kirángatom az utolsó, rémesen koszos hókupacból, hazavillamosozunk. 

Csak azt tudnám, miért gondolom még mindig azt, hogy lehet előre tervezni egy ilyen kis manóval? Ostobaság részemről azt hinni, hogy számít az akaratom, vagy hogy a véleményem bárkit is érdekel. 

Persze én, az örök optimista, még úgy léptem ki a lépcsőházból, hogy Anna majd felnőttként viselkedik, valamint, hogy az anyjának adott ígérete (miszerint szót fogad nekem ) számára is szent lesz. Hát a nagy francokat! 

Végül is.. a séta első fél órájában nem is volt semmi gáz. Anna jött velem kézen fogva, és csak ott szaladgált csaholó kiskutya módjára, ahol valóban lehetett. Viszont ahogy meglátta a villamost, rögtön villamosozni akart. Hohóó barátocskám! Ez nem így működik. Elmondtam neki a tervet. Hogy mikor és mit fogunk csinálni. Nem ám össze-vissza, minden egyeztetés nélküli ugra-bugra, meg bolondozás következik. De nem ám! Először is 5 percig némán állva a tér közepén szívjuk magunkba a D vitamint. Ezt követi egy kis szabadfoglalkozás. Kizárólag a tér teljesen felszáradt területén, természetesen. Végül rendezett sorokban elmegyünk a kedvenc pékségembe, ahol a rendes magaviselet megkapja megérdemelt jutalmát. 

Az öt perces napfürdő 5 másodpercre sikeredett. Az ugra-bugráról meg csak annyit, hogy alig bírtam leimádkozni a koszos MISKOLC feliratról. ( ezt el sem mertem mondani az anyukájának) Szerencsére Annának egészséges életösztöne, és jó étvágya van, ezért a pogácsa emlegetése  legalább sikert aratott. Természetesen úgy mentünk végig a főutcán, hogy másodpercenként kérdezte: ott vagyunk már? Ergo: én voltam Shrek, ő meg a cuki szamár. Szerencsémre nem voltunk messze a pékségtől. De már megint én vagyok a hülye, amiért azt képzeltem, egy majd' cukrászda szintű pékségbe bevihetek egy kiskorút anélkül, hogy ne a kakaós csigát, vagy a lekváros fánkot akarja, a nyugis, és nem maszatolódó sajtos pogácsa helyett. Dehogy veszek kakaós izét! Hogy három perc múlva fülig szutykos legyen a gyerek?? Az anyja agyon is ütne ha így vinném végig a főutcán. Végül kiegyeztünk egy perecben. Annak legalább vicces a kinézete, és viszonylag veszélytelen a ruházatra. 

Mivel jómagam is ritkán járok hétvégente a belvárosban, igencsak meglepődtem, hogy egy farkasnak öltözött animátor sétálgat a főutcán. Anna szegénykém nagyon megijedt, annak ellenére, hogy ő akart közelebb menni hozzá. De aztán mégsem. Majd mégis.. aztán azért sem. Majd meg akarta simogatni, de meggondolta és inkább a kabátom alá bújt, mint egy kis strucc, aki biztos benne, hogy ha ő nem lát senkit, őt sem látják. Próbált bátor lenni, és biztonságos távolból nagyon jó barátjának nevezte a farkast, de ahogy akár egy pillantást is vetett Annára, ez a kis manó rögtön menedéket keresett. Egyemmeg.. 

Ez a: sem vele, sem nélküle dolog ment egészen a Szinva teraszig. Addig követtük ugyanis farkaskomát. Pontosabban, hol menekültünk előle, hol pedig szinte kergettük. Felváltva. Anna végül kijelentette, hogy neki nagyon jó barátja ez a farkas. Én pedig hittem neki. 

Nna.. és hazafelé haladva jött a nagy haragszomrád. Miután nem engedtem, hogy egy szálkás, hegyes fadarabbal játszon,  ki lettem kiáltva irigybeának. És hogy már nem is szeret. Na és ekkor jött az anyázás, mert én meg azt mondtam, hogy nekem végső soron nem is ő a barátnőm, hanem az anyuja. Anna persze megtiltotta, hogy szeressem az anyukáját. Kérdeztem is tőle, hogy akkor mi most öri hari, sose bocsiban vagyunk-e. Azt mondta, hogy igen, persze. Jó! Erre én is jól megsértődtem és azt mondtam, hogy akkor magázódjunk! Éreztem, hogy itt megakadtak a fogaskerekek a kis okos fejében, de nem hagyta magát. ( uccsó szó szindróma) kijelentette, hogy arról azért tudjak, a továbbiakban és soha többé nem fogja meg a kezemet. Nem és nem. De persze ahogy a kereszteződéshez értünk, szó nélkül megfogta, mert jól nevelt gyerek. És ekkorra már az örök-harag is lecsengőben volt. 

A drámai hatás kedvéért persze az anyukájának úgy meséltük el, hogy mi már nem vagyunk barinők. De én tudom, hogy még mindig azok vagyunk. Egészen addig azok is leszünk, amíg majd ő visz sétálni engem. Nnna.. majd akkor visszakapja! Olyan éktelen hisztériát csapok az nyugger klub kapujában, hogy a fal adja a másikat. :) 

Uff 

Szerény, ám mértékadó véleményem szerint senkit nem lepett meg, hogy januárban esik a hó. Senkit, kivéve a szakembereket. Szerintem az első pár centit nem is vették komolyan. Azt hihették, hogy Mariska néni most dobta ki a karácsonyról megmaradt kókuszreszeléket az ablakon. Később pedig, amikor már a tv is bemondta, hogy minden úton lévő sürgősen keresse meg a párját az autópályán és üljön át annak a kocsijába, hogy lehetőleg egy kupacban fagyjanak meg a népek ha elakadnának a hófúvásban, kevesebb munkát adva így a tűzoltóknak. Nnna.. és ebben a szent pillanatban olyan sokkot kaptak az addig békésen fészbukozó szakemberek, hogy napokig nem voltak képesek kimondani, hogy: hókotró! A hókotró munkatársak pedig nyugisan itták a kávéjukat a melegedőben, várva, hogy eldördüljön a startpisztoly. Ki az a bolond aki önszántából kimegy ebben a szakadó hóesésben, ha nem muszáj. Nemigaz? De!

Szép a hó.. és jó is, és örültem is amikor esett, báááár... majdnem eltévedtem a buszmegálló és a bérházunk közötti kétszáz méteren. Annyira koncentráltam, hogy az előttem kitaposott nyomokba lépjek, hogy amikor negyedszer kerültem meg egy ugyanolyannak látszó hókupacot, akkor jöttem rá, hogy már negyedszer kerülöm meg ugyanazt a hókupacot. 

Azóta persze már normalizálódott a helyzet. Bár a buszok még mindig az út közepén állnak meg, mert a hótól nem bírnak a járdaszegélyhez jutni. Frászban is vagyok, hogy vajon elsüllyedek a fél méteres, felhalmozott hóban, vagy megcsúszok, és fejjel előre landolok a busz alatt. 

A legnagyobb problémám most mégis az, hogy nincs olyan csizmám ami bírná a hideget. Vagy a havat. Vagy majd a latyakot, ha ez a hárommilliötszázezer tonna hó elolvad. Szóval irány a horgászüzlet és veszek magamnak egy olyan csini guminadrágot, amiben őket szoktam látni derékig a folyóban. A fene sem fog csizmára költeni, amikor mindjárt itt a tavasz. Nemigaz? De! :)

Tutira nem fog már esni a hó.. Ebben egészen biztos vagyok.Elvégr már január közepe van. :) 

Uff

.. tele volt élménnyel. Ezért is nem volt időm írni, mert hónap elején felültem az élményvonatra, és le sem szálltam róla.. egészen sokáig. Bár nem vagyok vallásos, de az idei adventi időszakot nagyon élveztem. Még templomban is voltam. Igaz, nem a vallásos áhítat vezetett, de gondolom a felhők felett ennyire nem érnek rá, hogy azt is megfigyeljék, hogy imádkozni, vagy a csönd miatt, vagy a hely szelleme miatt tér be az ember egy székesegyházba. ( Remélem, az angyalszárnyhoz való felső ponthatárhoz azért ez jócskán hozzárakott ) 

Na elmondom mi volt.. 

Kassa. Jutalom, csapatépítés, barinőzés, vidulás és forralt borozás. És sok sok nevetés. Aki járt már Kassán, biztosan megérezte ennek városnak, és főleg a belvárosnak, az egyedi hangulatát. Először  szintén télen, karácsony előtt jártam itt, kb. 17-18 évesen. Hideg volt, hó és lucsok az utcán, és nem volt még ez a karácsonyi díszkivilágítás, de iszonyatosan hangulatos volt már akkor is. Arra, hogy jártam-e a főtéren lévő Erzsébet székesegyházban, már nem emlékszem. Szerintem nem, mert tuti nem felejtettem volna el egy ilyen látogatást. Arra viszont emlékszem, hogy körbejártam, körbecsodáltam, és körbeimádtam az egész épületegyüttest. Ahogy azóta is mindig. 

Előbb persze oda kellett érnünk. Saci barátnőm nagyon okosan kitalálta, hogy vonattal menjünk, ne kocsival. Egy autóba be sem fértünk volna, ráadásul akkor a  közös alkoholizálás is elmard, mert a sofőrök nem ihatnak.  Szóval maradt a vonatozás, amit az én drága barátném naivan úgy képzelt, hogy majd a mi kis csapatunk együtt, egy kupacban ülve meg tud ejteni. Részint, hogy az decemberi értekezletet is megtarthassuk, (nem tudtuk lebeszélni róla az Istennek sem )részint, hogy mindenki körbekínálhassa a magával hozott nasiját. Hát ehhez képest a vonat tömve volt, és mi örülhettünk ha egy "vagonban" jut nekünk hely, nem hogy egy kupacban. Láttam a lányok szemében is a kétségbeesést, hogy: jajjistenem mi lesz most?  A következő percekben pedig az lett, annak is örültünk, hogy egyáltalán le tudtunk ülni, nemhogy válogatni a helyek között. Oké.. beletörődtünk, hogy legalább párosával helyet tudtunk foglalni, amikor jöttek a helyjegyesek és elkezdődött a balhé. Elég nagy balhé volt ami azt illeti, mert a helyjegyesek ragaszkodtak a helyükhöz, akik ültek, azok pedig a székükhöz ragaszkodtak, mondván, hogy nem volt feltétele az utazásnak a helyfoglalás. Baromi ragaszkodó egy népség vagyunk mi magyarok,ez gyorsan kiderült. Mindenki mondta a magáét.Egyszerre, egyre kevesebb udvariassággal, viszont egyre magasabb frekvencián.  A MÁV persze nem volt jelen, pedig nagyon sokat lettek emlegetve mindkét részről. Sehol egy kaller vagy egy kidobóember. A mozdonyvezetőt is elnyelte a föld. Ilyenkor bezzeg nincs sehol egy valamirevaló vasutas sem. A vágányokat polírozták vagy éppen a peront mosták föl, nem tudni, de tény, ügyesen kimaradtak ebből a jó kis veszekedésből.

A magam részéről rémesen megtudok szeppenni ilyen helyzetekben. Mázlim volt,  ( és nem csak nekem de mindenki másnak is) hogy nem szólt hozzám senki, hogy álljak fel, mert olyan éktelen bömbölést rendeztem volna, hogy a fal adja a másikat. Én kérem szépen nem bírom a feszültséget. A tv-ben futó reklámok többségétől is könnybe lábad a szemem, nemhogy egy ilyen atrocitástól. Főleg ha engem atrocitálnak. A másik, hogy valahol mélyen, mindig bennem van a késztetést, hogy mások problémáját is én oldjam meg. Na nem azért, mert egy született problémamegoldó vagyok. A francokat! Csak hogy nyugi legyen. Béke.. szeretet.. Pláne, hogy mostan megyünk mindannyian adventezni, meg szeretni egymást és felebarátainkat, bele a nagy karácsonyi mizériába. Mindenki legnagyobb szerencséjére nem nekem kellett eljátszanom a hős megmentő szerepét, így Kassa előtt fél órával megnyugodtak szépen a kedélyek, és mi is összeülhettünk egy rakásra, hogy értekezletet tartsunk. :) Azért vicces volt a kiosztott statisztikákat nézegetni és komolynak maradni, de kérem a munka az munka. Az élet nem áll meg, csak mert mi szívesebben viháncolnánk utazás közben. Azt nem is mondtam, hogy persze mindenhol fotózkodtunk. Indulás előtt a peronon, pont a kalauzt kértük meg, hogy kapjon le bennünket. Egész nap ez volt egyébként. Ha egyikőnk rácsodálkozott egy csinosabb bokorra, gyorsan összeálltunk, mint a lovak és csináltunk egy közös fényképet Több fénykép készült rólunk, mint falusi lakodalomban az ifjú párról. Összességében inkább látszottunk japán turistáknak, mint Avon hölgyeknek. 

A belvárosba érkezésünk is nagyon vicces volt. Leszálltunk a vonatról. A többség persze elrohant pisilni, hiszen ez olyan nőies és hölgyi dolog, amit kötelező megejteni, majd nyolcan kilenc irányban kezdtük el keresni a kijáratot a busz, vagy villamosmegálló felé. Ne gondolja senki, hogy ez olyan egyszerű dolog, mert nem az! Külföldön minden más. Főleg a feliratok. :) A villamost hamar megtaláltunk. (Jééé.. villamos!)  Saci a kis gondoskodó tyúkanyó, rögtön vett is villamosjegyeket, amivel majd bemegyünk a belvárosba, és amiről nekem csak annyi rémlett, hogy nincs túl messze. Hát nem is volt. Szerencsére ez még azelőtt kiderült, hogy körbevillamosoztuk volna Kassát tök feleslegesen. Egy, a villamosa mellett ácsorgó villamosvezető világosított fel bennünket elmutogatva, hogy a belváros 5 perc gyalog. És tényleg.. még csukott szemmel, tapogatózva is beértünk volna 5 perc alatt. Most is csak azért tartott tovább, mert el voltunk ájulva mindentől. A sétány mellett lévő parktól, a kivilágított utcától, és ami a legeslegeslegfontosabb ilyenkor, hogy van hóóóóó!  Igazi, fehér, hideg hó. :) Nyugodtan kijelenthetem, hogy minket szinte megvadított, vagy inkább megrészegített a hó látványa. Legszívesebben hóangyalkákat csináltunk volna, vagy hóembert, vagy akármit. 5 perc alatt visszavedlettünk mindannyian vásott kölykökké. Viháncolva értünk be a belvárosba. Mentségünkre legyen mondva, hogy a társaságunkban lévő, diplomás óvoda pedagógus kolléganőnk is ugyanolyan infantilisen viselkedett, mint mi. Volt ugyan egy óvatos félmondata, miszerint hozni kellett volna egy kötelet, amit mindenki megfog, hogy el ne veszítsük egymást, de nem nagyon figyeltünk a nagy örömködés miatt. Nem is értem miért mondta egyáltalán, hiszen mi nem úgy viselkedtünk, mint az 5 évesek, hanem úgy, mint a 7 éves nagylányok.  :)  

A belváros.. Mindenki más is körbeimádta a templomot, ahogy én is annak idején. Gyorsan csináltunk vagy ötszáz fotót, ( én még egy kilincset is lefényképeztem, mert olyan.. kilincses volt), majd bementünk. A két évvel ezelőtti állapothoz képest, már tejesen kész lett a belseje. Nagyon szép lett. Egyébként is csodásak a templomok.Mondanom sem kell, hogy rengeteget fényképeztünk. Ámultunk, bámultunk, leültünk picit. Pár perc áhítat és ezer fénykép után nyakunkba vettük a várost. Na és hova megy egy csapat nő egy nagyvárosban? Nahovanahova? Hát persze hogy vásárolni. :) Két renegát kolléganőnk rögtön talált is egy cuki és nagyon olcsó butikot, ahova mi is beszabadultunk. Az eladók legnagyobb örömére végig viháncoltuk az egész üzlet mindkét emeletét. Nagy megkönnyebbülés lehetett nekik amikor végre ajtón kívül tudtak bennünket. :) A kötelező jellegű forralt borozás nem maradhatott el. Lángos evés, bámulászás a vásári forgatagban.. Csodás volt. Minden ember kedves volt. Segítőkész. Lelkes. Átszellemült. Csupa jó dolog ért bennünket. Semmi csalódás, semmi keserű szájíz valami butaság miatt. Vásárlás a plázában. Másfél órát töltöttünk karácsonyfadíszeket nézegetve, válogatva.  Pihi, ücsi, kajálás.. sorban állás a mosdó előtt.. 

És amikor besötétedett.. A fények, a kivilágított székesegyház.. elmondhatatlan, leírhatatlan. Ezért este is ellőttünk vagy kétezerötszázhuszonat fotót. Mindenről. Mindenről kétszer.

Mindannyian egyetértettünk abban, hogy ez a fajta hangulat most nincs meg nálunk. Persze nem lehet Miskolc közepére székesegyházat varázsolni, de enélkül is lehetne sokkal barátságosabb, hangulatosabb a belváros. És ez nem csak a szokásos, előírt elégedetlenség a meglévővel, ez tény. Szerintem jövőre megint elmegyünk. Vagy együtt, vagy nem, de szerintem visszavágyunk Kassára adventezni. 

Nagyon nagyon szép nap volt. Az este pedig varázslatosan fejeződött be. Fáradtak voltunk és elégedettek. Kisimultak. És halálra nevettük magunkat. Főleg a csajok, és főleg rajtam. :) Há' mer' olyan vicces is vagyok. Csak ti ezt nem tudjátok. :P 

Jaaa... és voltam Egerben is. Jó társaság, Coca Cola kamion, fotók, forralt bor, éssss... pálinka! Képzelhetitek! 

Na.. uff :)

Mármint azt a szinte futurisztikus élményt, hogy a mikulásvonaton pont engem interjúvoljon meg a TV2 stábja. Jóóó.. hát az igaz, hogy elég kicsi stáb volt. Csupán egy kis kamerás emberből és egy még kisebb mikrofonos emberből állt az egész. Utóbbi volt a világítós ember is, aki arra volt hivatott, hogy minél előnytelenebbül világítsa meg az alanyokat, miközben a szájuk elé tartja azt a bazi nagy mikrofont. 

Nnnna... elmondom mi volt. 

Ez a történt is a kedvenc Annámmal és a kedvenc anyukájával kezdődik. Szóltak, hogy tegyen magam szabaddá pénteken, mert megyünk meglátogatni a Mikulást. Baróóóóó! Végre! Irány Finnország! Vagy Lappföld. Vagy az Északi-sark. Tök mindegy, csak utazzunk! Gondolatban szóltam is a főnökömnek, hogy szerintem ne csak péntekre adjon szabadnapot, mert még repülővel sem járjuk meg ennyi idő alatt a Mikulást. El is kezdtem gondolatban csomagolni, tervezgetni. Persze rájöttem, hogy teljesen új ruhatárra lesz szükségem, ugyanis a csizmám elvásott, a kabátom nem elég meleg, és egy árva rénszarvasos pulóverem sincs, a meleg sapka-sál-kesztyű kombóról nem is beszélve. Már éppen odáig jutottam a tervezgetésben, hogy Lappföld felé utazva meg kéne állni a Bloomingdaleben is, hogy a fedezet nélküli hitelkártyám terhére vásárolgassak kicsit, amikor a barátnőm félénken benyögte, hogy csak ide a Bükkbe megyünk, ne csomagoljak túl sok bőröndöt. 

Ezzel kicsit lelombozott, de ajándék Mikulásnak ne nézd a fogát.. ugye.( nem is lehetne látni a sok szakálltól)

Hát ha a Bükk, akkor legyen a Bükk! Benne vagyok. Szépen felöltöztem, ideje korán ott is voltam az állomáson, hogy klasszul átfagyhassak mire indulunk. Megjöttek Annáék és még pár kis óvodás pajtása. Tündériek voltak. Kb. az első 5 percben. Utána átváltoztak mini ördögökké. Mint akiket felhúztak.. A perpetum mobile, kutyafüle az ilyen kis ártatlanul kinéző, pink overálos kiscsajokhoz képest. Teljesen rápörögtek a dologra. Futkostak, csúsztak másztak, majdnem össze is verekedtek. Totál pankráció volt a szitu. :) Szerencsére mire teljesen elfajúlhatott volna a helyzet, megjött a csodálatosan feldíszített, kivilágított vonat,  és mi elfoglalhattuk a helyünket. Volt két darab, saját bejáratú krampuszunk is. Két lány. Farokkal. ( hadd ne részletezzem!). Még mocorogtunk, rendezkedtünk, amikor megjelent mellettem egy alak, aki nem kertelt sokat, hanem megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e riportalannyá avanzsálni a TV2 számára.  Mondtam, hogy szívesen, de kb. én vagyok itt az egyetlen, aki nem rendelkezik egyetlen sivalkodó, hisztériázó 10 éven aluli gyerekkel sem, ezért talán nem engem kéne megszólaltatni. Persze Anitának közbe kellett rögtön kotyognia, hogy de igenis, és hogy nyugodtan zaklassanak engem, mert én tudok beszélni. Mintha ő nem tudna! Hallottam. Tud. És sokkal szebb és inkább filmvászonra született, mint én, de láttam a szemében a megátalkodott konokságot ( Anna vajon kitől örökölte a makacsságát? :) ), hogy őt bizony ha maga a lappföldi atyaúristen kéri meg, akkor sem fog megmukkanni. Így maradtam én, aki megmentse a család becsületét. A két filmes ember úgy megörült ennek, mintha kaptak volna egy marék szaloncukrot, és máris a képembe nyomta egyikük a kamerát, másikuk pedig a mikrofont. Olyan közel tartotta, hogy ijedtemben meg is kérdeztem: fogjam én? De nem adta ide ( az irigy dög). 

És jöttek a kérdések:

- Hogy jöttem ide?

- Villamossal, aranyapám! Hogy másként? ( najó.. nem ezt mondtam. hanem hogy a barátnőmék hívtak meg)

- Voltam már máskor is a Mikulásvonaton?

- Dehogy. Soha! Az én gyerekkoromban nem volt még Mikulás. És vonat sem. A sötét középkorban mi szekérrel mentünk karácsonyozni. ( persze nem ezt mondtam, hanem hogy: nem, ez az első alkalom, és nagyon izgulok, mert még soha nem találkoztam a Mikulással. )

- Hogy hívnak?

- Szaturnáliai Csodának ( najó... persze, hogy nem ezt mondtam, hanem a rendes nevemet, ami ugye a Tóth Manci) 

Próbálták még Annából is kicsikarni a nevét, de volt annyi esze ( velem ellentétben) hogy ne árulja el. Különben pedig,  szinte hallottam a gondolatait, hogy ő bizony csak krampuszokkal, mesebeli alakokkal és a Mikulással hajlandó ma kommunikálni, mindenki más felejtse el, vagy adjon neki csokit. :) Anita barátnőmön kb. ugyanezt láttam, de ő simán megelégedett azzal ha nem nyaggatják. :) 

És elindultunk, és robogtunk bele az éjszakába.. Szerintem nem csak a gyerekek élvezték, hanem a felnőttek is. Bátrabb és főleg a szingli apukák persze nem bírták megállni,  és meghúzták a krampuszlányok farkát. :) Kiértünk Lillafüredre, ami valóban  varázslatos látványt nyújtott. Ha még a hó is esett volna, hát.. nem is tudom.. de maga lett volna a csoda. Vagononként alkottunk csoportokat, és vetésforgószerűen vettünk részt a programokon, játékokon, kis interaktív előadásokon. Végül persze mindenki a Mikulás ölében kötött ki, és megkapta a jól megérdemelt csomagját. Fura módon a Mikulás minden gyerekre emlékezett még tavalyról. Gyanus.. nagyon gyanus.. 

Vacilláltam, hogy én is odamegyek, de aztán letettem róla, mert kicsit neheztelek rá még tavalyról. Egyetlen apróságot kértem, azt sem teljesítette.:( Szerettem volna egy elektromos autót. Egy Teslát. Még a színét is rábíztam, mégsem kaptam meg. Hát ezek után hogy higgyek a Mikulásban? :( 

Átfagyva, törődötten és álmosan indultunk hazafelé. A gyerekek elvoltak a csomagok kibontásával, és az édességevéssel, mi felnőttek pedig a lehulló morzsákra indultunk rá. Anna is megígérte az anyujának hogy jó gyerek lesz, és akkor jövőre ismét elmehet a Mikuláshoz. Sajnos ebben a korban gond lehet a rövidtávú memóriával, mert 10 másodperc múlva már nem emlékezett erre az ígéretére. Ahogy a többi gyerek sem, ahogy elnéztem. :) 

Nagyon jó volt, nagyon szép volt. Jövőre újra megpróbáljuk. Csak legyen megint diósgyőri mikulásvonat! :) 

u.i.: Húúú.. Saci barátnőm most szólt, hogy szombatra tegyem magam szabaddá, mert megyünk Kassára, adventi forgatagot nézni, forralt bort inni. Kassa.. utazás! Kassa... az is valahol északon van, szóval.. repülő, csomagolás, új ruhatár! Megyek és kölcsönkérek még egy bőröndöt.. kitudja.. :) 

Uff :)

.. régen írtam. Már saját magamnak is kezdtem hiányozni kicsit. A pláne az, hogy egy kedves ismerősöm sürgetett, hogy írjak már! Nem mintha nem történne velem semmi, vagy hogy a semmiről ne tudnék írni bármit is, mert dehogynem. Ráadásul voltam Budapesten is színházban. Csuda izgi volt az egész. Főleg, hogy késtünk fél órát. Viszont.. minden oldalról megcsodálhattam a Hősök terén a hét vezér szobrát. Háromszor. Továbbá integetős baráti viszonyba kerültem egy japán turistával, mivel a harmadik kör után már szinte ismerősként mosolygott rám és csinált rólam pár fotót. Mutattam neki a közismert jelet, hogy hívjon fel telcsin, de szerintem nem értett meg, mert visszamutogatott és olyasmit kiabálhatott japánul, hogy a jaltai egyezmény tiltja az efféle mutogatásokat. Én persze visszamutogattam, hogy szerintem a Négyek megtiltottak efféle ordenáré megnyilvánulást köztereken.  És ezzel méltóságteljesen elhagytam aaaa.. teret. Buszostul. Végre. Mert hogy eltévedtünk. Budapesten, egy bazi nagy neoplan busszal. 

Már induláskor tudtam, hogy nem fogunk kezdésre odaérni a MOM parkba, pedig még bele sem számoltam a benzinkutas megállást ( 50 nő kávécigipipilés), a szombati forgalmat és a dugóval, eltérítéssel, útépítéssel tarkított fővárosi rumlit, át a Budai oldalra. Ehhez képest tényleg kész öröm, hogy csak fél órát késtünk. Ez viszont pont elég volt ahhoz, hogy ne engedjenek minket a helyünkre, hiszen az előadás már elkezdődött. Így állva, oldalról, felülről láttuk az első felvonást. A másodikban már a helyünkön ülhettünk, az arénában. Amúgy nagyon profi szervezés volt. Dugig voltak hosstesekkel, akik a helyünkre kísértek minket mielőtt végig botorkáljuk az egész 2500 férőhelyes csarnokot. A szünetben csináltunk pár szelfit a barátnőmmel, megbeszéltük, hogy a plakáton látható főszereplő nem is szerepelt a darabban (pedig de, csak nem lehetett ráismerni), és hogy Hudini túl keveset varázsolt, vagy szabadult az előadás alatt, legalábbis a mi ízlésünkhöz képest. Összességében jó volt, de ha ezért súlyos tízezreket kellett volna kiadnom.. nem lett volna őszinte a mosolyom kifelé menet. 

Az eső persze addigra már esett, mi pedig elkezdtük várni a buszunkat. És vártuk.. és vártuk.. és bíztunk benne, hogy nem vagyunk ottfelejtve és a sofőrünk tudja hogy hol hagyott bennünket. Ugyanis ott nem tudott parkolni, ahol kiszálltunk. ( a későn érkezők így járnak ) Cirka fél óra ázás-fázás és röhécselés után végre hazafelé vehettük az irányt. Hosszú nap volt, de nem volt rossz. Összességében. Csak már nagyon kellett pisilni. :) 

Történt még ez az mostanában.. de azt nem ma írom meg. Majd holnap. :)

Uff

Anita barátnőm megkérdezte dolgozom-e az ünnepbedolgozós szombaton. Ez általában azt jelenti hogy végső elkeseredésében és mert már minden lehetséges dolgot megpróbált, megkérdez engem is. Na nem azért mert engem nem lehet megkérdezni bármiről, vagy mert én lennék a mumus ha a szombatokról van szó, de olyan eszméletlen a munkabeosztásom hogy közel sem evidens, hogy én bármelyik szombaton elérhető vagyok. Most szerencsére az voltam, és ennek mind a ketten nagyon örültünk. :) 

Természetesen nagyon is szívesen mondtam igent arra hogy vigyázok, a mára lassan 3 évesre cseperedett kisdedre. Több okból is: 

• épp nincs programom
• Annával lenni jó dolog
• barátnőm ezzel örök életre (és még azon is túl) elmúlhatatlan hálával gondol majd rám 
• náluk van fűtés 

Egy kicsit rosszul esett a korán kelés mivel nem vagyok hozzászokva, de legalább hosszú lesz a nap így. Legnagyobb meglepetésemre Anna már fent volt. Sőt felöltözve, beágyazva, kisminkelve, klakkban-frakkban fogadott. Bár ezen nem is kellett volna annyira csodálkoznom ismerve a családi hátteret, ugyanis az anyuja kimondottan koránkelő típus, fejlett rendethagyokmagamután "terheltséggel", amit mindig is irigyeltem tőle. :) A tervemnek, hogy: Anna majd édesdeden alszik legalább délelőtt 10-ig, hogy addig én tévézek, kifosztom a hűtőt, nyugisan internetezek a telefonomon, és közben bepótolok egy heti alvást... nos annak lőttek. Ráadásul nem hívhatom fel a fiúmat sem sutyiban, és nem nézhetünk felnőtteknek való filmet amíg a bébiszitterelni való gyerek szundizik, a szülője pedig megnyugodva dolgozik, a boldog tudattal, hogy a megbízhatónak hitt felvigyázó rendesen viselkedik.

Olyan felelősségteljes megbízást is kaptam, hogy vigyem el Annát a gyógyszoláriumba, és ha már ott vagyok kérjek időpontot is a jövőhétre. És persze etessem a gyereket, adjak neki inni és minden ilyen, a működéséhez elengedhetetlen dolgot iktassak be a napi rutinunkba. Nem mondom, hogy nem viszketett a kezem, hogy ezeket felírjam egy papírra, mint kötelező és nem elfelejtendő nex steppeket, de nem mertem megtenni, mert mit gondolt volna rólam anyuka?!  Bíztam benne, hogy a demencia jelei nem pont ma ütik fel a fejüket nálam, hogy Anna kb. jól működik magától is, és hogy a genetika, az ősi anyai ösztönök nem múlnak el. Magyarul: közepesen kétségbeesve nyugtattam meg hogy nem lesz semmi baj, menjen csak, dolgozzon az államadósság csökkentésén, és figyeljen oda a GDP-re. Mi jól elleszünk. Kaja van, kaptam kávét is, mi bajom lehet? Jaa... vagyis Annának mi baja lehet, ha én nagyszerűségem vigyáz rá?! Hát semmi! :) 

Nem is volt semmi baj. Anna evett, ivott. Nem volt gond az anyagcseréjével sem, aminek még ebben a korban az egész család -a távolabb élő rokonokkal egyetemben -  egyszerre örül. Bár fényképet nem mellékelünk a fészbuk profilunkra, de boldogan kiposztoljuk; hogy igen, a gyerek ma is csodásat kakált! 

Meglepő módon Anita legalább másfél óráig megállta hogy ne telefonáljon ránk óvatosan kétségbeesve, hogy élünk-e még, nem következett-e be terror támadás a környéken, hogy megtaláltam-e az ennivalót amit az orrunk elé tett ki, ésatöbbésatöbbi.. Megnyugtattam, hogy minden rendben, mindjárt indulunk egy kis sétára, és elintézek minden rám bízott dolgot is. ( ha el nem felejtem ) 

Nem írtam eddig, mert számomra teljesen természetes dolog,  hogy Anna nagyon okos kislány. Már két évesen is az volt, és ez a tendencia megmaradni látszik. Tudta hova kell mennünk.  (jóóóó.. erre én is emlékeztem, és csak egyszer akartam bemenni egy másik ajtón, mint amin kellett volna ) Otthonosan mozgott és őt is ismerősként üdvözölte az ott lévő lámpás néni. Csak én tökéletlenkedtem a szokásos módon, hogy akkor mi is lehet a metódus.. Szerencsére nem nekem kellett kitalálni, mert "ezek" ketten tudták a dolgukat. Ügyesen lerángattam Annáról a ruhát és elkezdődött a "kezelés". Hosszú 10 percre számítottam, mert az anyukája elmondása alapján Anna épphogy bukfencet nem hány közben, nem hogy nyugodtan feküdjön a lámpa alatt. Na és jöttem én, a csodálatos, kései Mary Poppyns, aki azt játszotta a gyerekkel, hogy strandon vagyunk és neki kutya kötelessége nyugodtan feküdni a napon, amitől olyan trendi, csokibarna szépség lesz, mint a divatmagazinok modelljei, és nem ilyen hurkabélszínű csajszi, mint amilyen én is vagyok. Ez persze azonnal hatott, lévén Anna is nőből van. Vaaaagy... csak simán álmos volt még picit. A lényeg, hogy szépen feküdt és énekelt amíg ott voltunk. Jaa.. és a legnagyobb lényeg, hogy én roppant büszke lehettem magamra, mint a gyereknevelés forradalmasítója. :)

Mivel szép idő volt, elmentünk sétálni a városba. Jobb kint, mint bent elvet alkalmaztam itt is. :) Villamosoztunk, elmentünk egy áruházba, ahol én cipőket, Anna gumi kutyajátékokat nézegetett. Mind a ketten jól elvoltunk, de amikor már a gondolák alatt feküdt és úgy csipogtatta a műanyagcsontokat, megelégeltem a dolgot, ( na meg a személyzet felkért, hogy szóljak a lányomra, mert már több vásárlónak megfájdult a feje a sípolástól)  fogtam a "gyerekemet" és sértődötten ám méltóságteljsen elhagytuk az épületet. 

Vettünk pogácsát, és hazafeléé kezdtünk császkálni. Persze találkoztam ismerősökkel akik rosszallóan néztek rám, Annára pedig gyanakodva, hogy vajon mi okból titkoltam el a cseperedő kisdedet. Én persze hosszú magyarázkodásba kezdtem, hogy: nem.. nem egy megesett lány vagyok, hogy ez a kis tündér nem az én tündérem, nálam csak bérben van jelenleg. Van neki rendes anyukája aki nem én vagyok. A kis tündér persze hamar megunta, hogy mellettem állva hallgassa a bájcsevegést és lefeküdt a közeli padra. Ráhasalt és feküdt mozdulatlanul. Olyan édes volt, mint egy kis rózsaszínbe bújtatott csöves. Meg kellett zabálni! :) 

Barátnőm javára legyen mondva, hogy csak tizenkétszer telefonált, hogy mit csinálunk, hogy vagyunk, de legfőképp, hogy Anna jól viselkedik-e. Mintha tudna rosszul viselkedni! Dehogy tud! Rágalom!  Szót fogadott. Többnyire. Két afférunk volt egymással, amit én nagyon okos felnőtt módjára kezeltem. 

Ebédeltünk, és máig tisztázatlan okokból összevesztünk azon, hogy ki a butább. Hát én biztosan nem! De ő is azt mondta magára, hogy ő sem. Nnna.. hát mivel én vagyok az intelligensebb és a nagyobb is, ezért logikai érvekkel meggyőztem hogy: akkorse és akkorse, és én mindig tudom eggyel többször mondani, hogy ő a buta és nem én. És kész. Utólag azért elgondolkodtam rajta, hogy az: Okos enged, szamár szenved... témában most melyik is voltam én? Hmm..  Asszem Anna KO-val győzőtt. Ismét. :) 

Már csak az alvás maradt hátra, mert anyuka megkért rá. Én azonnal el tudtam volna aludni, de persze nem ez volt a feladat. Anna kijelentette, hogy semmi akadálya a dolognak. Ott fekszik velem a nagyszobában és majd közben nézi a tévét. És én hülye, ezt el is hittem. Hogy ez majd így lesz. De amikor már harmadszor kergettem körbe a franciaágyon, rájöttem, hogy át lettem vágva! Egy három éves már megint átvert. Elővettem az összes szigorúságot ami bennem van és beparancsoltam a szobájába. Csodák csodájára szót fogadott, le is feküdt, de nem hagyta magát betakarni. Mondom.. okés, semmi baj. Nem kell betakarózni. Van fűtés, de azért sapkát, sálat csak adok a gyerekre, mert igaz hogy 28 fok van a lakásban és rólam szakad a víz, de a gyerek nem alhat csak úgy el. Végülis elaludt. Sapka és sál nélkül, kicsit énekelve még, de majdnem minden hiszti nélkül elaludt. :) 

Szóval.. 

Ha bárkinek rátermett, gondoskodó és felelősségteljes bébiszitterre van szüksége, NE engem hívjon! 

:) 

uff 

.. nem tudom milyen lesz. Milyenné neveljük. De amit minap is láttam, tapasztaltam, nem afelé mutat, hogy jó irányban haladnak a dolgok. 

Nem akarok ám szapulni senkit és az általánosítás nekem is a halálom, deee.. biztosan sokan egyetértetek abban, hogy egyre több nemszeretem dologgal találkozunk a mindennapokban. Hallunk, olvasunk, tapasztalunk érthetetlen dolgokat gyereknevelés kapcsán.

Ami nálam kiverte most a biztosítékot, az egy buszozás alkalmával történt. Pont a kedvenc barátnőm, és még kedvencebb Annámmal való randihoz igyekeztem, amikor felszállt mellém egy anyuka babakocsistól, kisgyerekestől. A pöttömke kb. 8-9 hónapos forma manó lehetett. Átlagos nyafogós, fészkelődős típus. Most is nyafogott, forgolódott a babakocsiban. Nem is csodálom, mert arccal a busz oldalának tolva kevés szép dolgot láthatott a világból, pedig még a nap is sütött, és a fák is zöldelnek, szóval dögivel van miben gyönyörködni. Már nem emlékszem mit írt Mr. Spock ezekről a dolgokról, de szerintem azt amit minden épeszű felnőtt is írna, ha jól megfizetnék érte: adjunk ingert a gyereknek. Nem is kell neki nagyon adni. Ott van az orra előtt. Kivéve persze főhősünket, mert neki csak a busz szürke belső oldala volt ott. Nem is volt türelme ezt bámulni kb. 2 másodpercen túl. Anyuka fiatal és gyors felfogó képességű lévén rögtön kapcsolt és már gügyögte is, hogy üngyürübüngyürü, máris adok neked valamit, csak maradj csöndben, légy türelmes, anya már intézkedik. Valahogy az volt az érzésem, a megnyugtatónak szánt szavak inkább nekünk utastársaknak, mint a kisdednek szóltak.Ezzel a kis srác is tisztában lehetett, mert folytatta tovább a hisztit. 

Anyuka gyorsan kapcsolt. Kotorászott kicsit  a táskájában és elővett egy... egy... na mit? Nem.. nem rongyos pelenkát. Nem, nem agyon rágott Teddy macit. Nem, nem műanyag törhetetlen-rághatatlan, felismerhetetlen kis színes játékot. Semmit amivel egy normális 9 hónapos órákig el lenne szép csöndben. Viszont elővett egy tabletet, bőrtokban. Villámgyorsan bekapcsolta és beállított valami rajzfilmféleséget majd a  gyerek kezébe nyomta. Látszott hogy ez náluk bevett metódus. Ezt abból is levettem, hogy figyelmeztette egyszülöttjét; ezúttal lassabban lapozzon (?) különben megint gyorsan véget ér a mese. Nem gondolnám hogy a gyerek hibája hogy ebből nem sokat fogott fel. Kezébe vette a kütyüt, és kb. 5 másodperc alatt készre tapogatta. Jött is a morgolódás mögüle, hogy: hátnemmegmondtam hogy ne ne lapozz gyorsan, mert vége lesz?                        

De. Megmondtad. 

Körbenéztem az utastársakon. Valahogy mindenkin ugyanazt a kissé csodálkozó döbbenetet láttam, amit magam is éreztem. Ez tényleg megtörténik? Tényleg nem maradhat egy pár hónapos baba folyamatos audiovizuális inger nélkül? De hát könyörgöm! Az egész élet egy egy audiovizuális élmény. Csak ki kell nézni az ablakon. Csak anya ölébe kell ülni.Csak kapni kell a kezünkbe egy csörgős papírzacskót, amit jó esetben meg is ehetünk, nem lesz bajunk tőle.

Ez mind játék és élmény. De egy elektromos csodakütyü, ami villog és vibrál.. az szerény véleményem szerint nem gyerekjáték.

 Nem is akarom ezt tovább elemezgetni. Ez csak egy (és lehet hogy csak számomra döbbenetes) fura élmény volt. Remélem egyedi és ritkán ismétlődő is marad.

Uff  

Túlzás beszélgetésnek nevezni, hiszen a buszon történt, kb. 10 méterre egymástól. Az egyik hölgy  ( nevezzük A-nak), észrevette az ismerősét, (nevezzük B-nek), és annyira megörült, hogy ezt nem bírta tovább magában tartani, megosztotta az egész népes utazóközönséggel. 

A: Szia, de jól nézel ki! Csinos vagy ( persze üvöltve)

B: Tényleg? Á dehogy. ( szerénykedve)

A: Nem is vagy kövér! 

B: ... (megszeppent csend)

A: A hajadnak is milyen jó színe van! Milyen szín ez? 

B: Köszi, ugye milyen jó? ( kövér a keresztanyád térde. gondolta magában) Volt aki elment mellettem, aztán vissza szaladt hogy megkérdezze milyen szín ez. (persze..  nehogy véletlenül ilyen neon lila színt sózzanak rá.)

A: Öreg se vagy még. Hány éves is vagy? ( mi meg, mintha ping-pong meccset néznénk, hogy egyikre, hol másikra néztünk )

B: (kicsit sokáig gondolkodott mielőtt megszólalt. már szinte nekünk volt kínos) Egyidősek vagyunk. 

Erre már "A" hölgy sem nagyon tudott mint mondani, és különben is leszálltak mind a ketten. Mi meg ott maradtunk műsor nélkül. :(